Tag: Talia

– Oh, Mandy, de jó újra látni! – könyököl hátra anya a nappali kanapéján. Kezében borospohár, mosolya mámoros, de lehervad, amint rám pillant. – Már megint mi ez a kopott gönc rajtad? Szakított veled a herceged?

– Nem… – teszem zsebre a kezem.

– Amúgy, ha már itt vagy – fordul Mandyhez, – igazán megmondhatnád neki, hogy ha kicsit adna magára, a korabeli fiúknak is tetszhetne.

Ez most komoly?

Mandy rózsaszín műkörmös keze a vállamat paskolja.

– Ne tessék aggódni, rajta vagyok az ügyön. Megyünk is, elbeszélgetünk – taszít a lépcső felé.

– Helyes… – búgja kissé dallamos hangon.

Megsemmisülten indulok fölfelé. A táska pántja minden lépésnél mélyebbre vág a vállamba, lábam idegen gépezetként, automatikusan visz előre. Hátamra szinte lyukat éget Mandy tekintete. Az a tökéletesen sminkelt, nagy, kerek szeme… Amit olykor szívesen kikaparnék. Lemondom Devint, hogy vele legyek, segítsek neki, erre elárul… Talán inkább anyámmal kellene beszélgetnie helyettem.

Kezem ökölbe szorul David pulcsijának zsebében.

El akarom küldeni.

Gyerünk, mondd ki, add ki az útját!

Kinyitom előtte a szobám ajtaját.

– Bocsi a kupiért – zárom be mögötte, nekivetem a hátamat, biztonságot nyújtó támaszt keresve. – Akkor beszélgessünk… – fenyegetőnek szánt hangom bizonytalan kérdésként hagyja el a számat.

– Nézd, sajnálom, amit odalent mondtam – emeli fel a kezét védekezően. – Részegekkel nem érdemes vitatkozni.

Szóval észrevette… Kedvem volna elsüllyedni. Mélyre, a föld sötétjébe és soha felszínre nem merészkedni.

– Szégyellem anyámat. Apa elvesztését még most is nehezen viseli.

– Nincs gáz. Addig legalábbis nem érdekel, míg hozzám nem vágja a borosüveget.

– Kétlem, hogy valaha ilyet tenne. Kedvel téged.

– Ittasoknál soha nem lehet tudni – huppan le az ágyra, hátrasimítja szőke melíros tincseit. A füle tövétől a halántékáig vékony heg húzódik. Alapozó fedi, így alig látszik, de egykor mély sérülés lehetett. Négy éve ismerjük egymást, és még csak most látom először. Mindig gondosan jobbra fésülve hordja a haját, még tesiórán is szabadon hagy pár tincset az arca körül.

És én még pár perce árulással vádoltam és el akartam küldeni… Beharapom az ajkam.

– Apám is iszik. Amikor születtem, anyám még alkalmatlan volt a gyereknevelésre és inkább lelépett egy gazdag faszival. Apa próbált helyt állni, egész jól, de pár éve agydaganattal műtötték és bár a rákot túlélte, a látása károsodott. Szerette a munkáját, imádott festeni és most nem talál értelmet az életében. Már nem olyan, mint régen, egyre agresszívebb. Olykor sikerül rábeszélni az elvonóra, és vannak könnyebb időszakok, de mindig újrakezdi.

– Akkor ezért nem hívsz át magatokhoz soha…

– Én se szívesen járok haza. Amikor tehetem, a pasijaimnál alszok. Ami eleinte tetszik nekik, később viszont furcsállnak. Majd mikor eljutunk odáig, hogy be kellene mutatnom a szüleimnek, szakítok velük… Miért nézel ilyen döbbenten? Azt hitted, csak heccből hajkurászom őket? Persze, jó buli, és így a kapcsolatnak sincs ideje ellaposodni. Meg aztán, ugyan ki akarna egy iszákos családban hős megmentőt játszani? Olyan csak a regényeidben van.

Képzeld, tegnapelőtt kifakadtam Devinnek, és nem futott el. Sőt, tegnap is találkozott velem… És hétfőn is fogunk… Fogaim egyre mélyebbre süllyednek az ajkamban. Olyan jólesne megosztani vele, de nem azért mutatta meg a sebezhető oldalát, hogy újabb csapást mérjek rá.

– Megértelek, az én apám is erőszakos volt. Köszi, hogy elmondtad és nem ítélsz el anyám miatt…

Legyint, mintha csak az időjárásról csevegnénk.

– Na, nézzük akkor azt a Metafizikát?

Magamhoz veszem a gépem, leheveredek Mandy mellé. A laptop alá teszem a töri atlaszt, amit sose nyitottam ki, de kemény fedele jól jön, ha a szellőzést kell biztosítani. Bedugom a töltőt, bekapcsolom, majd megnyitom Metamorph egyik aktuális videóját. Próbálom magyarázni, mit mikor és miért csinál, de Mandy csak hallgat.

– Innen is látni, hogy nem csaló… Te mit gondolsz? – vonom be a monológomba.

– Ha csaló, ha nem… kurvahelyes – pislog ábrándosan.

– Ja, csak a loboncát vágná le, mi? Figyeltél te rám az elmúlt tizenöt percben? – kérdezem megjátszott sértettséggel.

– Többé-kevésbé – simogatja az ágynemű gyűrődéseit. Pont annyira magabiztos, mint én a plázában a halom ruhával amíg ő próbál.

– Viszont Matt-tet aligha azzal fogod levenni a lábáról, hogy a kedvenc streamere milyen jó pasi…

– Ha már a pasiknál tartunk – mutat a fehér hajú elf harcosra a monitor közepén. – Tényleg kiköpött mása Devin.

Csak nem bír elszakadni a szakterületétől… Dühös akarok lenni. Legalább egy kicsit. De engem is megbabonáz a karakter.

– Ugye? Én megmondtam – vigyorgok bárgyún, akár egy agymosott idióta.

– Még el se mesélted, mi volt tegnap – hunyorog számonkérően.

– Semmi különös – piszkálom a pulóver ujját. – Csak beszélgettünk…

– Még mindig?!

– Harmadjára randiztunk… – forgatom a szemem.

– Jól van na! Na, és miről beszélgettetek?

– A pályaválasztásról, szigorú szülőkről, öltözködésről; hogy miért hord feketét… És képzeld, szabadidejében macskákat etet a menhelyen!

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Adrenalintól túlfűtve érek haza. Fentebb tolom sietségtől lecsúszott szemüvegem. Hihetetlen, mennyit jelentett, hogy levettem az utazás idejére. Így is szédültem, és egy hajszál választott el a sikoltozástól, de legalább nem egyöntetű fehér massza takarta a látóterem. Homályosan láttam, de koránt sem volt olyan szörnyű, mint amire számítottam. Ki tudja, lehet egy nap még élvezni is fogom ezt a vad száguldást… és azt, hogy közben hozzá bújhatok…

– Meg se kérdezem, merre jártál: az arcodra van írva – szólít meg anya az étkezőasztal mellől, ujjai közt a borospohárban vörös ital táncol körbe-körbe. Ahogy rám pillant, tekintete enyhén fátyolos. Ez az első, hogy nappal iszik. – Szokatlan ebben a felsőben látni téged. De jól áll – mosolyog. – Még jobban állna, ha leadnál pár kilót.

Ösztönösen lentebb húzom hasamon a pulóvert.

„Attól, hogy ő nem értékel, még nem vagy értéktelen.”

– Hogy elpirultál! Tényleg fontos neked, igaz? Ha méltó akarsz lenni a vonzalmára, szólj, és segítek kidolgozni egy diétát.

Nem vagy értéktelen, nem vagy értéktelen, nem vagy értéktelen…

– Mondjuk, már az is haladás, hogy nem az egész napodat a regényeidbe, meg gépedbe temetkezve töltöd. Bár annak továbbra se örülök, hogy mindez a tanulás rovására történik. És szerintem Ő se fog repesni az örömtől, amikor megtudja, hogy egyik egyetemre se vettek fel. Mi is a neve?

– Devin.

Anya egy húzásra kiissza a pohár tartalmát, én pedig kihasználom a drámai csöndet és fölfelé indulok. Felidézem Devin hangját, olyan élethűen, amennyire csak tudom, egyre hangosabban, mígnem teljesen kiszorítják anya szavait a fejemből.

Szék csikordul a csempén, hallom anya lépteit, mellyel a lépcsőhöz sétál.

– Ha már fölmész, lehozhatnád a mosatlant a szobádból. Bűzlik. Abba már beletörődtem, hogy éjjelente osonsz le kajáért, de az, hogy a tányérokat a szekrény alatt és az íróasztalod fiókjaiban rejtegeted, túllép egy határon. Kíváncsi vagyok, vajon a herceged mit szólna hozzá! Persze megeshet, hogy ő valami csoda folytán jobban tolerálja, de én nem fogom. Szóval amíg az én házamban élsz, légy szíves, erőltess magadra némi igényességet!

Nem vagy értéktelen. Nem vagy értéktelen. Nem vagy…

Bezárkózom a szobámba, a sarokba ejtem a táskámat. Mély levegőt veszek, és nekilátok. Sorra húzom ki a fiókokat, nézek be a szekrény alá, a polcon tornyosuló tankönyvek mögé. Amilyen halkan tudom, egymásra pakolom a tányérokat, villákat, késeket. Némelyiken már megkövült az ételmaradék, a legrégebbi egy hónapos is lehet…

Este felhozom, reggel pedig elfelejtem levinni. De nem csupán elfelejtem. Direkt várok a megfelelő pillanatra, mert rettegek, hogy összefutok anyával, és ha meglátná ezt a hatalmas mennyiséget, tuti hozzáfűzne néhány szemrehányó megjegyzést.

Ahogy most is. Szóval sehogy se úszom meg, mégis halogatom, ameddig lehet, hogy ne kelljen hallanom, mennyi csalódást okozok neki. Újra és újra, a puszta létezésemmel.

Ezúttal is jókora adag gyűlik össze, akkora, hogy ha kézbe veszem, rátehetem az állam. Remélem, le tudom vinni egyszerre…

Kivárom, míg anya fölmegy a szobájába és becsukódik az ajtaja. Pár perc múlva óvatosan felnyalábolom a tányérokat. Nem is olyan nehéz, mint vártam. Könyökömmel lenyomom a kilincset és elindulok lefelé. Nem látom, hová lépek, így óvatosan ereszkedek egyik lépcsőfokról a másikra. Izzad a tenyerem. Mi lesz, ha megbillenek és elejtem?

 Milyen kínos ez az egész… Akár az egész életünk. Rejtegetjük amit szégyellünk, és próbáljuk fenntartani a tökéletesség látszatát. És bármennyire is megvetem anyát, a képmutatását… én sem vagyok különb.

Remegő karokkal helyezem a mosogatókagylóba a bűzölgő halmot. Megnyitom a csapot, mosószert nyomok a szivacsra. Célszerűbb lenne beáztatni, de olyan gyorsan el akarom tüntetni éjjeli kiruccanásaim nyomát, mintha azzal meg nem történté tehetném őket.

Kezem belevész a habba súrolás közben, a szennyeződés barna csíkokban folyik a fehér étkészletről. A smink is így folyhatott le az arcomról…

„Szebb vagy nélküle.”

A szavak átmelegítik kétségektől vacogó lényemet.

Mosolygok. Alig hiszem el, hogy a ma délután megtörtént, és tényleg ezt mondta!

Észre se veszem, és már az utolsó villát rakom a csepegtetőre. Máskor mintha tovább tartana…

Boldogan, a jól  végzett munka és a szép emlékek lendületével térek vissza a szobámba, dőlök le az ágyamra. Végigpillantok a gyűrött takarók, levetett ruhák, szamárfüles füzetek és chipses zacskók káoszán.

„Vajon a herceged mit szólna hozzá?”

Az ajkamba harapok, lent tartva a feltörekvő szégyent. Még szerencse, hogy Devin ezt soha nem fogja látni! Ez lenne az utolsó hely, ahová elhívnám. Meg aztán… nem vagyok egy főnyeremény…, és erre hamarabb rá fog jönni, minthogy be kellene mutatnom anyának.

Szakítanom kellett volna vele. Ehelyett kiöntöttem neki a lelkemet, úgy, mint előtte soha senkinek. Az évek alatt felgyülemlett, szennytől duzzadó folyamot mind rázúdítottam…

Süllyedek.

Ott kellett volna hagynia. Elrettennie, undorodnia, menekülnie. Én is menekülnék magam elől, ha tehetném.

Akartam, hogy megtegye. Hogy fájjon, és bűnhődjek. Ehelyett megfogta a kezem.

„Nem vagy értéktelen.”

Miért mondta ezt? Hogy mondhatta…? Hát nem látja, milyen szánalmas vagyok?

Miért nem?!

Mosószertől kiszáradt kézzel előveszem a mobilom, bekapcsolom a wifit. Halk pittyenés jelzi Mandy üzenetét: „Na, mit szólt a sminkhez?😉”

„Szebb vagy nélküle.” – Ezt nem írhatom meg neki. Majd később kitalálok valami választ, addig is megjelölöm olvasatlanként. De mégsem hagy nyugodni. Miért is nem írhatom meg neki?

Azért, mert hazugság.

Azok az őszinte, fekete szemek…

Mégse tudok hinni nekik. Talán hazugság az egész, és csak azért volt velem kedves, hogy konfliktus nélkül kihátráljon, holnap pedig el se jön.

És ha mégis?

Gyomrom összerándul az idegességtől. Lenyúlok az ágy alá egy csipszért, felbontom, a számba tömök pár burgonyaszirmot. Sós, sajtos fűszeres íz árad szét a számban, kitölti a gondolataim helyét.

Megnyitom Metamorph csatornáját. A videókból ítélve valóban kiharcolta, hogy elkülönítve játszhasson, igaz, versenyen kívül. Rákattintok egyre, melyben a tavalyi bajnok csapat ellen játszik, három játékos ellen egyes egyedül. Több, mint harminc percig kitartott… Hihetetlen.

Kíváncsian görgetek le a hozzászólásokhoz, ám hideg zuhanyként érnek.

„Eddig is csaló volt, az is marad”

„Gazdagnak áll a világ…”

Már hogy tudna csalni?! Ott a bíró mögötte! A feltételezés is felháborító. Hát nem látják a gameplayt? Ez a srác egy zseni. Mégis mennyien beszólnak… Csak mert megtehetik és élvezik.

