Tag: Devin

Számtant magyarázok. Pont, mint tegnap és azelőtt. Az elmúlt hétben mindennapos szokásává vált bejárni a könyvtárba. Már nem megyek elé az iskolához. Ő jön. Ráébredt, hogy így, még ha nekem dolgozni is kell, több időt tudunk együtt tölteni. Gyakran zárásig marad, olyankor hazaviszem. Egyre kevésbé fél a motoron, és már az sem érdekli, ha az anyja leszidja. Sokkal magabiztosabb, és az a sejtésem, nem csupán David pulóverei miatt. Ami nekem csak jó. Hétvégén elhívom kirándulni…

A boltíves ablakon beárad a lemenő nap fénye, lágy szél mozgatja a park sárguló leveleit.

Miközben példákat írok, olyan mélyre nyúlok Alden emlékeiben, amit csak azokban az esetekben teszek, amikor idegen nyelven szólalok meg, vagy számomra ismeretlen témákban kell megnyilvánulnom.

Talia felkönyököl az asztalra, szemével a toll mozgását követi, majd fakóbarna tekintete kezemről a számra vándorol, auramozgása gyorsul.

– Megpróbálod megoldani? – adom vissza a tollat, remélve, hogy figyelme visszakanyarodik az eredeti témához.

Elveszi, homlokráncolva görnyed a füzet fölé. Hevesen dolgozik az egyenleten, többször javít – a hurrikán csillapodik.

Vajon, ha tudná azt, amit én, hogyan viszonyulna hozzám?

„Szia, a halott bátyád vagyok, energiavámpír, és azért jöttem, hogy megöljelek.”

Valószínűleg az orrom lenne az utolsó, ami felzaklatná. Észre se venné, csak menekülne.

Mondjam el neki, mielőtt megteszem? Általában szeretem látni a felismerést az áldozataim arcán, érezni a fajtánk közti szakadékot… Na de ha az illető az én orromat viseli, miközben iszonyattal telve mered rám?

Nézem, ahogy koncentrál. Mintha az élete múlna rajta.

Minden, amit teszek, semmi sem elég jó…

Nem szenvedett már eleget? Nem érdemelné meg, hogy tudatlanságban, szép emlékekkel semmisüljön meg? Főleg, ha már lefeküdni úgysem fog velem, hiába vágyik rá…

– Kész! – emeli fel hangját diadalittasan, mire csendre intem a könyvtár szabályainak eleget téve. – Bocsi, – folytatja halkabban – csak úgy örülök, hogy végre megértettem! Ha így haladok, talán mégsem fogok megbukni!

– Nem fogsz. – Nem éred meg. – Teszünk róla – szorítom meg a vállát biztatóan. – Viszont most már mennem kell.

Ahogy felállok, ő is talpra ugrik. Máris hazaindulna?

Kicipzározza a táskáját, mintha pakolni készülne. Aurája épp oly heves, mint Lilié volt, amikor fölvetette, hogy gyereket szeretne tőlem…

– Ezt neked készítettem – nyom a kezembe egy sárga, műanyag dobozt. – Anya szerint több cukor és kakaó kellett volna bele, meg különben sem helyes dolog téged is felhizlalni…

Belesek a teteje alá. Barna sütemény, vanília és csokoládéaromával. Fehér lisztet használt, kis olajjal, tejjel, négy vagy hat tojással. Illatából ítélve a teteje megpirult kissé, de elfedi a fényesre olvadt porcukorréteg.

Illene megkóstolnom… Zsigereim tiltakozva rándulnak össze a hánytatás gondolatától.

Mégis… Valami eltörik bennem.

       Napról napra jobban ismerlek.

       És te nem tudsz rólam semmit.

A bűntudat felforrósítja az arcomat. Talán életében először sütött süteményt, felvállalva a konfrontációt az anyjával.

Bárcsak viszonozhatnám valahogy…

       Nem érdemelné meg, hogy szép emlékekkel haljon meg?

Az asztalra teszem a dobozt, hozzá lépek, lehajolok és megölelem. Szorosan. Úgy, hogy érezze, mennyire sajnálom, hogy nem tudok enni. Hogy hálás vagyok a szándékért, amivel készítette. Bocsánatkérően, amiért a szemébe hazudok, csakhogy végül elvegyem az életét.

A sokkból felocsúdva lassan a derekam köré fonja remegő karjait. Pont, mint első nap a motoron, aurája körbeleng. Behunyom a szemem, hogy ne lássam, ahogy fölemészt a rózsaszín tornádó. Máshogy nem lennék képes tovább ölelni.

– Köszönöm – súgom a fülébe, majd elválok tőle. – Nemrég ebédeltem, de az illata remek, én pedig még sokára végzek. Ne aggódj, ez nem az a mennyiség, amitől elhíznék.

– Akkor jó… – tekerget egy frissen mosott barna tincset, másik keze a „védelmező” pulóver zsebébe süllyed. Csodálom, hogy egyenesen bír állni abban az intenzív vágyfelhőben. Ösztönösen hátrálok egy lépést, magamhoz veszem a dobozt. Nehéz, akár a ki nem mondott szavak a nyelvemen.

– Várlak holnap.

– Ühüm… jó… – bólogat, hangja enyhén dallamos, akár az ittasoknak. Felnyalábolja a könyveket, vállára veszi félig kicipzározott táskáját. – Szia! – integet, majd tétova léptekkel távozik.

Visszaintegetek, majd hátat fordítok, hogy visszatérjek a munkámhoz. Amint bezárom magam után a felnőtt részleg üvegajtaját, felsóhajtok.

– A korrepetálás mellé már ölelés is jár? – heccel Emma a pult mögül. Hangja könnyed, de szürke aurája valódi féltékenységtől reszket. – Kicsit fiatal hozzád, nem?

A szememet forgatom.

– Ő a húgom.

– Legutóbb még nem volt testvéred. – Medálját piszkáló ujjai blúza kivágására vonja a tekintetem.

– Igen, akkor még nem sejtettem, hogy anyám, akit csecsemőkoromban láttam utoljára, újraházasodott – felelem. Hangom komoly, higgadt. Direkt, hogy érezze, átlépett egy határt.

Drámai csönd ereszkedik ránk.

– Bocsáss meg… én…

Energiamezője egyre szégyenteljesebb, szinte önostorozó. Talán túl rideg voltam.

– Nem tudhattad – teszem hozzá kedvesen. Felé nyújtom a dobozt. – Hozott nekem sütit, kérsz?

Bűnbánattól fátyolos szemeibe vidámság költözik. De csak egy pillanatra.

– Nem ehetek cukrot, tiltja az ájurvédikus étrendem. – Nem hátrálok. – Talán egy darab nem árthat – vesz ki egy kockát.

A barna piskótába mélyedő egyenletes fogsor, a fény az ajkán… Az állkapcsa mozgása… Az élvezettől hullámzó szürke aurája… Ínycsiklandó.

Fogaim bizseregnek, ágyékom lüktetni kezd.

– Nem is olyan édes, pont jó. Mondd meg a húgodnak, hogy ügyes.

– Okvetlenül. Itt hagyom, vegyél még, ha ízlik.

Felkapok egy nagy halom könyvet, hogy a helyére vigyem. Szándékosan nem a könyvszállítókocsit használom, hogy a karomba áramoljon a vér, a leltári számok mantrázása pedig kiűzi a fejemből az evés gondolatát.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

A fekete macska éhesen veti rá magát a párolt húsra, mely így felkockázva pont olyan, mint a csirke. Épp akkora örömét leli benne, mint én az ágyban. Hátrasimítok pár fehér tincset, de ahogy térdelek, néhány így is a padlót súrolja. Elfog a késztetés, hogy a gravitációnak ellent mondva a levegőbe emeljem, de egy mély sóhajjal elfojtom. Még zárt ajtón át is beszivárog a kennelek bűze. Meg kell majd zuhanyoznom… A vacsora már kész, így lesz időm mielőtt Jevért indulok a reptérre.

