A fekete macska éhesen veti rá magát a párolt húsra, mely így felkockázva pont olyan, mint a csirke. Épp akkora örömét leli benne, mint én az ágyban. Hátrasimítok pár fehér tincset, de ahogy térdelek, néhány így is a padlót súrolja. Elfog a késztetés, hogy a gravitációnak ellent mondva a levegőbe emeljem, de egy mély sóhajjal elfojtom. Még zárt ajtón át is beszivárog a kennelek bűze. Meg kell majd zuhanyoznom… A vacsora már kész, így lesz időm mielőtt Jevért indulok a reptérre.
Továbbra is a macskát figyelem, jóízűen csámcsog. Még ennyi év után is rácsodálkozom, mennyivel kisebb, mint a túlvilági példányok, nincsenek szarvai, se impozáns farka, a bundája rövidebb, viszont a mohóság és a vérszomj megegyezik.
Dolga végeztével mosdik, a pofáját dörgöli.
A zuhany melege jóllakott testemen…
Megsimítom a fejét, ő pedig dorombolva nyomja homlokát a tenyerembe.
– Fogalmam sincs, hogy csinálja… Balthazar már két hete érkezett, de azóta is mindenkivel agresszív. Még az ivartalanítás se javított a helyzeten. – A nő közelebb lép, mire a kandúr felborzolja a szőrét, sziszegve fúj. – Ahogy látom, nem szorulnak felügyeletre – sétál ki a látogatószobából, szürke aurája uszályként kíséri.
Hiába; van amin a kasztrálás és a korlátok se segítenek. Az állati ösztönöket a civilizált világ képes ugyan elnyomni, de megszüntetni soha nem fogja.
Olykor muszáj kiengedni a gőzt.
A botért nyúlok, melynek végéről egy toll lóg. Elhúzom párszor a földön, váltakozó ütemben eltérő mintákat írok le a levegőben, egy élőlény kiszámíthatatlanságát imitálva. Balthazar pupillái kerekre tágulnak, lelapul, farka jobbra-balra söpör, míg fejével a toll minden rezdülését követi. Kivárja a megfelelő pillanatot. Lecsap. Fogát, karmát a toll szálaiba mélyeszti, majd elengedi és új alkalomra les.
Két-három roham után figyelme lankad. Mancsával még néha odakap, végül teljes passzivitásba nyújtózik.
Ami nem él, azt megölni sem lehet. Akkor pedig minek erőlködni… Olyan ez számára, mint nekem a dohányzás. Becsapja az érzékeimet; mintha lelket szívnék, de nem lakom jól vele.
Az est beszivárog az ablakon, árnyékokat fest a sarkokba. A lámpa fénye meg-megtörik a fehér falon. Balthazar felkapja a fejét, fülel. Amikor megpillantja az éjjeli lepkét, egész teste megfeszül.
A moly változó köröket ír le, a villanykörte melege olykor alacsonyabb pályára száműzi, de nem ereszkedik elérhető távolságba. Legalábbis Balthazar számára. Felállok és egy gyors mozdulattal a markomba zárom. Ügyelek, nehogy összenyomjam, de rést se hagyjak az ujjaim között, majd visszatérdelek és a macska felé nyújtom. Megszagolja a kezemet, füle megrezdül a bőrömnek ütődő lepkeszárnyak ritmusára.
Ugyanezt az izgalmat érzem a vadászataimon. A hétköznapokban megtanultam kedves mosoly mögé rejteni a kegyetlenséget. De őelőtte nem kell.
Te se tedd. Ölj! – tárom szét ujjaimat.
A lepke azonnal felszáll, de Balthazar gyorsabban csap le, minthogy messzire juthatna. Ott vergődik a mancsa alatt.
A vörös hajú lány alattam…
Noha az állatok auráját nem látom, tisztán érzem, ahogy extázistól túlfűtött energiamezőink összeolvadnak.
Ahelyett, hogy megenné, elengedi. De csak annyira, hogy téves reményt ébresszen benne…
Bőre a bőrömön, kéjes sóhajok a fülemben.
…amit bármikor elvehet tőle.
Gyönyörködtet a kecses mozgás, ahogy újra és újra elkapja, tépi, szaggatja, míg a lepke sérült szárnyakkal, élet-halál peremén ráng a lábai előtt.
Végtagok a hajam hálójában. Rémült szempár mered rám. Tudja, hogy nincs kiút. Mégis küzd.
Dorombolva fölé hajol, majd szája bezárul körülötte. Hallom apró testének roppanását.
Az utolsó szívverés, mikor a lelke elhagyja a testét… – Fogaim félig megnyílnak mosolygó ajkaim rejtekében.
Az arc, melyet soha senki nem tudna szeretni.
Odajön hozzám, kézfejemnek nyomja hűs orrát. Végigsimítok boldogságtól ragyogó bundáján.
Nem is sejti, milyen szerencsés, hogy a lepke nem viseli az orrát.
Az ajtó kinyílik, felerősítve az ürülék, állateledel és tisztítószer szagát. Balthazar az asztal alá rohan.
– Elnézést, de most már zárnék.
Nincs látogatási idő. Csak azért fogadtak ilyen későn, mert amióta ide költöztünk, minden hónapban a menhely összes macskájának elegendő konzervet rendelek adományként.
– Köszönöm, hogy eddig is maradhattam.
Szolidan biccent felém, majd Balthazar búvóhelyéhez sétál.
– Na, gyere te démon… – kesztyűben nyúl az asztal alá. A macska fúj, egyre bentebb kuporodik, de a nő megragadja a bőrt a lapockái fölött és kifelé húzza. Az állat visít, karmait a szőnyegbe vájja és nem ereszti.
– Tehetek egy próbát? – teszem a nő vállára a kezem, mire félreáll. Van a mozdulatában valami gúnyos. Nem kedvel. Egyikünket sem. Akkor se, ha Balthazar megszelídülne, én pedig tíz évre elegendő macskaeledelt vásárolnék. Ellenszenve mély, zsigeri. Préda érez ilyet a vadásszal szemben.
Lassan, két kézzel nyúlok az asztal alá, porba omló hajam elzárja a külvilágot a rémült macska elől. A hóna alatt fogom meg, kiemelem. Pupillája résnyire szűkül, arca elnyúlik. Tudja, mi következik: az árulás pillanata.
– Haza kellene vinnie – veszi át a nő.
– A munkám nem teszi lehetővé. Sokat utazom, a főnökeim pedig nem engedélyezik az állattartást.
Vér a kezemen, belek bűze az orromban.
Ujjai görcsösen mélyednek az állat nyakába. Fejét, lábát messzire tartva magától kisiet, mielőtt Balthazar fölocsúdna és ellentámadásba lendülhetne.
– Mindjárt jövök és kiengedem!
– Ne fáradjon, egyedül is kitalálok…
…vissza a börtönbe, melyet civilizációnak hívnak.