Az élet olykor igazságtalan.

A keze a kezemen…

Olyasmit kapok, amit nem érdemlek.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Amint a csengő megszólal, felkapom a holmimat és elsőként viharzok ki a teremből. Jobbra-balra nézek fedezék után kutatva, majd belevetem magam a fokozatosan gyarapodó tömegbe. Végigsietek a néhány folyosón, majd befordulok az alagsorba vezető lépcsőfordulóba. Hátamat a falnak vetem, kifújom magam.

Istenem, csak Mandy rám ne bukkanjon! Reggel direkt késtem, hogy ne kelljen beszélnem vele, most pedig ezen a félreeső helyen fogom kivárni, míg az osztályom átvonul a másik épületbe irodalomra és becsengetés után majd én is elindulok.

Lentebb húzom a bézs, kötött pulóvert a hasamon. Látszik, hogy híztam… De talán csak szokatlan David bő ruhái után. Olyan kínosan érzem benne magam, mintha meztelenül járkálnék. Mégis minek vettem fel? Reggel még jó ötletnek tűnt, de minek menjek el? Szakítani?

– Na, megérte tegnap elküldened? – öklöz a vállamba Mandy, én pedig megugrom ijedtemben.

– Hogy kerülsz ide?

– Épp a vécére igyekeztem egy gyors sminkigazításra – biccent a közeli mosdó felé.

Basszus, hogy erre nem gondoltam!

– Rád is rád férne, ha már így kicsípted magad. Ezek szerint lesz folytatás – mosolyog, mintha kicsit se haragudna.

– Ja, a Once upon a time -ban. De nem fogok elmenni – sütöm le a szemem.

– Akkor bizony én megyek el helyetted – kacsint.

– Ne! Légyszi ne…

– Jaj, mi ez a gyászos arckifejezés?

– Szakítanom kell vele – vallom be égő arccal. – Jobb lesz neki nélkülem. Anya szerint pedig épp, hogy nekem lesz jobb így. Mert csak arra kellek neki… – forgatom a szemem. –  Sőt, ma a reggelinél még azt is a lelkemre kötötte, hogy rögtön szóljak, ha Devin zaklatna, és mozgósítja nagyapa kapcsolatait…

Miért mondom el ezt neki? Komolyan azt várom, hogy lelkizzen velem, miután tegnap úgy leráztam?

Mandy csak legyint.

– Ne is törődj azzal, amit anyád mond! Ő nem látta a te álompasidat. Ha látta volna, nem beszélne ilyeneket. Tuti fizetne neki egy randiért, de talán még a Teslát is odaadná, csakhogy leszophassa. Szóval, ha te ingyen megteheted, miért ne tennéd? – A vállamra teszi a kezét, szeme lelkesen csillog.

Bárcsak én is ilyen biztos lennék a dolgomban!

– Szerintem nem kellene neki a Tesla – fordítom el a fejem.

– Persze, hogy nem! Te kellesz neki! Láttam, ahogy tegnap rád nézett! – Arca kipirul a hévtől.

Még a saját randijai előtt is ritkán lelkesedik ennyire. Talán annyi fiúval kavart már, hogy az én szerelmi életem jobban izgatja az övénél. Durva…

– Na, de nem járulhatsz így elé! – ragad karon. – Gyere, segítek, hogy az arcod is olyan vonzó legyen, mint ez a pulcsi!

Kihúz a rejtekemből, leülünk egy padon az ablak mellett. Noha felhős az idő, így is több a fény, mint a lépcsőfordulóban. Figyelem, amint a párkányra pakolja az alapozókat, szemfestékeket, mit se törődve a mellettünk hömpölygő tömeggel és hangzavarral.

Milyen rendes hozzám! Talán soha nem is akarta lecsapni a kezemről Devint, és a sértődött tekintetét is csak odaképzeltem a pillanat hevében.

– Sajnálom, ahogy tegnap viselkedtem – szólalok meg, torkomat karcolják a szavak.  – Csak… úgy feldobott. Tudod…, hogy talán van esélyem…

– Igen, azóta én is agyaltam ezen. Neked ő az első… És hát, miért is ne lehetne emlékezetes? Megérdemled.

Megérdemlem – A szó, akár egy idegen nyelvű hangsor, értelmetlenül visszhangzik a fülemben.

– Meg aztán – vigyorodik el, azon a tipikus pasivadász módon – Azután is rávethetem magam, miután téged megunt.

Igen, ez már sokkal hitelesebben hangzik annál, hogy „megérdemlem”.

– De addig is, élvezd ki minden percét. Elvégre ennyiből áll az élet; pillanatok apró örömeiből – a szája mosolyog, arcán mégis sötét árny suhan keresztül.

Hideg csönd ül közénk. Most először merül fel bennem, hogy talán több rejtőzik a trófeagyűjtő bombanő álarca mögött. Valami, amiről nem beszél, én pedig soha nem fogom kérdezni.

A diákfolyam egyre apad körülöttünk, majd a becsengetéssel a folyosó teljesen kihal. Mandy egyre csak elmélkedik, rendezkedik. Mintha egy nehéz matekegyenletet próbálna megoldani, de miután az ismeretlen nem jön ki, újra és újra kezdi a számolást.

– Már a másik épületben kellene lennünk – vetem fel, abban reménykedve, hogy elkerülhetem a sminkeléssel járó tortúrát anélkül, hogy megbántanám.

– Irodalom óra rengeteg lesz még az életedben, de első pasiból csak egy. Így hát ki kell találnunk, mi áll jól neked – emeli az arcomhoz az alapozókat, különféle tégelyeket.

Végül a szivacsra nyom egy keveset, és elkezdi felvinni. Arcomat csiklandozza a puha anyag, de lenyelem a nevetést. Amikor a szemem közelébe ér, bőröm tiltakozóan összerándul.

Miért mentem bele ebbe? Nem számít, milyen ügyesen sminkel ki, ha nincs alatta semmi, amit felmutathatnék…

Ki akarna megdugni egy disznót?

Egyedül fogsz megdögleni.

Szinte látom, amint Devin kedves arca megvető komorságba borul.

Nem találkozhatok vele.

Szúrnak a könnyek, így elhúzódok Mandytől, és sűrűn pislogok, hogy eloszlassam őket.

– Naaa, azért ennyire ne szenvedj látványosan! Hidd el, ez a pasi simán megér ennyi kellemetlenséget. Áh, már tudom is! – emel fel egy szempillaspirált. – Direkt ezt fogom használni. Nem vízálló, így akármi történjék a mai randin, nem sírhatsz – mosolyog, mintha minden problémámra orvosságot lelt volna.

Biccentek, előre hajolok. Minél készségesebb vagyok, annál hamarabb szabadulok. Talán még az irodalomból is elcsíphetek egy keveset.

– Szóval nem kellene neki a Tesla… – folytatja. – Milye van; BMW, Mustang, Ferrari?

– Egy… sportmotorja – felelem két ecsetvonása között. – Drágának tűnt. Ott parkolt a járda mellett.

– Nem figyeltem… Csak őt. Na, és felülnél mögé?

– Hát… ami azt illeti… – Bár lenne rajtam elég alapozó, hogy Mandy ne láthassa ahogy elpirulok! De úgy fest, nincs ilyen szerencsém:

– Na neee…! Már fel is ültél mögé, igaz?

– Hazavitt.

– Hogy mi?! Na, és átölelted?

– Ha nem tettem volna, már halott lennék.

– Te tele vagy meglepetésekkel! – nevet. – Milyen volt?

– Félelmetes.

– Nem az! A teste.

– Izmos, feszes. Pont, mint amilyennek képzeltem. De nem tudtam kiélvezni; úgy vezet, mint egy őrült. Viszont megkértem, hogy legközelebb menjünk lassabban – teszem hozzá, csak hogy lássam Mandy döbbenettől, irigységtől elnyúlt képét.

– Akkor ma már legálisan tapizhatod! – A keze megremeg, így inkább leteszi a tust.

– Igen…

Csakhogy ma már egyedül fogok hazamenni. A hazugság izzó lávaként csorog le a torkomon, megtölti a tüdőmet, beszivárog a bordáim közé. Nincs jövőm ezzel a férfival. Mandy is tudja. Mégsincs merszem kimondani. Nem akarom látni a szánakozástól elkerekedő szemeit. Azt pedig végképp nem bírnám ki, hogy végignézzem, amint Mandy zöld utat kapva ráhajt.

Inkább témát váltok.

– Tényleg, hallottad a botrányt Metamorph-ról?

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Egyre csak a plafont bámulom. A nap utolsó sugarai beszöknek a félig leeresztett redőny résein, megcsillantva egy pókhálót a sarokban. Ha anya meglátja, rám fog parancsolni, hogy takarítsak ki.

Anya…

„Ne éld bele magad ebbe.”

A tespedés nem változtat semmin. Különben is, rég tanulnom kellene.

Felkelek az ágyból, odaülök a fenyőasztalhoz, lámpát gyújtok. A táskámból előhalászom az irodalom cuccom. A matek sürgetőbb lenne, de ebből is meg kell írnom ma egy beadandót – és ezt legalább szeretem. Kinyitom a tankönyvet a kilencvenötödik oldalon, hogy újraolvassam a verset elemzés előtt.

Megfogja az arcomat.

Hiába járatom a szemem a sorokon, mire a mondat végére érek, elfelejtem az elejét.

Sebaj, elégszer olvastam már, talán fejből is menni fog. Kitépek egy lapot a spirálfüzetemből, kezemben golyóstoll kattan.

A szeme az enyémbe olvad.

Leírok pár szót.

„Minden rendben. Lélegezz lassan, mélyeket.”

Bizserget az emlék. Kínzóan messziről, elérhetetlenül.

„Akkor viszlát holnap.”

Mosolygott. Mint aki várja.

„Ugyan, ki kívánna meg egy disznót?”

A tinta megfolyik a toll hegyénél. Felemelem, majd olyan erővel nyomok pontot a mondat végére, hogy a papír kilyukad, a fémhegy kis krátert üt az asztal fájába. Könnyek potyognak az írásra, feloldják a betűket.

Még Arra se kellek neki. És erre ő is rá fog jönni, amint kicsit belegondol, vagy amikor benyúl a bő pulcsim alá. Minek áltassam? Akárkit megkaphat. Minél tovább húzom ezt az egészet, annál jobban leégetem magam.

Pedig úgy tűnt, őszintén örül, amikor második randit kértem.

Kértem? Követeltem.

„Legközelebb legyen csak tizenöt.” – Ugyan, mi mást felelhetett erre? Persze, hogy igent mondott. Udvariasságból.

Kegyelemből.

Nincs szükségem irgalomra.

Utánam hozta az olvasókártyámat, pedig postán is elküldhette volna.

„Útba esett hazafelé menet.”

Ki tudja, mennyi ideje várt rám a suli előtt. Elhívott kávézni és haza is hozott.

Miért?

Lehet, hogy anya téved? Mi van, ha tényleg tetszem neki?

Magam elé képzelem magas, elegáns alakját, az illatát, az izmai tapintását a garbó alatt, a haját, melyet még a szél sem képes feldúlni.

Ugyan… Hány embernek akarok még csalódást okozni?

Más megkívánni egy disznót, és más lefeküdni vele.

Ő is bánná.

Legjobb lesz, ha azonnal véget vetek ennek. Hátha megőrzök egy keveset a méltóságomból. És megmentem az övét.

Feloldom a telefonom képernyőzárját, megnyitom a Facebook-ot, hogy megkeressem, és az érettségire, meg a sok tanulásra hivatkozva lemondjam a holnapot.

Devin… – ujjam úgy reszket az érintőképernyőn, hogy kétszer is elírom. Mi is volt a neve?

Bemutatkozott, kezet nyújtott.

A bőre az enyémen…

Vicarosi? Wizarody?

Te jó ég, még a nevét se jegyeztem meg!

Fölmegyek a könyvtár weboldalára, de továbbra se frissítették az alkalmazottak listáját. Visszatérek Face-re, hátha a könyvtár követői között ráakadok.

Semmi.

Csak simán beírom a keresőbe: Devin.

Rengeteg találat.

Jeges hullám csap át fölöttem – nem fogok tudni írni neki.

Vagyis nincs más választásom, minthogy elmegyek és a szemébe mondom.

Ahogy anya az enyémbe…

Elképzelem, ahogy ott ülünk az ablak mellett és közlöm vele, hogy ennek semmi értelme. Fekete szemeit kerekre tárja a döbbenet, arca rózsaszín árnyalatot ölt, pont úgy, mint amikor azt a kétértelmű megjegyzést tettem a tejfölszőke rosszfiúkra.

Nem, kizárt. Nem tudnám megtenni.

Nem mehetek el. Holnap a hátsó kapun fogok kimenni a suliból. Igen, így lesz a legjobb. Ha abból jön rá, hogy csak vár és vár… de nem érkezem meg. A könyvtárba pedig be se tesztem többé a lábam.

Újra a telefonra meredek és rákeresek a ROTA Championship-re, hogy Metamorph mérkőzésében keressek vigaszt, ám a cím, ami felugrik, csak még jobban összefacsarja a szívem:

„Az első meccs csúfos veresége után, az Anonim Négyes azonnal kispadra ültette Metamorphot.”

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

A motor egyre hangosabb, a menetszél belém vájja hideg karmait. Szívveréseim lüktető gombóccá duzzadnak a torkomban. Remegek. Olyan erősen kapaszkodom karral, térddel az előttem ülő férfiba, hogy olyan izmaim is pattanásig feszülnek, melyek létezését eddig nem is sejtettem. Sajognak, mégis egyre jobban szorítom.

Fehér haja teljesen beborít, vad tengerként hullámzik körülöttem, el-elrejti a világot. Zihálásom újra és újra vastag párát lehel a szemüvegemre, pusztán az elsuhanó lámpaoszlopok sötét sziluettje töri meg a monotonitást. Szédülök.

Basszus, merre járhatunk?

Összes idegszálammal koncentrálok, hogy kilássak, azonban a szemem és elmém képtelen képet alkotni, idő és tér egységes fehérséggé folyik össze.

Bárcsak jönne egy éles kanyar, ahol kénytelen lassítani!

Azonban minden kanyarnál egyre kevésbé fékez. – Fékez egyáltalán? – Mintha azt tesztelné, mi a legnagyobb sebesség, amivel borulás nélkül beveheti.

Oh, bár leszálltam volna annál a lámpánál!

Miért nincs több? Hol a pokolban vagyunk?