Továbbra is a macskát figyelem, jóízűen csámcsog. Még ennyi év után is rácsodálkozom, mennyivel kisebb, mint a túlvilági példányok, nincsenek szarvai, se impozáns farka, a bundája rövidebb, viszont a mohóság és a vérszomj megegyezik.

Dolga végeztével mosdik, a pofáját dörgöli.

A zuhany melege jóllakott testemen…

Megsimítom a fejét, ő pedig dorombolva nyomja homlokát a tenyerembe.

– Fogalmam sincs, hogy csinálja… Balthazar már két hete érkezett, de azóta is mindenkivel agresszív. Még az ivartalanítás se javított a helyzeten. – A nő közelebb lép, mire a kandúr felborzolja a szőrét, sziszegve fúj. – Ahogy látom, nem szorulnak felügyeletre – sétál ki a látogatószobából, szürke aurája uszályként kíséri.

Hiába; van amin a kasztrálás és a korlátok se segítenek. Az állati ösztönöket a civilizált világ képes ugyan elnyomni, de megszüntetni soha nem fogja.

Olykor muszáj kiengedni a gőzt.

A botért nyúlok, melynek végéről egy toll lóg. Elhúzom párszor a földön, váltakozó ütemben eltérő mintákat írok le a levegőben, egy élőlény kiszámíthatatlanságát imitálva. Balthazar pupillái kerekre tágulnak, lelapul, farka jobbra-balra söpör, míg fejével a toll minden rezdülését követi. Kivárja a megfelelő pillanatot. Lecsap. Fogát, karmát a toll szálaiba mélyeszti, majd elengedi és új alkalomra les.

Két-három roham után figyelme lankad. Mancsával még néha odakap, végül teljes passzivitásba nyújtózik.

Ami nem él, azt megölni sem lehet. Akkor pedig minek erőlködni… Olyan ez számára, mint nekem a dohányzás. Becsapja az érzékeimet; mintha lelket szívnék, de nem lakom jól vele.

Az est beszivárog az ablakon, árnyékokat fest a sarkokba. A lámpa fénye meg-megtörik a fehér falon. Balthazar felkapja a fejét, fülel. Amikor megpillantja az éjjeli lepkét, egész teste megfeszül.

A moly változó köröket ír le, a villanykörte melege olykor alacsonyabb pályára száműzi, de nem ereszkedik elérhető távolságba. Legalábbis Balthazar számára. Felállok és egy gyors mozdulattal a markomba zárom. Ügyelek, nehogy összenyomjam, de rést se hagyjak az ujjaim között, majd visszatérdelek és a macska felé nyújtom. Megszagolja a kezemet, füle megrezdül a bőrömnek ütődő lepkeszárnyak ritmusára.

Ugyanezt az izgalmat érzem a vadászataimon. A hétköznapokban megtanultam kedves mosoly mögé rejteni a kegyetlenséget. De őelőtte nem kell.

Te se tedd. Ölj! – tárom szét ujjaimat.

A lepke azonnal felszáll, de Balthazar gyorsabban csap le, minthogy messzire juthatna. Ott vergődik a mancsa alatt.

A vörös hajú lány alattam…

Noha az állatok auráját nem látom, tisztán érzem, ahogy extázistól túlfűtött energiamezőink összeolvadnak.

Ahelyett, hogy megenné, elengedi. De csak annyira, hogy téves reményt ébresszen benne…

       Bőre a bőrömön, kéjes sóhajok a fülemben.

…amit bármikor elvehet tőle.

Gyönyörködtet a kecses mozgás, ahogy újra és újra elkapja, tépi, szaggatja, míg a lepke sérült szárnyakkal, élet-halál peremén ráng a lábai előtt.

       Végtagok a hajam hálójában. Rémült szempár mered rám. Tudja, hogy nincs kiút. Mégis küzd.

Dorombolva fölé hajol, majd szája bezárul körülötte. Hallom apró testének roppanását.

       Az utolsó szívverés, mikor a lelke elhagyja a testét… – Fogaim félig megnyílnak mosolygó ajkaim rejtekében.

Az arc, melyet soha senki nem tudna szeretni.

Odajön hozzám, kézfejemnek nyomja hűs orrát. Végigsimítok boldogságtól ragyogó bundáján.

Nem is sejti, milyen szerencsés, hogy a lepke nem viseli az orrát.

Az ajtó kinyílik, felerősítve az ürülék, állateledel és tisztítószer szagát. Balthazar az asztal alá rohan.

– Elnézést, de most már zárnék.

Nincs látogatási idő. Csak azért fogadtak ilyen későn, mert amióta ide költöztünk, minden hónapban a menhely összes macskájának elegendő konzervet rendelek adományként.

– Köszönöm, hogy eddig is maradhattam.

Szolidan biccent felém, majd Balthazar búvóhelyéhez sétál.

– Na, gyere te démon… – kesztyűben nyúl az asztal alá. A macska fúj, egyre bentebb kuporodik, de a nő megragadja a bőrt a lapockái fölött és kifelé húzza. Az állat visít, karmait a szőnyegbe vájja és nem ereszti.

– Tehetek egy próbát? – teszem a nő vállára a kezem, mire félreáll. Van a mozdulatában valami gúnyos. Nem kedvel. Egyikünket sem. Akkor se, ha Balthazar megszelídülne, én pedig tíz évre elegendő macskaeledelt vásárolnék. Ellenszenve mély, zsigeri. Préda érez ilyet a vadásszal szemben.

Lassan, két kézzel nyúlok az asztal alá, porba omló hajam elzárja a külvilágot a rémült macska elől. A hóna alatt fogom meg, kiemelem. Pupillája résnyire szűkül, arca elnyúlik. Tudja, mi következik: az árulás pillanata.

– Haza kellene vinnie – veszi át a nő.

– A munkám nem teszi lehetővé. Sokat utazom, a főnökeim pedig nem engedélyezik az állattartást.

       Vér a kezemen, belek bűze az orromban.

Ujjai görcsösen mélyednek az állat nyakába. Fejét, lábát messzire tartva magától kisiet, mielőtt Balthazar fölocsúdna és ellentámadásba lendülhetne.

– Mindjárt jövök és kiengedem!

– Ne fáradjon, egyedül is kitalálok…

…vissza a börtönbe, melyet civilizációnak hívnak.

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Jev azt mondta, ma ne menjek. Szinte még most is érzem az érintését, hallom vidám hangját, ahogy sugárzó arccal újságolja, melyik csapat ellen hogyan teljesített. Soha nem rajongtam a sportokért, de igyekszem osztozni az örömében – Jev pedig már a szándékot is értékeli. Milyen érdekes, hogy Taliáról továbbra sem kérdez, pedig gyakran megfordul a gondolataimban. Talán arra számít, hamarosan a többi célpont sorsára jut. Ami azt illeti, én is…

Megnézem az időt. Remélem, ma Talia időben ideér és nem kell azért magyarázkodnom a többi könyvtárosnak, miért húzódott el az ebédszünetem.

Mintha csak megérezte volna, már be is fordul az utca sarkán. Ezúttal nincs vele a barátnője, és bár aurája most is feszült, koránt sem annyira, mint tegnap. Ismét egy csinos női pulóvert visel, bézs színűt, de legalább a sminkeléssel már nem vesződött.

– Szia! – Zavart mosolyához félénk integetés társul, én pedig viszonzom, nem erőltetve a kézfogást.

A kávézó felé fordulok, ám ő megtorpan és zavartan méregeti az üvegajtó túloldalán iszogató vendégeket. Mit is vártam? A tegnapi jelenet után talán soha többé nem mer majd ide beülni.

– Ha gondolod, sétálhatunk is, vagy kereshetünk egy másik helyet – célzok a felettünk sűrűsödő felhőkre. Még a tegnapinál is sötétebbek.

– A séta jól hangzik – vágja rá azonnal. – Van nálam ernyő, ha… – Elvörösödik. – Persze, be is ülhetünk valahová, ha eleredne.