Miért szálltam föl mögé? Mi ütött belém? Miért nem menekültem, amikor még volt rá lehetőségem?

Elment az eszem. Ez nem valami romantikus fantasy, amiben az elesett, átlagos lányba beleszeret a különleges, gazdag pasi és megmenti…

Ez egy csapda. Fogságba estem egy sportmotor hátsó ülésén. Önszántamból.

Ő pedig oda visz, ahová akar. Ki a világból. Bele az ismeretlenbe.

A halálba.

Bedől a kanyarban. Mélyebben, mint előtte bármikor.

Fel fogunk borulni.

Testem merev görcsbe rándul. Ordítani szeretnék, ám a rettegés elzárja a levegő útját. Kicserepesedett ajkamba harapok, könnyeim néma segélykiáltásként buggyannak ki.

Visszaáll egyenesbe és tovább gyorsít.

Testével balra mozdítja a motort, hogy kikerüljön egy biciklist, majd hirtelen vissza.

Hogy képes ilyen gyorsan feldolgozni az ingereket és reagálni?

Talán sehogy.

Kanyar követ kanyart.

Egyre gyorsabban.

Ez egy őrült… Meg fogunk halni!

Oldalra pördülünk, lassulunk, a gumik csikorogva csúsznak oldalirányba.

Megáll.

Vérem tovább száguld az ereimben.

Érzem, ahogy leteszi a lábát, leállítja a motort. Alig hiszem el… Mintha nem is velem történne.

– Itt is vagyunk – dallamos hangja pont olyan nyugodt, mint indulás előtt. Hogy lehet…?

Nem érdekes… Minél messzebb kell jutnom tőle.

Kocsonyaként remegő tagjaimba erőt önt az adrenalin. Felállok, kampókká merevedett ujjaikkal markolok a vállába. Átlendülök, talpam aszfaltot ér.

Stabil, kemény aszfaltot. Túl kemény és statikus száguldáshoz szokott testemnek.

A fehér köd fekete szemcsékkel telik meg, térdeim összecsuklanak alattam, táskám tompa puffanással landol mellettem, az út érdes rücskei tenyerem húsába mélyednek.

Hullámzik az utca.

Levegőért kapok. Nem elég…

Remegő kezeim a hideg sisakhoz nyomódnak, hogy levegyem, de beleakad a szemüvegembe; a keret a szemöldökömhöz préselődik. Felhajtom a plexit, kiemelem a szemüvegem, majd eltávolítom a sisakot. Halk koppanással esik ki erőtlen ujjaim közül.

Elvakít a fény, szám, tüdőm megtelik friss levegővel. A fekete pontok felfalják a látómezőmet. Bőröm verítéktől hűvös, nyelvemre forró csoki és gyomorsav kúszik.

Két tenyér ér az arcomhoz, meleg satuba zárja. El akarok húzódni, de nincs erőm elszakadni az egyetlen stabil ponttól az örvénylő világban.

– Minden rendben. Lélegezz az orrodon keresztül. Lassan, mélyeket. – Szelíd, hipnotikus hangja elsimítja felborzolt idegeimet. Becsukom a számat, engedelmeskedem. A látóteremben nyüzsgő sötétség lassan eloszlik.

Előttem térdel, meggörnyedve, fekete tekintete horgonyként fúródik a lelkembe. Van benne valami… Békés és megnyugtató, melytől úgy érzem, otthon vagyok.

– Jobb?

Milyen nagy a keze… beteríti az arcom.

Apa érdes keze csattan az arcomon.

Az ő bőre viszont selymesebb, az ujjai hosszabbak. És nem bántana engem.

– Aha… már jobb.

Lassan enged el, mintha attól tartana, hogy szétesek. Melegsége helyét őszi szellő váltja fel. Hűs, de közel sem olyan fagyos, mint ami a motoron tépázott.

– Tessék – nyújt felém egy kis fehér dolgot. Szemüveg nélkül beletelik pár másodpercbe, mire rájövök: egy zsebkendő.

Mikor kezdtem el sírni? És mikor hagytam abba?

Szégyenkezve, mégis hálásan veszem el, megtörlöm a szemem, kifújom az orrom. Sietve, idegesen, mintha ezzel meg nem történtté tehetném a reakciómat.

Lefejti zsibbadt ujjaimat a szemüvegről, szárait becsúsztatja széltől és izzadságtól loncsos hajam alá, a fülemre, ugyanazzal a lassú mozdulattal, mint indulás előtt. Oly kedvesen és gondoskodóan… Nehezemre esik elhinni, hogy ez a férfi ugyanaz az őrült, száguldó motoros, aki veszélybe sodort.

Talán mert soha nem is voltam veszélyben.

Csak én képzeltem…

Éget a bűntudat.

Amint könnytől maszatos szemüvegem a helyére kerül és a környezet újból éles körvonalakat ölt, mintha az ő enyhén összevont szemöldöke is némi zavarról árulkodna. Félre-félre pillant, hátrasimítja hosszú haját, mely csodával határos módon hibátlan rendezettséggel omlik a vállára.

Egy piros Audi fékez le mellettünk. Ablakán kinéz egy diszkréten sminkelt, középkorú nő. Gesztenyebarna tincsei a festett hajak fényével ragyognak a délutáni napfényben, fülében egyszerű, de drágának tűnő aranyfülbevaló csillan.

– Minden rendben? – zöld szemei aggódva méregetnek. Mintha ismerne.

Nekem is ismernem kellene? Lehet nagyapa egyik ügyfele vagy ismerőse? Láthatott a temetésen, vagy… ki tudja hol. Kínos zavarodottság árad szét bennem. Azok a hírességek érezhetnek hasonlóan, akik egy lépést se tudnak tenni lesifotósok nélkül.

– Igen, minden rendben – mosolygok, farmerom zsebébe gyűröm a zsepit. – Csak hirtelen rosszul lettem, de már jobb – pillantok Devinre, mire a nő sokat sejtően elmosolyodik.

– Akkor jó, már azt hittem, baj van. Vigyázz magadra! – felhúzza az ablakot és tovább hajt.

Amint kifordul a sarkon, Devin feláll, előveszi a mobilját. Jaj ne… Talán most merült fel benne, hogy a nevem nem véletlen esik egybe azzal a sztárügyvédével, aki megannyi bűnözőt juttatott rács mögé. Tuti épp most írja be a nevemet a Google-ba… Rádöbben, mekkora botrányba keveredhet, ha velem találkozgat és faképnél hagy…

– Sajnálom – mosolyától megáll bennem az ütő. – A tizenöt perc az tizenöt perc. Illetve kevesebb – mutatja felém a kijelzőt, melyen a percjelző épp most vált harmincra. Vagyis, ha tizenötkor hagytuk el a kávézót…

Lehetetlen. Hol, milyen utakon jöttünk?

És mennyivel?

Borzongás futkos a gerincemen.

– Legközelebb legyen csak tizenöt. Vagy húsz – hallom a hangomat, de mintha valaki más beszélne helyettem.

Legközelebb?!

Soha. Többé. Nem. Ülök. Fel. Arra.

Miért is? Mert ez volt az első, hogy motoron ültem és túlreagáltam?

– Ha ragaszkodsz hozzá – nevet halkan. Zavartan, ugyanakkor… megkönnyebbülten. Mint aki attól tartott, hogy az első randin túl messzire ment és a lány látni se akarja többé. – Holnap szabadnapom van, így ráérek. Akkor ugyanott ugyanekkor?

– Jó – talpra kászálódom, lesöpröm a térdem.

Lehajol a sisakért. Amit nekem kellett volna felvenni, visszaadni.

Köszönetet mondani. Elvégre bevállalt egy esetleges bírságot a biztonságom érdekében.

Ám a szavak a torkomon rekednek. Fentebb tolom a szemüveget az orromon.

Hogy lehetek ennyire bunkó?

De ő csak mosolyog. Amikor elhalad mellettem, megszorítja a vállam. Futólag, mégis gyengéden, bátorítóan. Mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben… és hogy mennyit jelent számomra az érintése.

– Akkor viszlát holnap – teszi fel a sisakot.

Köszönésre nyitom a szám, de már indítja is a motort és ott sincs. A kertváros ezen része harmincas övezet, ő mégis túl gyorsan fordul ki a főútra.

Életveszélyesen gyorsan.

És én nemrég még mögötte ültem…

Meg is halhattunk volna.

De nem így történt. Pontosan tudta, mit csinál. Vigyázott rám, aggódott értem, törődött velem.

„Egyedül fogsz megdögleni.”

Talán mégsem.

Egy pillanatra eláraszt a jóleső melegség, de rögtön lelomboz a bűntudat. Zsebre tett kezem a zsepit tépkedi. Nem érdemlek ilyesmit. Ennyi időt, figyelmet, törődést olyasvalakitől, mint ő. Ez… egyszerűen túl jó.

Túl jó, hogy igaz legyen.

Lassan én is a főút széléhez sétálok.

A kártyámról tudnia kellett, hogy a szemközti utcában lakom. Mégse tolakodott kérdésekkel. Szerencsére. Nem szívesen vallottam volna be, hogy jobb szeretném, ha anya még véletlenül se pillantaná meg az ablakból. Ki tudja, hogy reagálna. Lehet örülne neki, de lehet dühös lenne. Lehet jelenetet rendezne…

Egy ezüstszínű autó dudálva fékez le mellettem.

Megtorpant a rémület. Mikor léptem le a járdáról? Itt, ahol még zebra sincs…

– A kurva anyádat! – kiált rám, mire átrohanok a túloldalra.

Basszus! Majdnem elütöttek! Máskor hasonló helyzetben már sírva fakadtam volna, most mégse tűnik olyan nagy dolognak.

Az utca két oldalán gömb formájúra nyírt fák sorakoznak. A délutáni napfény átszüremlik köztük, apró fénypontokat szórva a keskeny járdára. Ameddig ellátok, két-háromszintes luxusházak magasodnak oszlopokkal, árkádokkal, kertjükben egzotikus dísznövényekkel, medencékkel vagy szökőkutakkal. Máskor nyomaszt a látványuk; akár egy falka ragadozó, mely éhségtől csillogó ablakszemekkel figyel, várva a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjanak az oda nem illő, eltévedt prédára. Mindig úgy érzem, menekülnöm kell, most mégis régi ismerősként üdvözölnek. Beszívom a frissen nyírt gyep és bokrok levelének illatát. Az otthon illatát. Talán mindvégig otthon voltam, csupán én éreztem magam kívülállónak és kínoztam magam a számkivetettség gondolatával. Békés boldogság bizserget, legszívesebben nevetnék és rohannék.

Mély hangja a fülemben zeng, arcomon érzem a bőre melegét. Újra és újra felidézem, attól tartva, hogy ha egy pillanatra másra gondolok, kétségbe fogom vonni, hogy valaha is megtörtént.

„Akkor ugyanott ugyanekkor?”

A holnap még sose tűnt ennyire távolinak. Akár gyerekként a karácsony; minél jobban várom, annál lassabban telik az idő.

Ugyan… ez csupán huszonnégy óra, kibírom valahogy.

Kinyitom a vörösesbarna kerítéskaput. Rugalmas léptekkel elhaladok anya rózsaszín-fehér hortenziái közt húzódó térkő ösvényen, meg se állok a márványlépcsőig.

A ház rám veti két emelet magas árnyékát. Szinte magamon érzem a fehérre mázolt falak, ablakok, erkélyek súlyát. De még ez se tűnik oly nehéznek, hogy ne bírnám el.

Belépek az üveggel ellátott, kazettás bejárati ajtón, mely tompán csukódik be mögöttem. Épp veszem le a cipőmet, amikor anya papucsának koppanása visszhangot vet a lépcsőn, megdermesztik boldogan hömpölygő gondolataimat.

Várom, hogy leszidjon. Igaz, késtem, de tegnap elmosogattam és ki is teregettem…

Felbukkan a lépcsőfordulóban. Elegáns, bő szabású pulóvert visel, testhezálló leggingse kissé eláll a combjaitól. Egy hónappal ezelőtt még csinosan feszült rajta – ennyi utal csupán arra, mennyit fogyott apa halála óta. A sminkje továbbra is tökéletes, a haja rendezett lófarokban verdesi a hátát, francia műkörmei ápoltsága elárulja, hogy ma is manikűrösnél járt. A szemei változatlanul sötétek és szúrósak.

– Te meg hol a picsá… ban voltál ilyen sokáig? – Éles hangját hirtelen megszelídíti a döbbenet. –Mire fel ez a jókedv?

Valóban mosolygok. Mióta? Azonnal le kell törölnöm a képemről… De nem megy. Talán mert nem is akarom. Hadd lássa, hogy bármennyire dühös rám, nem hagyom magam letörni.

– Hiába mondanám, úgyse hinnéd el.

Ábrázata elnyúlik a kíváncsiságtól, mire egyre szélesebben mosolygok. Hogy elvesztette a kontrollt!

– Azért tégy egy próbát! – szája fölfelé rándul. Szinte látom, amint pókerarca mögött felsorakoztatja az érveit, hogy bármilyen válasszal állok is elő, ő a megfelelő fegyverrel támadhasson.

– Egy fiúval találkoztam.

Tussal kihúzott szeme elkerekedik, de őszinte kíváncsiságtól csillog.

– Ezt tényleg el kell mesélned! Minden apró részletet! – Könnyed léptekkel az étkezőbe sétál, leül a mahagóniasztalhoz és kedvesen int, hogy csatlakozzak hozzá. Gondterhelt ráncai kisimulnak, a gyász árnyéka elvonul arcáról.

Nosztalgia kerít hatalmába. Két éve elvitt moziba, de lehet volt az három is… Akkor beszélgettünk utoljára a sulin kívül bármiről. Nevetés csiklandozza a torkomat. Talán most minden jóra fordul.

Lehuppanok vele szemben. Mintha egy új személyként, egy új életben foglalnék helyet, melyben Devin puszta emléke olyan védőburkot von körém, mely megakadályozza, hogy bármi rossz történjen velem.

– Szóval, hogy ismerted meg? – búgja lelkesen.

– Tegnap a könyvtárban láttam és azonnal megtetszett.

– Szóval ezért késtél tegnap is – kacsint. – Hogy néz ki? Helyes?

– Nagyon. Izmos is, de nem hivalkodóan. Magas, elegáns, a haja ápolt és fényes. – Belepirulok az emlékbe. – Épp egy könyvet kerestem és ő segített megtalálni. Amikor átnyújtotta, összeért a kezünk és… Nagyon zavarba jöttem. Annyira, hogy ottfelejtettem az olvasókártyámat, ő pedig ma utánam hozta a sulimhoz. Majd elhívott kávézni, beszélgettünk…

– Milyen volt vele?

– Nagyon jó. Kedves és figyelmes. Mint akit tényleg érdeklek. Képzeld, holnap szabadnapja van, és megint találkozik velem!

– Szabadnap? – vonja össze a szemöldökét. – Dolgozik suli mellett?

– Hát… Ő már nem iskolás.

– Szóval idősebb nálad – őszinte mosolya mesterkélt vigyorrá változik. – Mennyivel?

A szégyen tüskés gombócot gyúr a nyelőcsövemben.

– Valamennyivel… – sütöm le a szemem, térdeim egymáshoz préselődnek az asztal alatt, hátam meggörnyed.

– Akkor ha jól értem, ez a te „fiúd” egy felnőtt férfi – felkönyököl az asztalra, állát öklére helyezi, felsőbbrendűen sandít le rám hosszú szempillái alól. – Igaz?

Nyelek egyet, de a szúrós gombóc ezer tűvel kapaszkodik a torkomba.

– Jaj, drágám… – sóhajt, hangja csöpög a kedvességbe bugyolált szánalomtól. – Ne éld bele magad ebbe.

Fájnak a visszatartott könnyek.

Kérlek, ne folytasd! Hadd örüljek még egy kicsit! Amint fölmegyek a szobámba, úgyis rájövök magamtól is…

– Nézz magadra! Kopott fiúruhák, zsíros haj, fölös kilók… Ő pedig elegáns, ápolt és kisportolt. Meg se fordult a fejedben, hogy vajon miért állt szóba veled?

Beharapom az ajkam. Erősen. A fájdalom a jelenben tart, eltereli a figyelmem lelkem sajgásáról. A kín dagályként duzzad bennem. Középről indul, majd fokozatosan elárasztja az egész testemet, a fülemtől a lábujjam hegyéig.

Kérlek… Ne mondd ki!

– Mert könnyű préda vagy. Pontosan látja a köztetek lévő kontrasztot és ki akarja használni. Csak arra kellesz neki. És csak addig.

– Nem… Te nem voltál ott. Nem értesz semmit! – vágom rá, de főleg csak magamat akarom meggyőzni.

– Oh de, nagyon is értem. És te is, csak épp nem tetszik, amit hallasz. Márpedig én az anyád vagyok, és anyaként kötelességem figyelmeztetni. A te érdekedben.

Az én érdekemben…

Belemerülök érintésének emlékebe, fekete szemeinek mélységébe.

Ne éld bele magad ebbe.

Akkor ugyanott ugyanekkor?

Csak arra kellesz neki.

Csak arra… És az olyan nagy baj volna? Legalább arra kellek valakinek.

Ki akarna megdugni egy disznót? – Apa hangja olyan tisztán zeng a fülemben, mintha itt állna mögöttem.

A könnyeimet nyelem – egyre nehezebb visszatartani őket. De ki kell tartanom. Még egy kicsit.

Elszánt tekintete visszavágásra vár, csak hogy újra és újra hangoztathassa az igazát, porig alázva engem.

Szó nélkül felállok.

Kihívóan felvonja az egyik szemöldökét – ha most megfutamodsz, azzal elismered a saját vereségedet.

Igen, így van. De inkább csöndben visszavonulok, minthogy megadjam neki az örömöt, hogy újra sírni láthat.

Vállamra veszem a táskámat és elindulok fölfelé a lépcsőn.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

– Ültél már motoron? – A pokoli gépezethez sétál, hosszú ujjaival végig simít az ülésén, a fekete domborulatokon, végül keze megállapodik a kormányon.

A makulátlan karosszériát beragyogják a levelek közt átszüremlő fénysugarak. Keresztbe teszem a karjaimat magam előtt, egyik lábamról a másikra nehezedem. Mellkasomat rettegés szorongatja. Akárcsak gyerekkoromban, amikor nem akartam, hogy az orvos vért vegyen tőlem. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, mégis vonakodtam átesni rajta. Gyerekként nem volt választásom.

Most viszont enyém a döntés. Még elsétálhatok anélkül, hogy kockára tenném az életemet holmi tizenöt percért.

Tizenöt perc… Nevetséges; kocsival is legjobb esetben fél óra.

De legalább addig is vele lehetek. A férfival, aki kíváncsi rám, törődik velem és haza szeretne vinni.

Halk nevetése végigborzong a gerincemen.

Ennyire kiülhetett az arcomra a félelem?

– Na, meglátod, nem olyan szörnyű – nyújtja felém a fekete bukósisakot, de habozok elvenni. – Nem bízol bennem?

Félszeg mosolya, sötét szemei egyre könyörögnek. Kedvesen, barátságosan, akár egy ételért ácsingózó kiscica, melynek lehetetlen nemet mondani. Lenyelem a szorongásom, elveszem a sisakot.

Kezei lassan fentebb emelkednek, az arcomhoz közelítenek, én pedig kővé dermedve hagyom, hogy leemelje orromról a szemüveget.

– Most már felteheted.

Engedelmeskedem, de amint a fejemre nehezedik, baljós érzés kerít hatalmába.

– Várj; ha ezt nekem adod, akkor rajtad mi lesz?

– Semmi. – Hangja bizalmas és higgadt.

– És ha megbüntetnek?

– Akkor megbüntetnek – von vállat, oly természetes könnyedséggel, mintha arra hívtam volna fel a figyelmét, hogy ernyő nélkül el fog ázni az esőben.

Homályos sziluettje közelebb hajol, felnyitja az átlátszó részt és betolja a szemüveget. Levegőt se merek venni, ahogy a műanyag szárak becsúsznak a sisak bélése és a fejbőröm közé. Kicsit magasan vannak, de fokozatosan ereszkednek. Lassan, finoman csinálja, ügyelve rá, nehogy felsértse a fülemet. Végezetül ráigazítja az orrnyergemre.

Bizsergek. Vajon az ágyban is ilyen figyelmes és gyengéd?

Többen is próbálták már feladni a szemüvegem az életem során, de eddig ő járt a legközelebb a tökéleteshez. Stabil, viszonylag kényelmes és még a papucs se irritálja a szemem.

Ez annyira… valószerűtlen. Újra bizalmatlanság ébred bennem.

– És ha karambolozunk és meghalsz? – keresem a kifogásokat, ám hangom halk, szám száraz.

– Nem halok meg egykönnyen – arcán mosollyal hajtja le a sötétített plexit, mégis nyomasztó bezártság telepedik rám. Mintha a koporsófedelet zárta volna rám úgy, hogy még élek.

Felül a motorra, kirúgja a támaszt, a kormányra támaszkodik.

– Gyere! – biccent a mögötte húzódó rövid, keskeny részre.

Még közelebb araszolok, abban a reményben, hátha megpillantok egy szélesebb, biztonságosabb utasülést. De nincs.

Az a pici az utasülés!

Te jó ég… Tán el se férek rajta.

– Először is: mindig a bal oldalról szállsz fel-és le a kipufogó miatt. Kárt tehetsz benne, illetve frissen leállított állapotban meg is égethet.

Bólintok.

– Fogd meg a vállam – veszi előre a haját a jobb oldalra, majd amikor rádöbben, milyen alacsony vagyok, előrébb hajol, de még így se érem el kényelmesen. – A karomat is megfoghatod. Ezután tedd a bal lábadat a lábtartóra, lendülj át és ülj le.

A kezem úgy remeg, mintha a meztelen testét kellene megérintenem. Davidet és apukámat leszámítva ő az első férfi, aki ennyire közel enged magához. Nem csupán enged; utasít. Kedvesen, a zavar legkisebb jele nélkül, mégis határozottan. Úgy fest, nincs más választásom; megteszem.

A szövetkabát anyagán keresztül is érzem, hogy kemény izmok feszülnek alatta. Átvetem a lábam, leülök, a lehető legtávolabb…

Megbillenek.

Riadtan húzódom közelebb, térdeim keskeny csípőjéhez érnek.

Arcom lángra lobban. Közénk rakom a válltáskámat. Biztos ő se akarná, hogy…

Hátranyúl, megragadja a csuklóm és magára húz.

– Nincs kapaszkodó; így ha nem akarsz leesni, át kell ölelned – vonja karjaimat a dereka köré. –Főleg gyorsításnál. Fékezésnél pedig támaszkodj a tankra – simítja tenyerem a kormány és az ülés közt domborodó vázrészre. Kezem a hideg fém és az ő meleg marka közé préselődik.

Elenged, hogy ismét a kormány fölé hajoljon.

A szégyenlősség arra sarkall, hogy azonnal húzódjak el tőle. Mégsem teszem. Olyan jólesik a közelsége. Beszívom parfümjének fűszeres illatát. Fahéj és kardamon. Különben is; ez csak a dereka. Viszont ha a kezem egy kicsivel is lentebb lenne…

– Próbálj meg ellazulni. Ne ülj mereven, egyenes háttal, és ne forgolódj! Ha dőlök, velem dőlsz, máskülönben felborulunk. Csak akkor szállj le, amikor szólok. Van esetleg kérdésed?

– N-nincs.

– Akkor Széna tér?

– Kicsivel előtte jobbra nyílik a Tél utca. Ha ott leraksz, az tökéletes.

– Rendben, kapaszkodj! – Hallom a hangján, hogy mosolyog. Van valami benne, ami nyugtalanít. Valami vad és bestiális…

Beindítja a motort. Hangos, de feleannyira se fülsértő, mint amire számítottam.

Nagy sebességgel megindul, mire csúszni kezdek hátra. Le fogok esni… Zavarom rögtön elpárolog; úgy simulok a hátához, mintha bele akarnék olvadni. A táskámban lapuló könyvek a hasamba fúródnak. Kétségbeesett kezem Devin puha garbójába kap, pont azoknál az izmoknál, melyeket tegnap úgy csodáltam könyvpakolás közben. Most mégse hoznak lázba.

Túl kell élnem.

A szél belekap a sisak alól kilógó hajamba, keresztülsüvít a pulóveremen.

Mire megpillantok egy gyalogost, már el is hagytuk. Majd még egyet… és még egyet.

Szívem a torkomban lüktet.

Vajon megengedett ekkora sebességgel hajtani a sétáló övezetben? Őt mintha nem is érdekelné; úgy szlalomozik a járókelők között, mintha útjelző bóják lennének, melyeket nem baj, ha véletlenül elsodor.

Enyhe döccenés jelzi a belváros végét, a főút kezdetét.

A motor felbőg ahogy még több gázt ad, a közegellenállás nekinyomódik a vállamnak. Testem minden izma megfeszül, hogy az ülésen tartsam magam. Jeges orkán tépázza barna tincseim, a pulcsim viharban lobogó vitorlává duzzad mögöttem. A fagy ezer tűvel fúrja keresztül a farmerom anyagát. Devin haja pókhálóként burkol be, mozgó szálai el-eltakarják a kilátást.

Autók suhannak el mellettünk. Úgy maradnak hátra, mintha forgalommal szemben száguldanánk. Alattunk a sávjelző fehér szakaszai egységes záróvonallá olvadnak, míg az utat szegélyező fák, boltok és lámpaoszlopok szürreális masszává folynak össze.

Reszketek.

Ujjaim szorosabban markolnak Devin pulóverébe. Görcsösen, pont ahogy az életemhez ragaszkodom.

Le akarok szállni. Menekülni. Azonnal.

De hogyan?

Ha letenném a lábam, leszakítaná az aszfalt.

Vajon mennyivel mehetünk?

Kapkodva szedem a levegőt, leheletem vékony párát képez a szemüveglencsén.

Mi lesz, ha megbüntetnek?

Akkor megbüntetnek.

Kedves mosolyának emléke démoni vigyorrá torzul. Talán soha nem is volt kedves, csak én akartam annak látni…

És én felültem a motorjára. Egy idegen férfi motorjára.

Idegen…. Idegen…

Semmit se tudok róla.

Komolyan ennyire magányos volnék? Pár percnyi együtt töltött időért eldobnám az életem?

Könny szúrja a szemem, de kipislogom. Most nem sírhatok…

Lefékez. Épp olyan hirtelen, mint ahogyan elindult.

Csúszok előre, kezem beszorul a tank és Devin közé. Fáj, de amint megállunk, a nyomás enyhül. A fehér hajzuhatag leomlik, az utca és a forgalom szilárd formát ölt. Mellettünk betonépület magasodik, rajta piros kakast ábrázoló logóval.

A vágóhíd. Ismerem ezt a környéket!

Előttünk a vasúti sínt jelző lámpa pirosan villog, a sorompó elzárja az utat.

Itt az alkalom, hogy leugorjak és elmeneküljek.

Csak akkor szállj le, amikor szólok.

Légzésem egyre gyorsul, a pára vastagodik.

Ne, ne! Így még ennyire se fogok látni! Teljesen ki leszek szolgáltatva!

Már most is ki vagyok. Balesetet szenvedhetünk. Meg is halhatok.

Nem, az nem lehet. Bizonyára tapasztalt motoros, vigyáz rám. Muszáj így tennie; ha történik velem valami, akkor őt vonják felelősségre. Elvégre még kiskorú vagyok; látnia kellett az olvasójegyemen. Meg aztán, ha az én életemet veszélybe sodorja, akkor a sajátját is. Olyat pedig nem tenne.

Biztos? Elvégre odaadta nekem a sisakját.

Nem halok meg egykönnyen.

Karomat még szorosabbra fonom a dereka körül, érzem, ahogy izmai egybefüggő, kemény tömbként emelkednek és süllyednek. Milyen feszesek…

Olyan, akár egy ugrásra kész ragadozó. Pedig piros a lámpa.

Szívem egyre vadabbul tombol.

Beharapom a szám, de hiába; a pára tovább vastagodik.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Ismét a fehér ledlámpák fényében úszó spirálfüzetem fölé görnyedek, hogy a jegyzetelés látszatát keltsem, amikor megszólal az óra végét jelző dallamos csengő. A kréta serceg a táblán ahogy Mr. Toth felírja a házit; valami esszét, amit úgyse fogok megcsinálni.