– Lesz, ami lesz – mosolygok.

Elindulunk a sárga térköveken a gondosan nyírt sövények és fák között, hátrahagyva letámasztott motoromat. Ügyelek rá, hogy kisebbeket lépjek, és pont annyi távolságot tartsak Taliától, ami bizalmas, de nem tolakodó. Aurája továbbra is idegesen hullámzik. A hasa nincs kint, mégis lentebb húzza a felsőjét. Noha gyakran végzünk felesleges cselekvéseket olyasvalaki társaságában, akinek tetszeni szeretnénk, mégis az a benyomásom, hogy feszeng ebben a ruhában. Idegőrlő…

– Kérlek, ne haragudj, amiért szóvá teszem… Jól áll neked ez a felső, de mintha a múltkor abban a bő pulóverben jobban érezted volna magad.

Azonnal megbánom, hogy ezt hangosan kimondtam, és szinte biztosra veszem, hogy zavarba jön és témát vált.

– Amíg David, a bátyám velünk élt, sokszor megvédett amikor anyáék veszekedtek. Nagyon hiányzik, de egyre ritkábban tudunk találkozni amióta megnősült, és elköltözött… – karolja át magát. – Talán gyerekesen hangzik, de a ruháiban úgy érzem, velem van, és nincs mitől félnem.

És most eldobta ezt a védelmet. Miattam.

– Nincs ebben semmi, amit szégyellned kellene. Nem érdemes mások kedvéért magadra erőltetni olyasmit, ami nem vagy. – Ennyiben akarom hagyni, de a szavak maguktól jönnek a számra. – Tudod, én sem azért hordok feketét, mert jól áll, vagy mert divatos. Gyerekkoromban sokakat elvesztettem – Megöltem. –  Bűntudat gyötört, amiért én élek, ők pedig már nem. A fekete jóleső biztonságot nyújtott. Idővel megtanultam elfogadni ami történt, mégis annyira hozzám nőtt ez a viselet, hogy úgy éreztem, ha megválnék tőle, önmagamból hasítanék ki egy darabot. A múlt a részünk, nem lehet levetkőzni. Így hát ne tedd. Inkább viseld büszkén, elvégre ez erősített meg, és tett azzá, aki most vagy.

– Egy halom szerencsétlenséggé, aki szégyent hoz a család jó hírére? Anya szerint ezt teszem, akárhányszor David ruháit veszem fel.

– Erre csak azt tudom mondani, amit tegnap is; attól még, hogy ő így vélekedik, még nem lesz igaz.

Arca rózsaszín árnyalatot ölt, aurája csapong. Talán túl messzire mentem és zavarba hoztam a személyes dolgaimmal. Évek óta nem beszéltem erről senkivel. Lili óta. Most miért tettem?

A holtak megőrzik a titkokat.

– Igazából, ami a tegnapot illeti… – kezdi, szemével sportcipője orrát fürkészi. – Nagyon sajnálom, hogy úgy kiborultam.

Kicsit megkönnyebbülök, amiért a saját viselkedése nyomasztotta, és nem az, amit én mondtam. Erős a késztetés, hogy még jobban megnyíljak előtte. Őszinteségre őszinteséggel reagál, és minél előbb a bizalmába fogad, annál egyszerűbb lesz kimozdítani a komfortzónájából…

– Ne bántson. Tudom, milyen támogató család nélkül felnőni. Apám meghalt, mielőtt születtem, anyámtól elvettek, így őt se ismertem, a nevelőm pedig csak a gondot látta bennem.

Elvégre az élete az enyémtől függ. Rövid pórázon tartott, nehogy valaki rajtam keresztül az ő életére törhessen. Kezdetben egy levágott fejként cipelt magával, majd végül már csak a szárnyaimat vágta le és varrta be a helyüket Fény Erejű pecséttel lezárta, hogy ne tudjak regenerálódni, elszökni, elrepülni. Tudatomban lappangó zöld izzás felerősödik. Hiába távolodtunk el, ő bennem él. Kivághatatlanul…

– …és gyűlöl, mind a mai napig. Nem számít, mit teszek.

– Én is gyakran érzem ugyanezt. Ezek szerint hasonlítunk.

Nem is sejted, mennyire – sandítok az orrára, de mielőtt elfoghatna az undor, elkapom a tekintetem.

– Bármit megtennék, hogy megfeleljek – folytatja. – Ugyanakkor… a saját életemet szeretném élni, nem azt, amit a szüleim megálmodtak nekem. Az az álmom, hogy könyvekkel foglalkozzak; nyomdász, vagy könyvtáros legyek, esetleg könyvesbolti eladó. A csúcs a blogger, vagy a műkritikus lenne, de ilyesmire gondolni se merek. Főleg, hogy anya jogra akar küldeni. Már ha elérem a ponthatárt. Olykor úgy érzem, jobb is, hogy rosszak a jegyeim; így legalább nem kell tovább olyasmit tanulnom, amit utálok.

– Engem is más pályára szántak – fogom át a karomat a hátam mögött ott, ahol a ruhák alatt a Szövetségi Őrző Pecsét húzódik a bőrömön. Bár amióta az Erőm elenyészett, lefokoztak Eliminátorrá. – De nem felelek meg az elvárásoknak.

– Nekem megfelelsz – bukik ki belőle. Spontán, mint ahogy a szőke-rosszfiús bók; ugyanúgy a szája elé kapja a kezét, de rám immár teljesen másképp hat. Szavai tovább feszítik a tegnap keletkezett réseket a falakon, melyet azért emeltem éveken keresztül, hogy ne érhessen több fájdalom.

Most mégis fáj.

Mert bár jólesne, ha igaz volna, ő pusztán egy idegen, aki azt se tudja, mit beszél.

És ha tudná?

Súlyos penge csapódik nyakam csigolyáinak. A lendület tétova, reszkető. Dühtől, gyűlölettől. Felsérti a bőrömet, átvág néhány inat, de nem vágja le a fejemet.

Az emlék keserű mosolyt csal az arcomra. Hiányzol, Lili…

– Na, és te mihez kezdenél, ha tehetnéd? Vannak álmaid? – Talia hangja visszahúz a jelenbe. Félreérthette a reakciómat és próbál békésebb vizekre evezni, nem is sejtve, hogy csak még jobban felkorbácsolja a múlt tengerét.

Álmok, vágyak, célok… Beszippant a hat évnyi üresség, és beletelik pár pillanatba, mire felszínre küzdöm a választ.

– Azt hiszem, pincérnek vagy szakácsnak állnék, esetleg nyitnék egy éttermet. Már kicsi koromtól fogva örömömet lelem abban, ahogy mások esznek. – Tekintve, hogy én nem tudok. – Majd rájöttem, hogy még jobb érzés, ha én készítem nekik az ételt, amit élveznek.

– Élveznek? Úgy érted, ízlik nekik? – vonja fel a szemöldökét. Próbál komolynak látszani, de nyilvánvaló elégedettséggel tölti el, hogy kivetnivalót talál a szóhasználatomban.

– Igen…, bár szerintem, ha valaki finomat eszik, élvezi is. Ki jobban, ki kevésbé. Több tényezőtől is függhet, mint például hangulat, egyéni preferenciák, előző tapasztalatok.

– Sokat tudsz az emberekről.

Nem annyit, mintha én is az lennék, de igyekszem.

– Meglehet. Ennek ellenére gyakran kívülállónak érzem magam köztük. Valahogy soha nem illettem be a sorba. Talán épp ezért, szívesen dolgoznék állatokkal is. – Vagy növényekkel… Ugye, Lili? – Őszintén szólva, mintha közelebb állnának hozzám.

Furcsállóan vonja fel a szemöldökét. Mintha csak ismerné a szavaim valódi mélységét és szörnyülködne. De a pillanat gyorsan tovaszáll:

– Tulajdonképpen megértelek. Én se illettem be soha sehová, és amint látod, barátokban sem bővelkedem. Gyakran érzem magam kínosan más emberek társaságában.