Körülöttem az osztály egy emberként pakol, mintha azon versenyeznének, ki jut ki előbb a töri teremből és a suliból. Mr. Toth még beszél pár szót a faktosokkal, megvakarja rövidre nyírt vörös haját, majd felnyalábolja a naplót és kimegy. Nekem is menni kéne; anya ki fog nyírni, ha lekésem a 14:25-ös buszt. Öt percem maradt kiérni… De olyan jól esik itt ülni és ábrándozni. Bárcsak tegnap ilyenkor lenne és láthatnám Őt! Közben az ötvenedik virágminta indáját kanyarítom a füzetembe a második világháború helyére. Sose tudtam rajzolni, mégis segít előhívni az emlékeimet és elmélyülni bennük. Felidézem a tegnapot, úgy, mintha most történne.

– Te nem jössz? – huppan mellém Mandy, hangja megtöri az üres terem csöndjét. Vattacukor illatot áraszt. Émelyítő ez a parfüm. Akárcsak ő. – Mi a fene ez?

– Semmi! – elejtem a tollamat, becsapom a füzetet.

– Tudom, hogy ma van a bajnokság első napja, de…

– Oh, de jó, hogy szólsz! Egy pillanatra el is…

– Elfelejtetted?! – csap az asztalra rózsaszín porcelánkörmös kezével. – Te? Akinek más se jár a fejében, csak az a Meta-izé? Meg Bill, aki bizonyára már a 14:25-ös buszhoz siet… – Résnyire húzza fekete tusvonalas szemeit. – Te titkolsz valamit.

– Nem én! – górom be a cuccaimat vállpántos táskámba, közben néma fohászt mormolok, hogy Mandy ne faggasson tovább. – Most már tényleg sietnem kell… – állok fel, de ő a pulcsim ujjánál fogva visszaránt a padba.

– Kedves barátném. Négy hosszú év alatt igazán kiismerhettél annyira, hogy tudd; szerelmi ügyek kiszagolásában profi vagyok. Ennek a nagy titkolózásodnak márpedig pasi szaga van. De miért félsz elmondani? Mindent tudsz rólam. Még azt is, hogy Mattel kutyapózban, Eugene-nel hatvankilencben toltam, míg Tomot napi kétszer leszoptam a régi épület vécéjében. Azt hittem, hogy ez a bizalom, ami közöttünk…

– Jól van, jól van! – fordulok beletörődötten a vörös-fekete felsős, miniszoknyás lányhoz. Másképp úgyse szabadulok tőle. – Tegnap, miután otthagytalak a plázában, nem mentem egyből haza. Nagyon féltem, és ilyenkor mindig David jut az eszembe, és hogy miket csináltunk régen. Gondoltam, nosztalgiaként elmegyek a könyvtárba és kiveszek egy Harry Pottert. De a könyvtárat a tavalyi tanév óta átrendezték…

– A lényeget csajszi – piszkálja a körmét.

– Volt ott egy férfi. Egy könyvtáros, aki úgy nézett ki, mint Metamorph harcosa. Fekete szerelés, hosszú, fehér haj…

– Pff… Mit eszel te ezeken a hosszú hajú fazonokon? Az a Meta-gyerek is baromi jó pasi lenne, ha levágatná azt a nagy kék loboncát.

– Ez nem lobonc volt. Hanem valami ragyogó, túlvilági dolog.

– Aha, persze. Magyarán belezúgtál egy slampos, szimatszatyros rockerbe.

– Mandy! Ő teljesen más. Mintha egy fantasyből lépett volna ki, csak épp páncél helyett garbót viselt…

– Garbót?! Hány éves ez az álompasi?

– Szerintem harminc körüli… – hangom elhal. Ez még a fejemben is borzasztóan hangzott, nemhogy így, hangosan kimondva. Megvakarom a halántékomat a szemüveg szára alatt.

Mandy felnevet. Harsányan, fülsértően.

– Egy harminc éves, vézna rocker! Hát ez jó!

– Nem, nem rocker. Annál sokkal elegánsabb. És kigyúrtabb. Nem egy agyonszteroidozott testépítő, hanem az arányos, vonzó férfiak mintapéldánya. Azon a vékony felsőn átlátszottak az izmai. Persze nem úgy, mint egy izompólón, csak olyan sokat sejtetően, hogy szinte viszket a kezed, hogy letépd róla. Nyilván nem tettem, csak figyeltem, ahogy a könyveket pakolja. De esküszöm, már az a látvány is…

– Jesszus! – Egy ujjal végigsimít nevetéstől könnyes szemein. Sajnos vízálló a szempillaspirálja. – Te totál beleestél!

– Nevess csak. Úgyse tudom szavakkal visszaadni, amit átéltem. Csak akkor értenéd, ha…

– Látnám? Rendben. Indulhatunk is! – áll fel.

Kifut belőlem az erő.

Bármit, csak ezt ne! Valamit ki kell találnom, hogy eltántorítsam. De mit?

– Gyanús lenne, nem gondolod? Max amikor visszaviszem a könyveket, csatlakozhatnál. – Úgyis elfelejti addigra.

– Na és az mikor lesz? – teszi csípőre a kezét türelmetlenül.

– Mindjárt mondom…

Fájó szívvel veszem elő a mobilomat, rácsatlakozok a suli harmatgyenge wifijére. Amíg a könyvtár oldala tölt, előveszem az irattárcámat, hogy megnézzem a belépéshez szükséges olvasókártya azonosítómat. Átlapozom, de nem találom. Újra átpörgetem. És újra. Talán összetapadt két oldal… vagy a pénztárcámba raktam… vagy a táskámba.

– Minden oké? – szakítja félbe a kotorászásom.

– Nem, nincs. A könyvtárbérletem…

Hirtelen bevillan.

– … a kölcsönzőpulton felejtettem. Hozzám ért a keze és…

– Hozzád ért a keze? – szótagolja.

– Véletlen volt; adta ki a könyveket, én meg…

– Direkt hozzáértél.

– Nem! Oda se néztem!

– Hát jó… – somolyog kételkedve. – Úgy fest, hamarabb vissza kell menned abba a könyvtárba, mint tervezted. Nem gond, ha veled tartok?

Dehogynem.

– P-persze… gyere.

Kilépek a fehér falú, boltíves folyosóra. A tömeg már elvonult, csupán egy-két diák beszélget a lépcsőn üldögélve. A nyitott ablakokon beáramlik a délutáni szellő, én mégis fuldoklom a düh és kétségbeesés könnyeitől.

Miért mondtam el? Dicsekvésből, vagy csupán meg akartam osztani az örömömet? Fogalmam sincs. Mindenesetre ha Amanda Taylor eljön velem, tuti lecsapja a kezemről. Őt aztán kicsit se tántorítaná el a korkülönbség és a botrány. Sőt. Még élvezné is az irigy, vagy épp rosszalló tekinteteket. Neki semmi se szent, csak hogy tovább gyarapítsa a tapasztalatait. Egész pontosan; a gyűjteményét, melynek az elf harcos lesz a díszpéldánya. Szinte hallom, amint arról áradozik, melyik drága étteremben vacsoráztak, melyik sorozatot nézték, hová mentek kirándulni, milyen pózokban szexeltek… Holott mindezt én akartam vele átélni.

De soha nem fogom.

Lenyomom a főbejárat rézkilincset, nekifeszülök a kétszárnyú faajtónak. Odakint a diáksereg mostanra szétszéledt, csupán néhányan olvasnak a padokon, fociznak a betonudvaron, mely tavaly még zöld parkként árasztotta a virágok illatát. Az antik, kovácsoltvas kerítés kapuja nyitva, mellette pedig…

Hosszú fehér haj, távolba révedő intelligens arc, fekete szerelés.

Úgy lépek vissza az épület árnyékos belsejébe, mintha megégetett volna a napfény. Becsapom a nehéz ajtót.

– Téged meg mi lelt? – sepri le Mandy bakancsának orrát. Észre se vettem, hogy ráléptem.

– Ez Ő. Itt van.

– Nagyon vicces – forgatja a szemét, de ahogy sápadt arcomba egyre több vér tódul, végül enged a kíváncsiságnak és résnyire nyitja a bejáratot.

A kinti világosság fénycsíkot rajzol vastagon sminkelt ábrázatára. Mogyoróbarna szemei kerekre tágulnak, barackszínű ajkai résnyire nyílnak. Alig észrevehetően megnyalja a szája szélét. Ismerem ezt a nézést; milliószor láttam már. A nézést, mely szilánkokra zúzza reményeimet.

– Öhm… Izé… Azt elfelejtetted megemlíteni, hogy a pasas divatmodell. Ráadásul gazdag. Lehet neked nem tűnt fel, de az az elegáns szövetkabát igen márkás darab. A felső tízezer hord ilyet. Nem tudom, mit dolgozhatott ezelőtt, de erre aligha futja egy könyvtárosi fizetésből.

Vágyakozó sóhaj szakad fel belőle.

– Igazad volt; ez tényleg az a fajta pasi, akinek fizetnék, hogy rám élvezzen.

Bármilyen más helyzetben már rávillantanám az „ugye megmondtam” győzelmi vigyorom. De bár ne mondtam volna meg! Bár ne válna ez az álom is rémálommá! Mandy, a tökéletes alakjával, előnyös szerelésében itt folyatja a nyálát…

– … rajtam meg pont ez a szakadt ujjú pulcsi van – szalad ki a számon.

– Látod-látod; én szóltam neked tegnap, hogy vegyél valami csini rucit! – dorgál leereszkedően. – Büntetésből te mész elöl.

Mielőtt észbe kapnék, már ki is taszít az udvarra. Innen pedig már nincs menekvés; muszáj elmennem a kapuig, ki az utcára, el mellette…

Sose volt ennyire nehéz egyik lábamat a másik elé rakni. A térdem úgy remeg, hogy attól félek, összecsuklik alattam. Ahogy közeledek, a szívem egyre vadabbul ver. Igyekszem a földet bámulni, hátha úgy könnyebb, de pillantásom minduntalan visszatéved rá. Olyan akár egy mágnes, melynek vonzásától nem szabadulhatok. Irigylem Mandyt, amiért a hátam fedezékéből méregetheti.

Hátra simít egy fehér tincset, fülének porcos szélén fülbevaló csillan. Ezüst, vagy fehérarany, benne zöldeskék kő. Előveszi a mobilját; az időt nézi.

Vár valakit. De kit? Sose járt itt ezelőtt. Lehet, hogy az egyik fiatal tanárnő új pasija… Esetleg az egyik diák a barátnője?

Mellkasomra mázsás súly nehezedik.

Egy szélfuvallat meglibbenti a haját, felém sodorja az illatát.

Lüktet a nyakam, a fülem, a szemem.

Kilépek elé.

Ő rám néz, fekete tekintete csapdába ejti az enyémet.

– Talia, igaz? – mosolyodik el.

Összerezzenek, mozdulatlanná dermedek.

Honnan…?

– Tegnap ezt a pulton felejtetted – nyújtja át a könyvtárbérletemet. – Útba esett hazafelé menet – biccent a suli felé, – gondoltam, visszaadom.

Honnan tudta, melyik suliba járok? Biztos rám keresett Facebookon. Nyomozott utánam. Csakhogy idehozhassa. Nekem. Úgy kapok a kártyáért, akár a nyertes lottószelvényért, a zsebembe süllyesztem. Köszönetet szeretnék mondani, de a torkomat mintha elvágták volna.

– Devin vagyok, Devin Wiczanovski – nyújt kezet.

Habozok hozzáérni. Félek, ha megteszem, felébredek. De nincs mit tenni…

Apró, nyirkos kezem hosszú, meleg ujjai közé simul. Pont olyan, mint amilyennek képzeltem: nagy, határozott, selymes tapintású. Elveszek az érzésben, akárcsak a tenyerében. Gondolataim szétesnek, de stabil, gyengéd szorítása egyben tart. Bőröm átveszi az övének melegét, nyugalom és biztonság árad szét bennem.

Fogalmam sincs, hogy pillanatok vagy percek telnek-e el így összekapcsolódva.

– Én Amanda Taylor vagyok, Talia legjobb barátnője – tol félre a vállával finoman.

Vele is kezet fog, de mintha futólag, udvariasságból tenné.

– Örvendek – mély hangjába közöny vegyül, majd ismét felém fordul. – Lenne kedved meginni velem valamit?

Hogy tessék? Ő most… Randira hív? Nem, ez bizonyára egy félreértés. Nyilván Mandynek címezte a szavait és pusztán véletlenül pillantott rám.

– É-én? – bökök a mellkasomra, csalódásra számítva.

Bólint.

– Természetesen megértem, ha mást terveztetek. – Mosolya szomorú, lemondó. Én szoktam így mosolyogni amikor Mandy levadássza előlem az infószakosokat.

De őt nem fogod.

– Persze, miért is ne. Mandy úgyis siet, randija van Alannel. Annyit készültél erre a napra, nem szeretnélek feltartani. Szóval menj csak nyugodtan, én megleszek.

Mit művelek?

Mandy homlokára szaladó szemöldökéből ítélve benne is ugyanez a kérdés fogalmazódott meg.

– Köszönöm, ez igazán nagylelkű. Akkor én lépek is. Viszlát holnap! – integet barátságosan, ám szemei azt üzenik: ezt még nagyon meg fogod bánni.

Talán tényleg meg fogom, de jelenleg beharapom a szám, hogy elfojtsak egy győzedelmi kacajt. Utálom, hogy mindig minden összejön neki. Jöjjön is, csak Devint hagyja ki belőle.

Devin. Milyen szép név… Habár a halott bátyámat is így hívták.

– Legjobb barát, hm? – sandít le rám sokat sejtően, mikor Mandy hallótávolságon kívülre kerül.

– Ja, gimi első osztálya óta. Szüksége van valakire, aki kiokítja, ha épp kockákat támad kedve felszedni, nekem meg nem akadt más jelentkező a „legjobb barát”-posztra.

– Részvétem.

Mi ütött belém? Fiúk jelenlétében általában meg se merek mukkanni, erre jön ez az idegen férfi és minden szorongásomat a múltba száműzte egyetlen kézfogással.

Odalép a járda szélén letámasztott motorhoz, ami csak most tűnik föl nekem. Áramvonalas, futurisztikus, mintha egy sci-fiből szalasztották volna. Fényes, fekete, sehol egy felcsapódott földszemcse, odaszáradt sárdarab. Alján szürke szöveg: Yamaha R1. Annyira értek a motorokhoz, mint az öltözködéshez, de annyi biztos, hogy többe kerülhetett némely autónál.

Erre aligha futja egykönyvtárosi fizetésből.