Talán mert te sem vagy az?

– Régebben szerettem volna egy kutyát – folytatja. – De a szüleim azt mondták, ugyanarra a sorsra jutna, mint az aranyhalam, akit három hétig elfelejtettem megetetni. Nem mondom, hogy száz százalékban igazat adok nekik, de cáfolni se merném. Nem vagyok túl jó a másokról való gondoskodásban. Folyton stresszelnék, nyomasztana a felelősség.

– Engem is. – Meleg vér a kezemen, orromban kiomló belek bűze terjeng. – Többek közt ezért nincs háziállatom. – Se feleségem, se barátaim. – Viszont gyakran látogatom a helyi menhelyet, hogy húst vigyek a macskáknak.

– Komolyan? – mosolyog szélesen. – Ez kedves tőled.

Arcom felmelegszik a belé áramló vértől. Mi olyan különleges abban, hogy két ragadozó prédát cserél?

Amikor látja, hogy belém fojtotta a szót, ő is elvörösödik, elkapja a tekintetét.

– Na és miért pont a macskáknak? Olyan… vadak és szeszélyesek.

– Talán épp ezért – vonok vállat, majd kicsivel később rápillantok: – Sok bennünk a közös – teszem hozzá, direkt kétértelműen.

Arca skarlátvörös, rózsaszín hurrikán tépázza az aurámat. Erős a kísértés, hogy kioldalazzak a térköves járda szélére, lelépjek a fűre, átkeljek az úton egészen a szomszéd utcába… De ehelyett csak megvakarom a halántékom, és tartom az eddigi irányt és távolságot.

– Szóval szeretsz főzni, szereted az állatokat, most mégis könyvtáros vagy…

– Nem mindig voltam az. Ezelőtt sokat utaztam, kerestem a helyemet – meg az áldozataimat. – De kedvelem ezt a munkát, ahogy a könyveket is. Jobb társaságot nyújtanak a legtöbb embernél.

– Ezzel nem vitatkozom.

Lassan körbejártuk a teret és a távolban kirajzolódik előttem a motorom fekete körvonala a sövény mellett. Pillantásom a templomtorony órájára vándorol.

– Sajnálom, hogy ilyen hamar el kell köszönjek, de vége a kimenőmnek.

A hurrikán szellővé csitul, mosolya lehervad.

– Ezek szerint ma már nincs szabadnapod. Tényleg; hogy van a barátod?

Először értetlenül pislogok, majd beugrik, hogy tegnap futólag említettem Jevet.

– Jobban, sokkal – legyintek. – Esetleg holnap ráérsz?

– Holnap péntek… A péntek tipikus csajos nap Mandyvel. Szeretne összejönni egy infós sráccal, és számít a segítségemre, én pedig nem akarom cserbenhagyni. De szombaton ráérek, ha te is.

– Hétvégén dolgozom. Viszont hétfőn délig vagyok, így találkozhatunk.  Most sietek, úgyhogy remélem megbocsátod, ha inkább akkor vinnélek haza.

– Eddig is elboldogultam a tömegközlekedéssel – mosolyog, de auráján látom, hogy csalódott.

Megfogom a vállát köszönésképpen, meg hogy kicsit jobb kedvre derüljön:

– Várom a hétfőt.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Fél óra várakozás után tűnik fel az utca sarkán, a barátnője társaságában. A narancssárga aurás lány amint megpillant, széles mosollyal integet, amit illedelmesen, bár nem túlzott lelkesedéssel viszonozok. Talia nem reagál, akkor sem, mikor Mandy elköszön tőle, földre szegezett tekintettel közelít hozzám.

Alig ismerek rá. Nemcsak a mélabús, gyötrelmes energiamezője miatt, mely úgy vánszorog körülötte, mint a szürke felhők fölöttünk, hanem a megjelenése miatt. A bő, elnyűtt felsőjét karcsúsított pulóverre cserélte, melyet még vonzónak is találnék, ha nem az orromat viselné. Noha előre omló haja árnyékot vet leszegett arcára, tudom, hogy ott van, és legszívesebben letépném róla. Ha ma minden jól megy, pár órán belül véget vetek ennek.

Megáll előttem, felnéz rám. Arcának megszokott, világos tónusát egységes, bőrszínű máz fedi, a szeme fekete tussal kihúzva, ajkán szájfény csillog. Tisztán él bennem az emlék, ahogy Lili púdere szemcsés, tapadós fátyolként tapad a számra. Szerencsére az auramozgása alapján a kézfogást preferálja.

– Szia  – nyújtom felé a jobbom. Futólag megszorítja, de koránt sem olyan forró bizalommal, mint tegnap.

Ennyire negatívan érintette volna a tegnapi motorozás? Ugyan… Akkor nem öltözött volna ki ennyire.

Kinyitom előtte a kávézó ajtaját, bemegyünk, leülünk. Ugyanaz a hely, ugyanaz az asztal, ugyanaz a hangzavar. Mégis más minden. A feszültség szinte tapintható.

– Mi a baj? A barátnőd megbántott valamivel? – kérdezem halk, kedves hangon.

Nemet int a fejével.

– Tegnap nem volt baj, hogy késtél egy kicsit?

– Nem, nem volt – mered rám fénytelen szemekkel.

Ez nehéznek ígérkezik. Faggathatom tovább, vagy terelhetek. Utóbbi mellett döntök.

– Amúgy nagyon meglepett, amit tegnap mondtál a jó és a rossz relativitásával kapcsolatban. Nem olyasmi téma, amit a legtöbben első találkozáskor felhoznának. Ugyanakkor én is hasonlóan vélekedem. A különböző egyének indokainak megértése, az empátia kulcsfontosságú, és nem csak a regények esetében.

– Igen, persze…

Egy felszolgáló torpan meg mellettünk, udvariasan köszön, előveszi a noteszét, hogy felírja a rendelést. Mosolyog, úgy tesz, mintha nem látná, hogy Talia fejben teljesen máshol jár.

– Egy marcipános forrócsokit, legyen szíves – töröm meg a kínos csendet.

A zöld kötényes férfi elvonul, én pedig újabb kísérletet teszek, hogy visszarántsam a lányt az életbe. Csak hogy később én foszthassam meg tőle.

– Tudom, hogy már régen írtad, és talán szégyelled is, de szívesen beleolvasnék az írásodba Dracoról.

Semmi reakció. Mintha nem is hallana engem abban a sűrű, fojtogató energiabuborékban. Majd szétveti a keserűség, festett szempilláit piszkálja. Ha ennyire zavarja, miért sminkelt? Hogy szebbnek tűnjön, mert elégedetlen a külsejével? Vagy pusztán azért, hogy nekem imponáljon? Számomra, akinek egy sebhelyet is komoly erőfeszítésbe kerül regeneráció nélkül fenntartani, pont a tökéletlenség a legvonzóbb. Talia sem kivétel; kenhet magára akármilyen maszkot, pusztán halovány árnyéka a tegnapi sugárzó, heves lánynak, akinek meg se fordult a fejében, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen. Egyszerűen csak… örült.

– Látom, hogy nyomaszt valami. Ha esetleg én tettem, mondtam bármit, amivel…

– Nem-nem, dehogy!

Hallgatok. Olykor a csönd beszédesebb a szavaknál. Kinézek az ablakon, hogy enyhítsem a figyelmem általi nyomást, de pont olyan szögben, hogy kirekesztve vagy elutasítva se érezhesse magát. Rápillantok. Ő nem viszonozza, csak mered lefelé, a ruhája ujját húzogatja. Szokatlan lehet számára ez a felső. Pedig jól állna neki; kiemeli a nőiességét, ugyanakkor elrejti azokat a domborulatokat, melyeket szégyell. De így, hogy feszeng benne… Ellenben tegnap abban a kopott öltözékben az a közvetlen őszintesége… vonzó volt. Túlságosan is.

Viszont az az orr… Az iszonyat megdermeszti hajszálaim tövét.

Hogy nem tűnt fel rögtön, amikor először láttam az arcát?

Bögre koppan az asztalon.

– Egészségükre!

– Köszönjük! – biccentek a pincérnek, mire udvarias műmosollyal tovasiet.

Finoman az asztal közepére tolom a tejszínhabbal és csokoládédarabokkal díszített italt, hogy beleessen Talia látóterébe, jelezve, hogy neki rendeltem, de nem nyúl érte, csak a száját harapdálja.

Feszültség gyűl bennem. Bármerre próbálok utat találni hozzá, zárt ajtókba ütközöm. Teljes, passzív elutasítás. Mintha direkt próbálgatná a türelmem, tudván, hogy nehezen viselem a kényszeredettséget. Épp ezért szinte minden női áldozatomnál elérem, hogy önként feküdjön alám, és bár vele már nincsenek hasonló terveim, a feladatom változatlan: meg kell ölnöm. Ehhez pedig fel kell ülnie a motoromra, lehetőleg párás szemüvegben.

Mi maradt még, amit nem próbáltam? Fordított pszichológia.

– Természetesen nem muszáj meginnod, ha nem kéred. Viszont, ha már beültünk, rendelnem kellett valamit, és gondoltam, talán jólesne. De ne érezz kényszert. Ha úgy érzed, máshol kellene lenned, én megértem. Nem tartozol magyarázattal. Ha haza szeretnél menni…

– Oda semmiképp… – vállizmai feszessége elárulja, hogy kezei ökölbe szorulnak az asztal alatt. – Miért is akarnék? Megint csak azt hallgathatnám anyámtól, milyen reménytelen eset vagyok. Hogy mindenkire szégyent hozok a kinézetemmel, az öltözködésemmel, rossz jegyeimmel, a puszta létezésemmel – remeg. – Hogy trehány vagyok, lusta, rosszul mosogatok, rossz sorrendben terítem a szárítóra a ruhákat, fordítva hajtom össze a nadrágokat és háromszor kell kiporszívóznom a szobámat, mire tiszta lesz… Hogy primitív ponyvákkal rongálom a szemem…, és hogy egy dagadt, szerethetetlen disznó vagyok, aki egyedül fog megdögleni.

Aurája újfajta tornádóként tombol. Szokatlan ez a sok elfojtott indulat egy ilyen fiatal lányban.

– Egyszerűen nem tudok olyan lenni, mint David, aki mindenből kivágja magát, mindenre tudja a megoldást… Aki úgy ért szót anyával, ahogy én soha… Még apával is… Apa… A temetésén próbáltam felidézni a szép emlékeket. Csak azért, hogy sírjak. De nem ment… – szeme sarkából kicsordul egy könnycsepp, sötét csíkot húz fehér arcára. – Azóta minden rosszabb. Előtte is szörnyű volt, de most… Azt hittem, jobb lesz… Pedig nem. Már nincs apa, akit okolhat, akitől félhet, akivel küzdhet. Már csak Én vagyok… A gusztustalan, kövér lánya – hangja egyre hangosabb. – Akit soha nem akart. Akiből „embert kell faragnia”. Én tényleg próbálok időben hazaérni, megcsinálni a házimunkát, tanulni… De nem megy… Nem tudok megfelelni. Minden, amit teszek, semmi sem elég jó… – kezével az asztal szélét markolja, mintha fel akarna állni, mégsem teszi.

Zokog.

A hangja, a szavai keserűsége megrepeszt bennem valamit, a fájdalma belém szivárog. Mélyre, fokozatosan, cseppről cseppre; épp ahogy a fekete könnyek patakzanak az arcán…

… az orrom két oldalán…

„Minden, amit teszek…

semmi sem elég jó.”

Az arca átalakul az orra körül, fekete könnyei vörössé válnak, alakja kisebb lesz. A fiú vállig érő fehér haja véres bőrére tapad. A földön térdel, kezében fűrész, előtte levágott szárnyai hevernek. Beborítja a fölé magasodó sárkány árnyéka. Mancsának egyetlen ujjával agyonnyomhatná, de nem teszi. Nem teheti, pedig akarná. Így csupán elfordítja robusztus fejét, hogy legalább látnia ne kelljen.

A fiú reszket. De nem a fájdalomtól, vagy a halálfélelemtől.

Hanem a rettegéstől, hogy visszautasítják. Hogy még szárnyak nélkül, önkéntes rabként se kell annak, akinek a lelke benne él.

Vállait csöndes zokogás rázza, nyomorúságos látványa némán üvölti „kérlek, szeress!”

Összecsap bennem a sárkány undora, dühe, tehetetlensége a fiú sajgó magányával, kétségbeesettségével. Hogy akárhányszor habozás nélkül levágná a szárnyait Alden néhány kedves szaváért, vagy egy pillantásáért, mely nem a szörnyeteget látja benne, hanem azt az elesett, kiszolgáltatott lényt, mely mögötte rejtőzik.

Melyik volnék épp? A sárkány, vagy a fiú?

Talán mindkettő.

Mielőtt észbe kapnék, kezem már a lány asztalon reszkető öklére nehezedik.

– Attól, hogy ő nem értékel, még nem vagy értéktelen – mondom ki, amit soha senki nem mondott nekem, hiába vágytam hallani.

A zokogása abbamarad, mintha késsel vágták volna el a torkát, nyirkos, hideg kezének remegése megszűnik a tenyerem alatt.

Mit művelek? 

        Ne sírj! Megöltem az apádat és téged is meg foglak.

Én nem Alden vagyok, Talia pedig nem én. Nem egy lelken osztozunk, hogy a másik szenvedésével a sajátunkat idézzük elő. Nem kötelességem őt pátyolgatni.

Elhúzom a kezem.

Mikor lett ilyen csönd? Páran tovább beszélnek, de magamon érzem a vendégek és a személyzet vissza-visszatérő tekintetét, szürke aurájuk vádlón vibrál. Engem okolnak a lány kiborulásáért. „Amióta apa meghalt, minden rosszabb…” – Végül is, igazuk van. A hasonló jelenetek pedig sehol nem elfogadottak. Úgy érzem, több borravalót fogok adni, mint terveztem.

– Bocsánat, én… Nem tudom mi ütött belém. Én csak… – veszi le a szemüvegét, hogy megtörölje a szemét, kézfejére sötét massza tapad. – Oh, te jó ég, milyen ügyetlen vagyok…!

– Szebb vagy nélküle.

Újra sírva fakad, bár ez a sírás már más, mint az előző. Szomorú, mégis megkönnyebbült. Felé nyújtok egy zsebkendőt, amit hálásan elvesz és beletemetkezik. Mélyeket sóhajt, rózsaszín energiamezője akár a vihar utáni lágy szellő. Az arcát törölgeti, bőre kipirosodik, de még így is marad itt-ott pár alapozóval kevert fekete maszat. Szólnom kellene róla?

Felé tolom az egyre kevésbé gőzölgő bögrét. Kerek szemekkel rácsodálkozik a csokoládéba olvadt tejszínhabra. Mintha most tért volna vissza abból a bizonyos másik dimenzióból, mely a lélek legmélyén lapul, fortyog, tele borzalommal, várva a pillanatra amikor a felszínre törhet.

Belekortyol, és el se szakad tőle, amíg a bögre ki nem ürül. Oly csillogó hálával néz rám duzzadt szemhéja alól, mintha valami isten volnék.

Nyomasztó érzés lüktet a halántékomban. Gyűlölök istenek szerepében tetszelegni.

Rápillantok a kávézó fehér, stilizált órájára Talia feje felett. Jevnek azt ígértem, ma hamarabb érkezem.

Miért ígérek ilyeneket?

– Köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal – szólalok meg. – Ha bármi nyomaszt, én szívesen meghallgatlak. Viszont egy kedves barátom szintén komoly lelki válsággal küzd, és elígérkeztem hozzá. Ne haragudj, de ideje indulnom.