Sötét árnyék vetül rám. Semmit nem tudok róla. Honnan szerzett ennyi pénzt? Örökölt, vagy valami illegális munka? Mit keres itt valójában? Mit akar tőlem? Pont tőlem és nem Mandytől?

Mellém tolja a motort. Mintha a gondolataimban olvasna, megszólal:

– Ha még most utána rohansz, talán kiengesztelheted.

Eszemben sincs.

Az arckifejezésem valószínűleg többet árul el a bennem támadt iszonyatról, mint szerettem volna, ugyanis Devin szájsarka fentebb rándul. Halvány, cinkos mosolya az én lelkem tükre.

Én is elmosolyodok.

Fogalmam sincs, ki ez a férfi. De meg akarom ismerni.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Már sötét van, amikor bezárkózom a szobámba. Egyedül kuporgok az ágyamon, beborít a csönd, de anya hangja tovább üvölt a fejemben.

Hol a picsában voltál ilyen sokáig? Komolyan azt hitted, megúszod amit napok óta halogattál? Hogy lehetsz ennyire trehány? Egy lusta dög… Még szerencse, hogy apádnak már nem kell ezt látnia…

Dühtől szikrázó sötét szeme, szoros lófarokba fogott haja, igényes alakja minduntalan betolakodik a gondolataim közé. Az utóbbi időben még többet jár vásárolni és körmöshöz. Akárcsak apa, ő is felmondott a munkahelyén a gyászra és az örökölt vagyonra hivatkozva. Alig eszik, így sokat fogyott, holott eddig sem volt rajta felesleg. Esténként sír, reggel pedig gyakran újabb borosüveg várja a kuka mellett, hogy levigyék a szelektívbe. Hiába tölti ki a napjait a boltokkal és a barátnőkkel való chateléssel, valójában fogalma sincs, mihez kezdjen az apával folytatott háború nélkül. Egyetlen céljává azt tűzte ki, hogy „embert farag belőlem”. Mert ha már apámnak nem sikerült, majd őneki fog. Minden nap otthon várja, hogy suli után hazaérjek. Délutánonként random rám nyit, hogy ellenőrizze, mennyit tanulok, mikor kapcsolom be a gépem. Azon se lepődnék meg, ha levetetné az ajtómat, megfosztva a maradék személyes teremtől is.

Vajon mit szólna hozzá, ha egy pasival állítanék haza? Mondjuk egy nálam kétszer idősebbel? Elmosolyodok a lehetetlen jeleneten. Magam köré fonom karjaimat, elképzelem, hogy az ő erős karjai ölelnek, a nagy, meleg tenyerébe rejti mosogatástól száraz kezemet…

Az ajkamba harapok.

Nem volna szabad ilyenekre gondolnom. A bűntudat savként áramlik a bőröm alá. Fáj. Sokkal jobban, mint ezelőtt bármikor. Talán mert a vele való kapcsolat több valóságalappal bír, mint az összes eddigi plátói szerelmem együttvéve. Ő ott a könyvtárban megszólított. Rám mosolygott. És kétszer is összeért a kezünk.

Vajon másodjára direkt csinálta?

Ugyan, miért tette volna? Flört? Bizonyára jobb nőket is megkap ugyanennyi erőfeszítéssel… Gúnyolódás egy kiskorú szűzlány zavarán? Aligha. Azok a barátságos, fekete szemek nem nevettek rajtam, pedig olyan mélyre ástak bennem, ahol még senki nem járt azelőtt. Inkább sajnálat és empátia tükröződött bennük. Mintha pontosan tudná, mi játszódott le bennem, mégsem zavarná…

Áh, ugyan már! Túlgondolom. Csupán egy olvasó voltam egy könyvtárban, neki meg az a munkája, hogy segítsen és kiszolgáljon. Nincs ebben semmi rendkívüli.

De úgy szeretném hinni, hogy van.

Telefonomon egyre a könyvtár dolgozóinak listáját görgetem. De nincs köztük. Talán az egyik olyan személy, akinek nincs kép a neve mellett. Vagy egy új dolgozó, akinek az érkezése óta nem frissítették a weboldalt. Talán a Facebookon, a könyvtár több ezer követői között…

Miért csinálom ezt? Miért nem megyek vissza egyszerűen valami ritka könyvet keresve?

Nem. Ennél mélyebbre nem süllyedhetek. Ő egy felnőtt, önálló férfi, akinek eszében sincs botrányba keveredni egy kiskorú miatt. Munka után otthon várja a felesége, a gyerekei, nekem nincs helyem az ő életében. Hiába ért össze a kezünk, ezerszer elérhetetlenebb, mint Bill valaha is lesz.

El kell engednem.

Megnyitom Metamorph egyik videóját, csakhogy lássam, amint a fehér hajú elf harcos halomra öli a démonokat. A könnyed, légies mozgását, izmos testét.

Segíthetek valamiben? – Mély, hipnotikus hangjának emlékébe be-beszivárog Metamorph narrációja. Milyen ideges… Hát persze; holnap lesz a világbajnokság első napja! Hogy felejthettem el? Erre várok a tavalyi felsülése óta! Vajon az idén hogy fog szerepelni?

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

– Na, hogy festek? – húzza el Mandy a próbafülke függönyét, föltárva topmodell alakját. Mély V dekoltázsú pólóban, bézs cicanadrágban pózol.

– Jól. – Oltári dögös, pont, mint az előző húsz szerelésben. Én pedig bármimet odaadnám egy ilyen testért. Ő meg mintha direkt bosszantana az elégedetlenkedésével. Karjaim majd’ leszakadnak a még felpróbálásra, illetve visszaakasztásra váró ruhadaraboktól.

– Simán jól? Egy jól szerinted le fogja nyűgözni Alant szombaton? Add ide azt a fekete felsőt!

Odanyújtom a teljes stócot, jelezve, hogy szolgálja ki magát, mert nincs több szabad kezem. Azonnal kiszúrja a mozdulatom mögött megbújó kedvetlenséget.

– Mi a baj? Olyan morcos vagy ma.

– Tegnap elfelejtettem mosogatni és anyám ki fog nyírni – felelem, noha ez csupán az érme egyik oldala.

– Azóta se javíttattátok meg a mosogatógépet?

Kifejezéstelen arcomat látva rögtön hangnemet vált:

– Oh… Sajnálom… Igen, említetted, hogy apud balesete után anyukád még szigorúbb lett – folytatja jóval halkabban, részvétet mímelve.

Ki tudja, talán tényleg szeretne együtt érezni. De nem az ő apja lett öngyilkos. Fogalma sincs róla, mit érzek.

– Add ide ezeket! – veszi el tőlem a ruhahegyet, mire pár darab lehull a tetejéről, vállfájuk csörömpölve landol a bolt padlóján. Épp lehajolnék, hogy fölvegyem, de rám szól: – Hagyd csak, megoldom! Inkább menj, próbálj fel valami csini rucit! Nekem attól mindig jobb kedvem lesz.

Neked talán. Valóban felüdülés lehet újabb és újabb trendi darabokban megcsodálni magát olyasvalakinek, aki bármely divatmagazin címlapjára odakerülhetne.

Csak kedves akar lenni, én mégis legszívesebben felképelném. Miért?

– Talán majd máskor… Az igazat megvallva, egyre jobban nyomaszt ez a mosatlan-ügy, és hogy mit fogok én ezért kapni… Szóval, ha nem bántalak meg, én most…

– Persze, menj csak – mosolyog.

– Biztos?

– Tuti. Na, nyomás! Holnap tali a suliban! – kacsint.

Erős a késztetés, hogy futva meneküljek az öltözők és ruhaállványok labirintusából, de higgadtságot erőltetek magamra, és normális tempóban lépek ki az automataajtón a fehér lámpákkal megvilágított üzletfolyosó kirakatai közé. Körülöttem harsány fiatalok és munkából frissen szabadult középkorúak nyüzsögnek, esznek az étkezdében, kígyózó sorokba tömörülve vásárolnak. Némelyek arcán fáradtság látszik, de a többség örömét leli benne, beszélgetnek, nevetnek, míg én értetlenül pislogok és igyekszek mielőbb a kijárathoz evickélni az emberáradat hullámai között.

Amint kilépek a plázából, mélyet sóhajtok a délutáni csúcsforgalom benzingőzéből. Mintha tíz év börtön után először fürödhetnék a lemenő nap rózsaszín fényében. Ám boldogságom azonnal elillan, amint a buszmegálló felé veszem az irányt. Rettegés kúszik a bőröm alá. Ha felszállok, nem egy tömlöcbe, hanem egyenest a vérpadra jutok.

Mégis elindulok.

Miközben a csillogó üvegű, emeletes luxushotelek és irodaházak völgyében ballagok, egyre mélyebbre temetnek a gondolataim.

Még, hogy próbáljak fel pár „csini rucit”! Már csak az hiányozna…

Földereng, amint apa és anya szülinapról névnapra, húsvétról karácsonyra sorra veszik nekem a szebbnél szebb ruhákat, abban a naiv reményben, hogy egy nap hordani fogom őket, és olyanná válok, mint ők. Normálissá. Mit meg nem adna anyám, ha olyan lánya lenne, mint Mandy! Aki sminkel, randizik, sportol, szociális; értelmes tagja a társadalomnak. Akivel kibeszélhetné a műkörmösöket, a cipőket, a neten olvasott botrányokat, és nem csak az „egyedül fogsz megdögleni” és „kukás leszel” az egyetlen közös téma. Tervek, trükkök, korlátozások végtelen arzenálját vetették be annak érdekében, hogy egy általuk jobbnak tartott irányba tereljenek. Házimunkára fogtak, közös kerti partikra kényszerítettek a barátaikkal, megvonták a zsebpénzem, nehogy könyvekre költsem, lekapcsolták az áramot, elvették a gépemet… Észre se vették, hogy az egyetlen eredmény, amit elértek, egy áthatolhatatlan fal lett közöttünk.

Vagy csak nem akarták észrevenni.

Egyedül David ért meg. Ezért hordom az ő viseltes pulcsijait a többi méregdrága gönc helyett. Biztonságban érzem magam bennük. Mint amikor ROTA-ztunk, sorozatot néztünk, Harry Pottert olvastunk…

Szívem összefacsarodik.

Fogalmam sincs miért, azt képzeltem, hogy apa halála után több időt töltünk majd együtt.

De nem. Hála Sophie-nak.

Utoljára egy hónapja láttam, amikor megkértem, vigye vissza a könyveimet a könyvtárba. Nem kértem, hogy vegyen ki nekem bármit is; a gyász teljesen megbénított. Semmihez se volt kedvem. Főleg nem kimozdulni. Meg akartam semmisülni.

Hogy kívánhattam, hogy ne térjen haza? Pont azon a napon…

Ha nincs az iskola és Mandy, talán még most is a szobámban kuporognék.

A könyvtár kupolái és hatalmas ablakai kiragyognak a járművek forgatagából.

Te jó ég, mikor keveredtem ide?

Mit szólna ehhez apa?

Torkom elszorul, gyomrom gombóccá zsugorodik.

Újraélem a rettegést, amint az erotikus fantasyket dugdosom előle az ágy alá, a gardróbba, majd, amikor megtalálja őket, elver velük. Bordáim közt érzem a borító kemény sarkát.

Nem tudtam olyan lánya lenni, amilyet szeretett volna.

A kudarc súlya az aszfalthoz szögez.

Mégis… Minden, ami én vagyok, amit egy teljes nyáron keresztül próbáltam lakat alá zárni, bízva benne, hogy majd az idő felemészti, egyre unszol. Gyerünk, tedd meg! Menj be!

Nem. Haza kell mennem elmosogatni és tanulni.

Ő is ezt akarná…

De meghalt. Nincs itt, hogy leszidjon, megverjen, ítélkezzen felettem. És azzal, hogy magamat sanyargatom, nem hozom őt vissza.

Forró könnycsepp gördül le az arcomon. Bár másmilyen lehetnék!

De nem vagyok.

Ökölbe szorított kézzel, remegve lépek át a küszöbön.

Fellélegzek. Évek óta először.

Szabadon.

Az ajtó becsukódik mögöttem, kirekesztve a külvilágot. Ahogy a kinti zajok elhalnak, az én lelkiismeret-furdalásom is némaságba burkolózik. Eltelek az ódon lapok illatával. A mahagónipult, a barackszínű falak nyugalma kioldja görcsbe feszült izmaimat.

Hazatértem.

Új élettel telve lépek beljebb, elhaladok a kölcsönzőpult és a büfé mellett, nekivágok a krémszínű márványlépcsőknek. Mintegy megszokásból végigsimítok a fényesre kopott fakorláton. Régebben mindig kifulladtam, meg kellett állnom pihenni az első emeleten, ám most ugyanazzal a tempóval, erőlködés nélkül érek föl a másodikra.

A kupolán átszüremlik az alkonyat narancsos rózsaszínje, meleg tónusba öltözteti a faragott fenyőasztalokat, a sarkokban megbújó páfrányokat. Máskor egyetemisták, külföldi diákok tömege szokott itt tanulni, a tankönyvekbe és laptopjukba feledkezve, de most csak két lány és egy férfi olvas és jegyzetel. Szokatlan, mégis tetszik, hogy a nagy, gótikus beltér ennyire üres.

A baloldali részleg ajtajához sétálok. Lassan, minden lépést kiélvezve. Odabent szinte lábujjhegyen haladok a padlótól mennyezetig nyújtózó polcok között, nehogy cipőm neszével megzavarjam az ide beköltözött békességet. Ujjamat végigfuttatom néhány könyv gerincén, magamba szívom a belőlük áradó időtlen méltóságot. Szemem megakad egy címen.

Klasszicista építészet?

Összeráncolom a homlokom. Másnak kellene itt lennie. Olyan rég jártam itt, hogy elfelejtettem volna, hol találom a fantasy könyveket? Nem, az kizárt. Több százszor megtettem az ide vezető utat.

Halk nesz üti meg a fülem a terem túlsó végéből. A polcfolyosó túloldalán egy magas, sötét alak tűnik föl egy könyvtári szállítókocsi társaságában. A fekete ruhás férfi karcsú, izmos sziluettje köré éles kontúrt rajzol a nagy, árkádos ablakon beáradó fény, fenékig érő fehér haja szinte világít, ahogy visszaveri a nap egyre gyengülő sugarait. Levesz néhány könyvet az állványról, hogy elhelyezze őket a polcon sorakozó könyvek réseiben. Mozgása folyamatos, mégsem kapkodó. Sokkal inkább kimért. Látszik, mennyire mélyen áthatja a munkája iránti tisztelet. Hosszú ujjai lazán ölelik a borítót, mintha attól tartana, érintésével kárt tehet az ódon, vaskos példányokban.