Arcából kifut a vér, aurája kétségbeesetten csapkod. Ha ismerne, tudná, hogy engem nem ilyen egyszerű elijeszteni.

De nem ismer. Ha így lenne, nem ülne itt velem. Rohanna, menekülne.

– Holnap ugyanitt, ugyanekkor? – mosolyodok el, hogy tudja, nem tett rám rossz benyomást.

– Az remek volna – tér vissza bőre alá az élet.

– Épp arrafelé megyek, így hazavihetlek, ha szeretnéd.

– Oké. Ma hoztam szemüvegtokot, így lesz hová raknom utazás közben. Tegnap nagyon megrémített, hogy nem láttam semmit a párától. Mondjuk lehet így se fogok többet; a szemem nem túl jó.

Vagy ki tudja. Talán épp javulásnak indult, mint a szíve és az erőnléte.

A fenébe. Hogy fogom így ma megölni?

Sehogy. Marad az eredeti terv. A lassabb, de biztosabb.

– V-van valami az orromon?

– Csak egy kis szemfesték. Itt – mutatok arra a helyre az orromon, leplezve a valódi indokot.

– Oh! – takarja el. – Azt hiszem, kimegyek a mosdóba és rendbe szedem magam.

– Rendben, én addig fizetek és kint várlak.

És igyekszem ezentúl kevésebbet nézni az orrodat. Rossz hatással van rám.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Ötödik emelet. A lift kinyílik, én pedig kilépek a folyosó mélybordó szőnyegére. A lámpák fénye és a szobaszámok sárga megvilágítása félhomályba vonja a bézs falakat. Egyszerre modern és antik. Beszívom a drága függönyök és bőrkanapék illatát.

512-es szoba.

Mielőtt elérhetném, szófoszlányok ütik meg a fülem a lépcső irányából. Hálát adok, amiért a fejemen hagytam a sisakot. Nem szeretnék interakcióba keveredni, így a következő sarkon befordulok a fölfelé vezető lépcsőre, ahol a korlátnak dőlök és fülelek. Hajnali kettő múlt; az ember azt gondolná, ezek a játékosok legalább versenyszezonban alszanak.

– … és egész évben a vele való mérkőzéstől rettegtem. Amikor bejelentette, hogy itt lesz, komolyan fontolóra vettem, hogy el se jövök.

– Hiba lett volna, elvégre tavaly is felsült.

– Ez igaz, de ki hitte volna, hogy másodjára is megtörténik? Szegény Anonimok, jól ráfáztak vele… Jövőre tuti senki nem fogja szerződtetni.

A szobakártyát forgatom a zsebemben. Gyorsan, folyamatosan. Közelednek… Mi lesz ha erre jönnek? Tovább kellene indulnom. Már csak az hiányzik, hogy a fehér hajamat összefüggésbe hozzák Jev karakterével! Kértem, hogy ne rólam mintázza, de ő…

„Ugyan Devin! Miért ne nézhetnélek akkor is, ha épp valaki mást boldogítasz?”

Idióta.

Megkönnyebbülésemre a két srác megáll a folyosó közepén. Sok sikert kívánnak egymásnak és elköszönnek. Kivárom, míg az ajtók becsukódnak, majd amilyen halkan és sebesen tudok, továbbsietek az 512-höz.

A fényes kilincsért nyúlok, de a mozdulat megakad a levegőben.

Miért csinálom ezt? Ő egy sárkány…

Szeretet?

Ugyan…

Hála, felelősség?

Együttérzés. Ugyanannak az érzelemnek a tövéről fakadó együttérzés, ami meggátolja, hogy beleszeressek.

A rajongás a szemében, a szeretetre éhes érintése…

Rég éreztem magam ennyire bűnösnek.

Az érzékelőhöz illesztem a kártyát, halkan nyitom és zárom be az ajtót. Lehet már alszik…

De nem. Az érintetlen ágy szélén gubbaszt nekem háttal, mintha az üzletek, reklámok és felhőkarcolók fényeiben gyönyörködne a fal méretű ablakon keresztül. Egyedül görnyedt háta, reszkető vállai és halk zokogása utal rá, hogy semmit nem érzékel a külvilágból.

Leveszem a sisakom, a kabátom, a csizmám, majd bentebb sétálok. Óvatosan, attól tartva, hogy a szoba bármely pillanatban kék-fehér lángok áldozatául eshet.

Köszönés nélkül ülök le mellé, a matrac besüpped alattam.

Noha nem szól hozzám, a csönddel együtt ő is bekúszik az elmémbe, megfoszt az önállóságomtól, meztelenre vetkőzteti a lelkem. Ez nem az a fajta meztelenség, melyet önként adok valaki másnak, hanem mikor valami hívatlanul mászik a bőröm alá, ott lapul, figyel, míg már a saját gondolataimtól is szégyenkezem.

Nem érzek haragot. Nincs miért. Nem direkt csinálja. Számára olyan ez, mint embernek a lélegzetvétel.

Tudom, mert Alden is sárkány.

És pont ez az az ok, amiért soha nem fogom tudni viszonozni azt a fajta szeretetet, amit irántam táplál, hiába is próbálnám.

Válla egyre hevesebben rázkódik, egész lénye hullámzik, folyamatosan változik. Mintha csak a jelenlétemre várt volna, hogy szabadjára engedje a benne tomboló kínt, mely újra és újra szétszakítja. Mellei nőnek, szarvai, hogy aztán visszahúzódjanak, orra görbéből egyenessé majd piszévé válik, fülei kihegyesednek, különböző állatokévá torzulnak. Bőrén pikkelyek jelennek meg, bundává olvadnak, tollak válnak ki belőle, majd újra emberivé simul.

Evilági és másvilági lények, testrészek kavalkádja. A képesség, mellyel egyedül ő rendelkezik. Amely páratlanná teszi.

Kívülállóvá.

Egy sárkány, aki emberi húsból készült fasírtot ebédel… Mégis hagyja magát megsebezni ugyanezen faj által.

Miért?

Ugyanazért, amiért én is levágtam a szárnyaim, miután Alden felhagyott vele és szabadon eresztett. Amiért jól tanultam és minden idegszálammal azon görcsöltem, hogy megszilárdítsam az erőmet és Őrzővé váljak. Amiért eltitkoltam a kilétem és igyekeztem elhitetni az emberekkel, nem vagyok szörnyeteg.

A normalitás illúziójáért.

Ő is ezért vállalja a lehetetlent, járatja le magát nyilvánosan és tűri, hogy becsméreljék – holott az agyhullámaival a pillanat törtrésze alatt elhamvaszthatná az egész várost.

És magányosabb lenne, mint valaha.

Talán ez köt minket egymáshoz. A vágy, hogy tartozhassunk valakihez.

Átkarolom, magamhoz vonom. Homlokát a mellkasomnak támasztja, karmos kezeivel belemarkol a hajába, mely hol hosszú, hol rövid, hol hullámos, hol egyenes.

– Gyűlölnek… – súgja fuldokolva. – Mind. A csapat, amelyhez berimánkodtam magam, a rajongóim… De hát mit tehettem volna…? Ott voltak a fejemben. – Úgy tép a fejbőrébe, mintha azzal formába kényszeríthetné az őrületet. – Mind a tizennyolcezer ember a nézőtéren… A biztonságiak, a munkások, a szervezők… Még a headseten keresztül is beszéltek hozzám. De nem hallottam. Mert mindent hallottam. Nem tudtam… nem tudtam csinálni semmit.

Talán nem is kell. Csak elfogadni, hogy nem élhetünk emberként.

– Tévedsz. Ez a játék lehetővé tette, hogy úgy élhessek, mint bármely más létforma. Anélkül, hogy mások gondolatai túlharsognák a sajátjaimat. Téboly nélkül. És most mindezt elvesztettem.

– Bármikor felvehetsz új személyazonosságot.

– Évezredek óta változok és menekülök. De önmagam elől nem tudok.

– Akkor ne tedd.

– Próbáltam, de lehetetlen.

– Az emberek szabályai szerint talán. De te nem vagy halandó. Akkor sem, ha már olyan régóta élsz köztük, hogy annak hiszed magad.

Átölel, hozzám simul. Zokog.

Nagy sokára, mikor már a könnyei teljesen átáztatják a pulóverem, női formában állapodik meg.

Fogalmam sincs, mikor dőltünk hátra, vagy mióta alszik a mellkasomon. A könnyektől és nyáltól nedves garbó a bőrömön egyre kellemetlenebb.

Fenébe, megint gondolkozom. Eszemben sincs felébreszteni, így fix pontot keresve gyorsan a plafon egyik sarkára meredek. Kiürítem az elmém és csak létezem.

A nap első sugarai megjelennek a város felett.

Talia arca rajzolódik ki előttem. Meg kell ölnöm. Lassan ideje indulnom, hogy visszaérjek.

Jev a másik oldalára fordul.

Túl hangosan gondolkozom, meghallhatta… Ezt is hallja… Rá fog kérdezni, mi történt tegnap. De csak hallgat, befészkeli magát a hónaljam mélyedésébe, majd átöleli a karomat. Talán a saját fájdalma nagyobb, minthogy az én problémámmal törődjön.

– Igazad van – szólal meg alvástól érdes női hangon.

– Hm? – jelzem, hogy én nem látok a fejébe.

– Nem adhatom fel. Próbáltam beolvadni, eggyé válni Metamorph szerepével és elfeledkezni a kilétemről. De nem tehetem. Ki kell állnom magamért és a saját jólétemért. Bármi áron. Pokolba a szerepekkel, szabályokkal, sportszerűséggel. Már így is csalónak tartanak. Ideje hasznot húzni abból, aki vagyok.

Felül egy zsebkendőért az éjjeliszekrényről, megtörli az arcát. Elvesz még egyet és a pulóveremhez érinti, de amint rájön, hogy ez nem az a mennyiség, amit ily módon fel lehetne itatni, visszahúzza a kezét.

– Sajnálom – hajtja le a fejét. – Ha szeretnéd, veszek neked egyet, amint kinyitnak a boltok. De ki is moshatom, hacsak nem szeretnél egy Metamorph-logós pólóban hazamotorozni.

– Hagyd, kibírom – legyintek. – Hat óra menetszél alatt lesz alkalma megszáradni. Inkább azon tűnődj, mihez fogsz kezdeni.

– Ami azt illeti, van egy tervem – nyújt felém egy zsebkendőt.

Felvonom a szemöldököm.

– Emlékszel arra a game designerre, akit az egyik live-adásban mutattam?

– Aki a túlvilágból merít ihletet?

– Aha. Itt van a hotelben, valahol felettünk.

– Tudjuk, mit keresünk?

– Nem, de tuti nem ember.

Feltűröm a ruhám ujját, elveszem a zsebkendőt, de kinyújtva hagyom a tenyerem.

– Kettőt kérek!

Kapok. A halántékomhoz szorítom, majd lehunyom a szemem és engedem, hogy szarvaim áthasítsák a fejbőrömet. A zsebkendők átnedvesednek, a világ kitágul, tudatomba beáramlanak a környező létformák energiamezői. A szomszéd szobában négy ember és egy doxi alszik, az utcán a korai óra ellenére színes kavalkád hömpölyög, a mellettünk lévő épületben egy hárpia zaklatott lelkiállapotban az éjszakai műszak vége felé járhat.

Ám akit keresek, az itt van, az épületben. Felettünk. Végigpásztázom a következő szinten. Negyvenkilenc ember. Még fentebb. És még fentebb. Szürkeség tömkelege.

A tizedik emeleten egy druida narancsszínű aurájába botlom. Ő volna? A karomon húzódó szövetségi tetoválásra koncentrálok, mire a bőröm fölmelegszik a pecsét vonalai mentén.

Ő az.

– Tizedik emelet, tőlünk balra a negyedik. Ha jól számolom, a 1020-as szoba. Druida. Kellemesen érzi magát, bár kicsit fáradt. Egyedül van.

– Rendelkezik Erővel? Semmi kedvem holtan összeesni amint megpillant…

A tetoválásom szárny részére koncentrálok, ami az elhalványodott Erőmmel kihívást jelentő próbálkozás.

– Nem érzem. De talán csak az én gyengeségem… Bár tekintve, hogy a Szövetség milyen kevés Őrzőt alkalmaz az Alvilágban, aligha a szórakoztatóiparban helyezné el. Valószínűleg csak Figyelő vagy Vigyázó.

– Egyetértek.

Visszahúzom a szarvaimat, felitatom a helyükön maradt vért, már amennyire tudom…

Visszaadom a zsebkendőt Jevnek.

Vörös a fehéren… Átcsapnak felettem a múlt hullámai. A veszteség, a magány, a fájdalom. Mindazok emléke, akiket nem tudtam megmenteni. Vér, bűntudat…

Most azonnal meg kell zuhanyoznom. Méghozzá gyorsan, ha vissza akarok érni, mire Talia végez.

Viszket a mellkasom. Véres ujjaim könnytől és váladéktól nyirkos anyagot tapintanak.

– Áll még az ajánlatod a mosással kapcsolatban?

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

A feje ott volt a kezem között… Úgy vágytam rá, hogy közelebb húzzam, beleharapjak az aurájába és kiszívjam az életerejét. Vagy legalább kitörjem a nyakát. Azonban minden házról biztonsági kamerák figyeltek. Elvégre ez egy befolyásos kertvárosi övezet, ahol nem tanácsos felfordulást kelteni. Még nekünk sem. A takarítás körülményes, a Szövetségnek embereket kell beépíteni, mozgósítani – egyszerűen nem éri meg. Engem pedig ki se fizettek volna, sőt…

Mégis majdnem megtettem.

Tehetetlen harag feszíti az ínyemet, a halántékomat. Minden, ami emberivé tesz, szét akar hasadni… Ölni… Tombolni.

Gázt adok. A külső sávból a belsőbe sorolok, majd ismét a külsőbe. Autók, buszok, kamionok maradnak hátra mögöttem. A kilométeróra eléri a 240-et. De ez nem elég. Semmi nem elég…

Amíg ő él.

Az orrommal az arcán. Akár egy groteszk tükörkép, és a víz felszínére kell csapnom, hogy eltűnjön.

És el is fog.

Holnap.

Már ma is megtehettem volna… Amikor feladtam a szemüvegét, a lencséket pára borította. Akárhová viszem és ő még csak nem is sejti. Gondolnom kellett volna rá…

 Hogy lehettem ennyire zaklatott és szétszórt?

Át akartam öltözni az utazás előtt, hogy a bőrszerelés eltakarjon Jev rajongóinak kíváncsi tekintete elől. Ehelyett itt száguldok az autópályán, ugyanabban a nadrágban és kabátban, mint amiben Vele találkoztam, várva, hogy a menetszél kiszakítsa belőlem az emlékét. Ám minél jobban vágyom felejteni, annál inkább beleég az elmémbe az egész délután. A mosolya, a lába az asztal alatt, az orra…

260.

Körülöttem a puszták hegyekké magasodnak, a tájra rózsaszín szürkület ereszkedik. Pont olyan színű az ég, mint az aurája…

A gyűlölet szüntelen hévvel dübörög a bőröm alatt. Évek óta nem éreztem hasonlót. Mi változott?

Ő csupán egy célpont.

„Neked is van testvéred?”

Testvér, család… Alden soha nem tapasztalt hasonlót, és én sem. Az elf társadalomban, ahol tinédzser éveimet töltöttem, család, mint társadalmi jelenség nem létezett. Ott minden emocionális kötődést halállal büntetnek a két nem között, és a férfiak kizárólag női felszólításra hálnak nőkkel. A fiúgyermekek szinte születésük napjától egy állami intézetben nevelkednek. Csupán a nyakukon lévő kód utal a vérségi kötelékre, mely nem zárja ki a szexuális kontaktust, egyedül a közös utód fogantatását kell elkerülniük a hasonló génállományból fakadó torzulások, betegségek miatt.