Nem úgy, mint a szüleim, akik lelkiismeret-furdalás nélkül dobják a földre, rúgnak beléjük.

Akárcsak belém.

Eláraszt a fájdalom. Tekintetemmel teljesen belekapaszkodok ebbe az idegenbe, mintha a puszta látványa képes volna meg nem történtté tenni a múltam. Tudatom megtelik széles vállával, keskeny csípőjével, erős karjaival. Pakol. Egyik könyvet rakja helyre a másik után. A kín a mellkasomban fokozatosan eloszlik. Mintha a könyvekkel együtt szétzúzott lelkemet is helyre rakná, egyre erősítve bennem a reményt, hogy nem én vagyok az egyetlen degenerált szörnyeteg a világban.

Déjà vu kerít hatalmába.

Most látom először, mégis honnan ilyen ismerős? A fekete szerelés, a hosszú fehér haj…

Hát persze! Metamorph elf harcosa!

Ilyen nincs… Arcom átmelegszik a felismeréstől. Hirtelen leesik, hogy ki tudja, mennyi ideje faragatlanul bámulom. Gyorsan leveszek egy könyvet és úgy teszek, mintha olvasnék, de ő annyira elmélyülten dolgozik, hogy észre se vesz.

Fentebb tolom a szemüvegem.

Igen, pontosan olyan. Csak nem visel páncélt. Jobb is így; testhezálló fekete garbója látni engedi hasizmai emelkedését-süllyedését minden egyes nyugodt lélegzetvételénél.

Hányszor néztem órákon át ezt a karaktert sóvárogva, azon ábrándozva, milyen volna hozzá simulni, megérinteni. Elképzeltem, amint erős karjai biztonságába zárnak a szüleim háborúja elől.

És most itt van. Egy könyvtárban. Velem.

Ahogy tovább halad a következő sorba, kikerül a látóteremből. Ösztönösen vele mozdulok. Ismét leveszek egy könyvet.

Kommunikáció és testbeszéd.

Tényleg eltévedtem, mégse bánom.

Felütöm a könyvet, közben belefeledkezem az idegen harmonikus lényébe, a fény játékába hosszú haján. Arca szimmetrikus, arányos. Lépései rugalmasak, mégis magabiztosak. Pontosan tudja, mit miért és hova rak, egy pillanatra se bizonytalanodik el, nem fordul vissza. Határozott, független férfi,  aki elégedett a munkájával és önmagával. Olyasvalaki, akire felnézhetek. Mellett soha többé nem kellene félnem. Szívem megtelik melegséggel.

Tovább halad. Én is. Újabb könyv.

Szárazföldi növények evolúciója és rendszertana – remegő kézzel nyitom ki, olvasást mímelek.

Józan eszem apró csökevénye arra int, tegyem vissza és távozzak, mert az, amit művelek, aljas és illetlen. De képtelen vagyok. Semmihez sem fogható vonzást érzek az irányából. Minden apró sejtem reszket, hogy eggyé váljon vele.

Mintha csak megérezné, elindul felém.

Talán csak errefelé pakol, vagy valaki máshoz igyekszik… Gyorsan körbepillantok, de nincs itt senki.

Hozzám jön.

El kell tűnnöm innen. Azonnal.

Gyerünk, mozdulj!

De csak állok és nézek. Ő egyre közeledik, több és több apró részlettel ajándékozva meg felajzott fantáziám. Ápolt és elegáns. Garbóján sehol egy hajszál, korpa, morzsa, mint a sötét ruhák esetében szokás. Ugyanolyan tökéletes fekete, mint a szeme. Az a nyugodt, megértő tekintet… Örökre bele akarok veszni.

Fölém magasodik. Ahogy elállja a fényt, rám vetül az árnyéka. A szívem még soha nem vert ilyen gyorsan.

– Szia – mély hangja végigborzong a gerincemen, a vágy égnek mereszti tarkómon a szőrszálakat. – Segíthetek valamiben? – elmosolyodik. Nem rideg udvariassággal, ahogy az itteni dolgozók szoktak, hanem őszintén. Úgy, mintha tényleg számítanék.

Érzem, amint a bugyim átnedvesedik. Összébb szorítom remegő lábaim, pedig mindennél jobban vágyom megnyílni neki.

– N… nem, köszönöm.

Komolyan ezt mondtam?

Hát persze. Egy magamfajta selejtes, abnormális lánynak nem jár kedves mosoly, se segítség. Várom, hogy sarkon fordul és faképnél hagy.

De nem teszi. A kezemben tartott könyvekre pillant:

– Klasszicista építészet, pszichológia, rendszertan…

Úristen, ezt mindet levettem és elfelejtettem visszarakni?

– Sok minden érdekel.

Főleg Te.

Száraz torokkal nyelek.

– Igazából a Harry Potter és a titkok kamráját kerestem. Nem találtam ott, ahol régebben volt. Viszont rábukkantam ezekre és nem tudtam ellenállni.

Miket beszélek?!

– Az ifjúsági részleget júniusban átköltöztettük a földszintre.

Bizonytalanságomat látva hozzáteszi:

– Gyere, megmutatom.

Amint elsétál mellettem, megcsap a parfümjének illata. Édes és fűszeres. Fahéj, kardamom, cédrus. Béke és biztonság árad szét bennem.

– Persze itt is megvárhatsz, szívesen felhozom neked.

Ráeszmélek, hogy továbbra is egy helyben állok, így gyorsan a nyomába szegődöm.

Sok ember mögött kullogtam már életemben. Apám mögött a túrákon, Mandy mögött a plázában. Alig tudtam velük lépést tartani; alacsony termetemmel, fáradékonyságommal állandóan teher voltam a nyakukon. Ez a férfi is magasabb nálam, méghozzá sokkal, és noha egyszer se néz vissza rám, mégis direkt feleakkorát lép, mint amekkorát termete engedne. Olyan, mintha tartoznék valakihez. Hozzá.

A gondolat megbabonáz. Akárcsak hosszú, fényes haja. Figyelem, amint a szálak külön-külön tökéletes ívben válnak el egymástól, majd érintik a hátát minden lépésnél. Csodálom, hogy így, nap vége felé is ilyen rendezett. Úgy ragyog a lámpák törtfehér fényében, mint a samponreklám-modellek természetes, egészséges haja, mely soha nem lett kitéve olyan rongálásnak, mint a festés vagy a szőkítést. Ami persze lehetetlen. Főleg, hogy a szemöldöke és a szempillái feketék.

Ahogy a percek múlnak, a ritmikus hullámzás hipnózisa szétoszlatja logikus gondolataimat. Már nem érdekel, mitől olyan szép, csak hogy végre megérinthessem. Beletúrhassak… Milyen érzés lenne? Ahogy fölém hajol, míg a haja előre omlik? Rám, körém, a testemre?

Akkor térek magamhoz, amikor leguggol és leemeli a polcról a könyvet, amiért jöttem.

Még így, fél térdre ereszkedve is a mellemig ér.

Elvörösödöm.

Vajon én meddig érnék neki? Ki akarom verni a fejemből ezt a képtelenséget, de minél inkább próbálom, annál inkább befészkeli magát. Még csak nem is ez a legzavaróbb, hanem hogy tényleg képes lennék letérdelni elé. Örömmel. Az se zavarna, ha ő hozzám se ér, nekem már az is megtisztelő lenne, ha…

– Tessék – nyújtja felém.

A keze közelről még vonzóbb, mint távolról. Olyan, akár egy anatómiakönyvben. Mandula alakú körmei egyforma, rövid ívben szegélyezik hosszú ujjait, bőre világos, sima. Ahogy elveszem, úgy reszketek, hogy akaratlanul is hozzáérek.

Összerezzenek, elejtem a könyvet.

Hogy lehetek ennyire ügyetlen?! Égek. A szégyentől és a vágytól egyszerre. Villámgyorsan lehajolok, felveszem. Egy pillanatra egy szintbe kerül a fejünk. Bárcsak megcsókolhatnám…

– Köszönöm! – hadarom és elsietek.

Futólépésben szelem át a folyosót, meg se állok a mosdóig. Becsapom magam után az ajtót, magasról téve a könyvtár csendjére. A kézmosó pultra ejtem a könyveket, majd a hideg kagylónak támaszkodom.

A tükörbe meredek. Arcom kipirult, kapkodom a levegőt. A bugyim annyira nedves, mintha pornót néztem volna. Vajon átáztam? Szerencsére egyedül vagyok, így gyorsan végigsimítok a nadrágomon. Száraz.

Mi a fene ütött belém?

A keze… Egy pillanat tört része volt, mégis újra és újra átélem. Nagy, meleg, selymes, stabil. Az a fajta kéz, melyről nem nehéz elképzelni, hogy örökké védelmezne.

Benyúlna a felsőm alá…

Összébb rándulok odalent. A vágy intenzív, csillapíthatatlan gyötrelemmel söpör végig rajtam. A legközelebbi wc nyitott ajtaja egyre csábít, hogy bezárkózzak és…

Megmosom lángoló arcomat. A víz hidege kijózanít valamelyest.

Ez egy idegen. Egy idegen férfi. Idősebb nálam, méghozzá sokkal. Harminc is lehet. Tuti van valakije; szeretője, felesége, családja, gyereke… Én pedig még csak egy hónap múlva leszek tizennyolc… ifjúsági könyveket olvasok. Meg aztán… nekem ott van Bill.

Akivel még két szót se beszéltem és a kezéhez se értem hozzá.

Ábrándjaim szilánkokra törnek, helyükre keserű, mardosó kín költözik. Magány. Szégyen.

Még egy velem egyidős kockának se kellek. Mert kevés vagyok. Kövér. Egy senki.

Nyakamat egyre feszíti az elfojtott sírás, a tehetetlenség néma, artikulálatlan üvöltése.

Ez a valóság. A kendőzetlen tény, mely elől újra és újra a könyvekbe és az erotikus videókba menekülök. A képzeletembe…. Mert az élet túl szörnyű ahhoz, hogy benne létezzek.

Mégis…

Az az egyetlen másodperc…

Hiába próbálom elnyomni, hiába az észérvek és a teljes reménytelenség… Semmire se vágyom jobban, minthogy újra megérintsem.

És gyűlölöm magamat érte.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Kifulladva rontok be a házba, tekintetemmel anya hazaérkezésére utaló jelek után kutatok. Nincs itt a cipője, se a pulóvere és ő maga se. Hála az égnek! Felsóhajtok. Ha itt lenne, számon kérné, hogy merre jártam, nekem pedig be kellene vallanom. És hallgathatnám az egész esti műsort az elszigeteltség miatt rám váró sanyarú életről. Nem, semmi szín alatt nem szerezhet tudomást a könyvtárról. Ilyenkor kapóra jön, hogy apa csak fekszik és a gondjain agyal; telibe szarja, mikor mit csinálok. Titkon mégis azt kívánom, bár leszidna, csak újra a régi lenne.

Kinyitom a hűtőt, megmelegítek egy ételhordónyi rakott káposztát. Direkt nem szedem ki tányérra, hogy kevesebbet kelljen mosogatni. Merthogy a mosogatógép már hetekkel ezelőtt elromlott és anyáék mintha direkt nem hívnának szerelőt, csakhogy csesztethessenek.

Ahogy az étel forog a mikróban, kiszivárog ínycsiklandó illata. De amint hozzálátok, pár falat után egy idegen hajszálat húzok ki a számból. Rágás közben a darált hús porcai meg-megroppannak a fogam alatt, míg máshol puha a sok kövér résztől. Már nem is kívánom. És még erre mondja Mandy, hogy a házi szakácsunk hizlalt így fel… Holott még bejárónőnk sincs. Ami elég szívás egy háromszintes házban. De hát a „burzsujok” már csak ilyenek; fösvények. No meg a gyereknek példát kell statuálni, milyen kemény a való élet…

Bemegyek a kamrába egy zacskó csipszért és egy tábla csokiért. Kell a tanuláshoz, meg mert éhes vagyok, és főzni nem tudok. Belegyömöszölöm a zsákmányt a táskámba, a vállamra kapom, hogy elvonuljak a szobámba.

Azonban mikor a lépcsőfordulóhoz érek, egy különös késztetés arra sarkall, hogy tovább menjek a második emeletre. Megállok anyáék hálószobája előtt. Az ajtó résnyire nyitva, a redőnyök lehúzva, az ágyon apa terpeszkedik, és bár a folyosóról csak a lábát látom, a félelem jeges ujjai simogatják a tarkómat. Az arcomhoz érek ott, ahol tegnap megütött. Már csak az emlék fáj.

Hogy fajulhatott ez idáig? Mintha tegnap lett volna, hogy apa, anya, David és én egész napos túrákat tettünk a hegyekben, vagy moziba mentünk, a csillagképeket tanulmányoztuk, tollasoztunk, társasoztunk, barkochbáztunk. A fülemben cseng a nevetésünk. Különösen apa mélyről jövő, vidám hangja. Gyűlöltem ezeket a programokat. Mert kötelezőek voltak, és én legszívesebben a szobámban kockultam volna Daviddel. Most mégis saját kezemmel törném össze a gépem, ha azzal egyetlen ilyen percet visszakaphatnék. Még úgyis, hogy ő nem ért meg. Sose értett meg.

De vajon én megértem őt?

Ugyan, mit tudok én a szülők elvesztéséről, az érzésről, mikor már nincs senki, akihez fordulhatnál. Amikor minden felelősség kizárólag a tiéd és egy teljes társadalmi réteg lesi, mihez kezdesz vele. Amikor a semmiből annyi pénzt örökölsz, hogy nem szükséges többé dolgoznod, mégse tudod, mihez kezdj a tengernyi időddel. A nyomással, amit a magány és az elvárások rónak rád…

– Apa… – szólalok meg alig hallhatóan. – Csak… Csak szeretném, hogy tudd; én nem haragszom rád a tegnapiért. És az azelőttiekért sem. Tudom, én csak egy gyerek vagyok, aki mit se érthet a problémáidból… De szívesen meghallgatlak.

Csönd.

– Persze, megértem, ha nem szeretnél beszélgetni. Nem is kell, hülye ötlet volt – karolom át magam. – Csak úgy szeretném, hogy… Emlékszel, amikor a kilátóba menet hisztiztem, hogy fáradt vagyok, te meg a válladra kaptál? Vagy amikor gombát szedtünk? Úgy hiányzik az erdő, a természet, a friss levegő, a séták… Arra gondoltam, hogy hétvégén, persze csak ha van kedved, elmehetnénk valahová. Szerintem neked is jót tenne. Mit gondolsz?

Megreccsen az ágy. Térdeim menekülésre készen összerezzennek, de nagyot nyelek, erőt veszek magamon. Ki kell tartanom. Nem futamodhatok meg. Most nem.

Az ajtó résén beszűrődő fény keskeny, sárga sávot rajzol pizsamás alakjára. Kényszerítem bűnbánattól lesütött szemeim, hogy borostás arcába nézzenek. Tekintete fátyolos. Talán a könnyektől. Várom, hogy mondani fog valamit.

Bezárja az ajtót. Kulcsra.

Minden porcikám lázad a visszautasítás ellen. Olyannyira, hogy a kilincsért nyúlok, majd…

Azok a fakó, élettelen szemek…

Nyelvem száraz szivacsként tapad a szájpadlásomhoz. Nem egy ajtó választ el bennünket egymástól. Hanem egy végtelen, áthidalhatatlan szakadék.

De miért?!

Mert kevés vagy.

Beharapott ajkakkal küzdök a könnyeimmel, leszáguldok a lépcsőn, be David egykori szobájába. Mellbe vág a hideg elhagyatottság. Ledobom a táskámat, felkavarva a szőnyeg fél éves porát. Minden olyan, mint amikor elment. Kék tapéta, TV, a polcokon fantasy karakterek makettjei, a falon streamerek dedikált poszterei, az asztalon monitor, billentyűzet. Még a gépét is itt hagyta. A szekrényajtó nyitva, ruhadák kigórálva. Látszik, hogy sietve hagyták el a süllyedő hajót. Így áll már mióta, de én képtelen vagyok rendet tenni és kitakarítani. Mintha azzal meggyaláznám a bátyám emlékét.

Bánatom hirtelen dühbe fordul, belerúgok egy halom régi pólóba. Baszódj meg! Mi a faszért hagytál itt?! Mr. Tökély, aki mindig mindenre tudta a megoldást, szót értett apával, anyával, békítette őket… Nincs sehol!

Levetem magam szürke kockás ágyneműjére, az éjjeliszekrényre rakom könnyektől maszatos szemüvegem, a hideg párnába fúrom túlhevült arcomat. Beszívom David samponjának porral elegyedő, állott illatát. Sokat gyengült az utóbbi hónapokban. Megrémít, hogy hamarosan teljesen eltűnik, pont úgy, ahogyan ő az életemből.

De miért hagyom eltűnni?

Visszaveszem a szemüveget, majd előveszem a mobilomat, hogy írjak neki.

„Szia! Hiányzol. Gyakran az eszembe jutsz, főleg, mert én nem vagyok olyan ügyes és bölcs, mint te, hogy kezeljem az itthoni feszültséget… Na mindegy, régen rossz, ha már panaszkodással indítok. Hogy vagy? Láttad Metamorph tegnapi streamjét? Elvileg elég polgárpukkasztóra sikeredett. Én még csak egy részét hallottam, de nehezemre esik elképzelni, hogy biszex és poligám. Valahogy mindig heteronak képzeltem xD Akár valamikor megnézhetnénk együtt. Ha van kedved, összefuthatnánk, ha Sophie…”

Kitörlöm az egészet. Sophie nem örülne neki. Féltékenykedne, talán veszekedne is, én meg előbb szűnök meg, minthogy gondot okozzak a házasságában. Inkább ismét megválok a szemüvegtől, bebújok a takaró alá és elképzelem, amint vigasztalóan átölel. Szorosan, pont, mint amikor az egyik balhé alkalmával bezárkóztunk és apu ránk törte az üvegajtót, ő pedig a testével védett a ránk zúduló szilánkoktól. Egy pillanatra olyan biztonságérzet kerít hatalmába, hogy hetek óta ugrásra kész tagjaim elernyednek, belesüppednek a puha matracba…

Valaki beront a szobába, felkapcsolja a villanyt. Úristen, mikor aludtam el? Rögtön a szemüvegemért kapok és a hirtelen világosságtól megsajdult fejjel hunyorgok a felém csörtető alakra.

– De jó dolga van itt valakinek, hogy egész nap aludhat! Mit gondolsz, ez így rendjén való? – tolja az arcomba anya az okostelefonját, mely alig fér el műkörmös ujjai között. Bár a keze remeg az indulattól, azonnal felismerem a netnaplót. Torkomat összerántja a félelem és egyszeriben nagyon szeretnék valahol máshol lenni. Akárhol. – Mondd, mit látsz?

– Karót kaptam…? – hebegem halálra váltan.

– Hangosabban, hogy apád is hallja!

– Matek: egyes! – Szúrnak a visszatartott könnyek.

Az ajtóban apa áll, mellén keresztbe font karral, halott szemeit új életre hívta a harag.

– És te komolyan azt képzelted, megérdemelsz olyan kiváltságokat, minthogy kirándulni vigyünk?

Éles szavai lehántják lelkemről a bőrt. Én csak kedves akartam lenni… Látni, hogy újra élni kezd. És lám, új erőre kapott; csak azért, hogy porig alázzon.

– Hogy micsoda?! – teszi csípőre kezét anya. – Még a szobádból se kellene kiengednünk!

– Nem mintha olyan sok helyre eljárnék… – húzom fel térdeimet a mellkasomhoz. Legszívesebben a takarót is a fejemre húznám, csakhogy ne kelljen látnom a közöttük kibontakozó szövetséget.

– Apád mesélte, hogy ma is négy után értél haza, pedig csak tizenhárom huszonötig volt órád. Hogy lehetséges ez? – Fölkapja a táskámat, és a szőnyegre borítja a tartalmát. Kicsúszik belőle a csipsz, a csoki, a tankönyvek és a füzetek egymást gyűrve csapódnak a földnek, majd egy Christie Golden könyv és két korhatáros szerzemény. – No lám! Csak nem beugrottál a könyvtárba? – mímel csodálkozást. – Ha már tudsz olvasni, nem ilyen szeméttel kellene rontanod a szemed! – pöccinti arrébb lábfejével az Érints meg! erotikus antológiát, majd belerúg a könyvkupacba.

Ne, ne! – nyalábolom föl és szorítom magamhoz őket. Nem bírnám elviselni, ha bajuk esne és Tőlük kellene pénzt kérnem, hogy kifizessem a kártérítést.

– Úgy, öleld csak! Mást úgyse fogsz a nyomorult életedben. Senkinek nem kell egy ingyenélő. Márpedig ha így haladsz, semmire se fogod vinni. Egy kibaszott kukás leszel vagy takarító, nem jogász!

– Ki akar jogász lenni?! – remeg a hangom, akárcsak én. Alig bírom állni szikrázó tekintetét, de csak azért is kitartok. – Nekem a könyvtáros szak is megfelel.

– Képes lennél beszennyezni a Morawa nevet egy ilyen alantas diplomával? Szégyent hoznál a nagyapádra? És rám? – lép közelebb apa. Mintha az ő semmittevése úgy megtisztelné nagyapa emlékét. Most biztos forog a sírjában. – Az én lányom nem lesz holmi ponyvaválogató aktakukac! Nevetséges. El kellene tüzelni mindet.

– Hagyd csak, ha így folytatja, sehova se fogják felvenni – inti le anya. – Szóval azt ajánlom, kislányom, hogy kurva gyorsan szedd össze magad, ha nem akarod egy életen át mások szarát sikálni a vécécsészéről. Persze, a te igényeidet talán ez is kielégíti. De a miénket nem. Ha azt hiszed, tétlenül végig nézzük, ahogy szétbaszod az életed, akkor nagyot tévedsz. Jogra fogsz jelentkezni. Ha akarod, ha nem.

– Vagy mehetsz ahová jólesik, mert eszemben sincs tovább eltartani – teszi hozzá apa.

– Felhívtam a matektanárodat, hogy javíthass. Szóval rögvest állj neki a tanulásnak, mert ha a holnapi felmérőt is elcseszed, szétverem a rohadt gépedet, amit egész éjszaka nyomsz! – fordít hátat.

– Még ha tanulnék, se érnék vele semmit, ha nem tudok aludni tőletek! Minden éjjel hajnalig ölitek egymást!

Anya megtorpan a küszöbön, visszanéz. Egy pillanatra biztosra veszem, hogy idejön, és megüt, ahogyan apa is tette. Ehelyett csak néz azokkal a jéghideg, fekete szemeivel. Amikor megszólal, a hangja épp olyan fagyos, mint a tekintete.

– Minden családban akadnak problémák. Másra hárítani a saját felelősségedet ritka ocsmány dolog, amit senki nem fog eltűrni. Melegen ajánlom, hogy szokj le róla.  Vagy egyedül fogsz megdögleni.

Mélységes egyetértésben, elégedetten vonulnak ki és csapják be az ajtót.

Hát persze. Nekik mindent lehet. Mindent. Fojtogat a félelem, szinte hallom, ahogy anya tűsarkúja betöri a laptopom kijelzőjét. Akármit elvehetnek tőlem, ami számomra kedves. Ki vagyok szolgáltatva. Oh, David, bárcsak az én életemben is felbukkanna valaki, akibe belekapaszkodhatnék és elszökhetnék! Akárki. Még egy Sophie-hoz hasonló alak is, aki annyira féltékeny, hogy egy hónapban csak egyszer találkozhatnék veled.

De miért kell ehhez valaki? Miért ne valósíthatnám meg egyedül? Ha eleget tanulok, jó jegyeket szerzek, elvégzek egy egyetemet és kapok egy jól fizető munkát…

A matekkönyvemért nyúlok, de mihelyt fölveszem, le is rakom. Ugyan… Soha nem fogom megérteni.

De még megérthetem.

Kinyitom a könyvet, ám lelkesedésem hamar elpárolog. Mintha egy ismeretlen nyelven íródott volna. Beszippant a kétségbeesés, a számok szavakká folynak fáradt szemeim előtt.

Kukás leszel… Egy életen át pucolhatod mások szarát… Egyedül fogsz megdögleni…

Minek is próbálkozok? Csak magamat áltatom. Becsukom a könyvet, mintha azzal a szavakat is kizárhatnám a fejemből.

Előveszem a mobilomat, hogy megnyissam Metamorph tegnapi videóját, amikor megpillantom, hogy ma délben is feltöltött egyet. Milyen különös; általában este szokott posztolni. Belepörgetek. Rögtön elveszek égszínű szemeiben, tudatomat kitölti monitorfényben csillogó kék haja, a higgadt, érces hangja. És persze a legendás, fehérhajú elf légies mozgása, ahogy sorra vágja le a démonokat a dungeonban.

– … már rengetegen kérdeztétek, hogy láthattok-e majd az idei World Championshipen. Nem is titkolózom tovább: igen, ott leszek. Elég volt a tavalyi kudarc okozta depresszióból. Most keményebben fogok készülni és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy legyőzzem a lámpalázamat. Igen, tudom, jelen pillanatban is hétszázötvennyolcezren néztek, de teljesen más egy hatalmas arénában játszani, élőben hallani a rajongásotokat, érezni, mennyire szerettek – vagy legalábbis azt, amit csinálok. Nyomaszt a kockázat, hogy mindezt elveszíthetem. De persze ez butaság – mosolyodik el, azzal a szívdöglesztő mosollyal, melytől lányok százezrei alélnak el. – Nálam jobb játékost nem hordott még hátán a Föld – mondja oly szerényen, tele komplexussal, hogy legszívesebben megölelném.

Bárcsak egyszer élőben is láthatnám! Vajon Bill is szeretné? Lehet ő is pont ezt a videót nézi, és erről ábrándozik. De jó volna együtt elutazni a Championshipre, osztozni a rajongásban, elemezni a gameplayeket! Utána pedig…

Földereng bennem a reggeli buszon félbemaradt jelenet, ahogy magához húz… majd le az ágyra. Megcsókol, először gyengéden, majd egyre intenzívebben. Olyan vággyal, mintha éveken át, a legelső találkozásunk óta erről ábrándozott volna. Rólam. Arról a lányról, aki megérti őt, a gondolatait, az érzéseit. Hosszú ujjai követelően a felsőm alá hatolnak, nekem pedig minden porcikám remeg, hogy az övé lehessen. És hogy többet kaphassak belőle. Lábaimmal átfogom keskeny csípőjét, a nadrág alatt dudorodó férfiassága a szeméremdombomnak nyomódik. Halk nyögés szakad föl belőlem. Beletúrok borzas, fekete hajába, hogy közelebb húzzam, de már nincs közelebb. Ajkaink egy pillanatra elválnak, leveszi az ingét, én pedig végigsimítok kidolgozott izmain. Megszabadít a ruháimtól, amitől kissé zavarba jövök, de ő oly mohó élvezettel veszi birtokba a testem, hogy kétségeim eloszlanak és a világ legvonzóbb nőjének érzem magam…

Dulakodás hangja ránt vissza a hotelszoba franciaágyáról David hálójába.

Ugyan, ki kívánna meg egy disznót?

Elveszem a kezem a testemről. A telefonom kijelzőjén épp egy sportos alkatú férfi dönget egy tökéletes domborulatokkal rendelkező fiatal lányt. Méretes farka újra és újra elmerül a fényesre borotvált pinában.

Elönt a szégyen. Hogy keveredtem ide?

Anyáék kiabálnak. Egyik felem kíváncsi és hallgatózásra buzdít, míg a másiknak elege van belőle Egy életre. Mi lesz, ha feljönnek és rajtakapnak, hogy nem tanulok?

Basszák meg! – Előveszem a fejhallgatóm és visszakapcsolok Metamorph videójára, amit fogalmam sincs, mikor hagytam félbe. Belefeledkezek a hangjába, hagyom, hogy szavai átjárják a lelkem, és elfeledtessék velem a körülöttem zajló poklot, a magány fájdalmát. Ha ránézek a chatre, ráébredek, hogy nem is vagyok annyira egyedül. Ha esetleg odakommmentelnék…

Senki se méltatna válaszra és csak még jobban fájna.

Megremeg a ház, jelezve, hogy nyílik a garázs és apa elmegy.

Titkon azt kívánom, bár ne jönne vissza.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>