Akkoriban bele sem gondoltam, de most… Hogy képesek vonzódni valakihez, aki az ő szemükkel néz, ugyanazzal az ajkakkal csókol, a saját aurájával lengi körbe?

Az a rengeteg szexuális energia Taliában, mélyen elfojtva…

Kiráz a hideg.

És én még attól tartottam, hogy a motorozás után látni se akar többé és nem lesz több lehetőségem megölni őt.

„Legközelebb legyen csak tizenöt.”

Összeszorítom félig átalakult fogaimat.

Holnap. Ugyanott, ugyanakkor.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

A motor halkan, ütemesen jár alattam – valódi énem elnyomott dübörgése az embervilág kalodájában. Ki akar törni, tombolni. Minden izmom megfeszül, hogy kordában tartsam.

Nehezebb, mint vártam. Főleg, hogy itt ül mögöttem. Mellkasa a hátamon pulzál, térde a combomon reszket. Ugyanaz a térd, melyet nemrég élvezettel szétfeszítettem volna…

Lábunk egyszerre mozdul, összeütközik az asztal alatt.

Már csak az érdekel, hogy ne mozduljon többé.

Soha többé.

Hogy végre felébredhessek ebből a lidércnyomásból.

Rég leesett volna, ha nem magyarázok neki a motorozásról. Miért is tettem?

Mert máshogy fel se ült volna; láttam a kétségektől duzzadó auráján, a halálra vált arcán.

Az arcán az én orrommal.

Iszonyat áraszt el.

Le fogom lökni. De mikor? Vajon mekkora sebességnél esne akkorát, hogy a bukósisak se óvhassa meg? Megéri-e kockáztatni? Ha valami csoda folytán túlélné, esetleg megnyomorodna, engem beperelnének. Olyan kapcsolatokkal, melyekkel a családja rendelkezik, annyi papírmunkát okoznék a Szövetségnek, hogy akár a teljes béremet felemésztené. A béremet, amit meg se kapnék egy elvégzetlen feladatért.

Éget a vágy, hogy hajammal a nyaka köré kússzak és megfojtsam.

De túl sok a szemtanú. Főleg egy piros lámpánál.

Nyelvem fogaim belső oldalán futkos.

Elviszem messzire, vidékre…

Fényes nappal? Hová? Sikoltana…

Balesetnek kell látszódnia.

Milyen körülményes… Bárcsak meglenne az Erőm, ami miatt Őrzővé választottak! A testébe áramoltatnám és megállna a szíve. Nincsenek nyomok, se bizonyíték. Kár, hogy ez a hatalom már a múlté. Elvesztettem.

Lilivel együtt.

Remeg alattam az út, a közelgő vonat hangja erősödik.

Előttem a sorompó akár egy keskeny, vörös célszalag, mely csak arra vár, hogy átszakítsam.

A talaj egy ütemre dübörög a halántékomon lüktető erekkel, ujjaim úgy szorulnak a kormányra, mintha az Ő torkát fojtogatnák. Csuklóm megfeszül, hogy gázt adjak.

Türelem, hadd érjen közelebb… Elég az utolsó pillanatban.

Szám diadalittas mosolyra húzódik.

Egy ilyen karambol ízekre fogja tépni.

Akárcsak a motoromat. A lány vérdíjából nem telne újra. Talán egy használtra… Tele kopással, apró karcolással.

De nem csak a motor hasadna darabokra.

Én is.

Szinte érzem a tompa bizsergést, ahogy a vonat hideg kerekei átszakítják a bőröm, a húsom, összezúzzák a csontjaim. Hallom a koponyám reccsenését. A szemem kifolyik üregeiből és a világ sötétségbe borul. Az Alvilágra való tekintettel egyben kellene tartanom a maradványaimat és tétlenül várnom, míg elszállítanak, azonosítanak…

Eltemetnek…

Sötét árnyék nehezedik rám, kiszorítja tüdőmből a levegőt.

Nem. Nem fognak megint eltemetni. Főleg nem egy ilyen jelentéktelen célpont miatt.

Összeszorított állkapoccsal tűröm, amint a vonat elszáguld előttem, a menetszél pora lepattan harmadik szemhéjamról. A sorompó emelkedik, a lámpa fehérre vált.

Több gázt adok a kelleténél, a motor felbőg, a menetszél hátracsapja a hajamat – bele az aurájába. Az idegesen vibráló, rózsaszín energiafelhőbe. Ott vagyok benne. Tébolyít a vágy, hogy ő legyen énbennem. Örökre és visszafordíthatatlanul.

Fogaim félig nyitott formába nyúlnak, felsértik az ínyemet. Vér csordul a nyelvemre, sós íze szétterjed a számban, akárcsak az emlékek az elmémben mindarról, amit elvesztettem. Kín telepszik rám.

Bármit megtennék, hogy csillapítsam.

Egyre gyorsítok. Karjai egy doxi erejével préselik a bordáimat. Egy ember már fuldokolna. Még szerencse, hogy számomra a légzés nem létszükséglet.

Gázt adok. Többet és többet.

Megöllek.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

A belváros sárga térkövei közé pár kék, piros sorminta vegyül, a szeptemberi nap megcsillan a zöldesszürke kovácsoltvas lámpákon. Az útszéli gyertyánok lombja susog a szélben. Oldalt a klasszicista és eklektikus épületek alsó szintjeit kitöltő kirakatok élénk kínálattal igyekeznek becsábítani a járókelőket. Épp egy papír-írószer mellett haladunk el. Rásandítok a hatalmas üvegfelületre, mely visszatükröz minket: a magas, feketébe öltözött, fehér hajú csúcsragadozót a versenymotorral és az alacsony, molett iskoláslányt a feslett ujjú fiúpulóverben. Nagyobb nem is lehetne a kontraszt. Akárcsak Lili esetében; bozontos szőke haj, szeplők…

A mellkasomban szétterjedő fájdalom azonnal visszatereli a figyelmem Taliára. Egyfolytában beszél. Az iskoláról, Mandyről, könyvekről, a járókelőkről, állattartásról, gyerekvállalásról, a környezetvédelemről, ami épp az eszébe jut. Levegőt is alig vesz, mintha egy démonidéző mantrát mormolna és attól félne, hogy ha elhallgat, köddé válok. És még Jev azt mondta, introvertált… Hihetetlen, mire képes a női rivalizáció. Vagy épp a kezem.

Elmosolyodom.

Ennyi baj legyen; legalább amíg jár a szája, addig se erotikus jeleneteket pörget a fejében. Aurája izgatott, szerelmes, nyoma sincs a tegnapi hurrikánnak. Talán csak az első nagy fellángolás váltotta ki.

Belefeledkezem vidám hangjának dallamába, cipekedéstől oldalra hajló alakjába. El kellene vennem tőle azt a nehéz válltáskát, de attól tartok, kizökkenteném a monológjából és újabb cunamit gerjesztenék benne. Különben is, mindjárt megérkezünk.

Ahogy letámasztom a motort az egyik fa árnyékában, felém fordul két srác a szökőkút melletti padról, a lány az újságosnál, a koldus a lámpa tövében. Jevnek igaza volt; ez a motor túl feltűnő. De túlságosan szeretem a sebességet ahhoz, hogy lemondjak róla.

A bukósisakkal a hónom alatt kinyitom a Once upon a time üvegajtaját, hogy előre engedjem Taliát. Amint belépek, orromba kúszik a frissen őrölt kávé ás a tejszínhab illata, fülem megtelik a vendégek hangjának morajával. A szürke aurák összefüggő burkot alkotnak, csupán néhány színes akad köztük. Pont olyan zsúfolt, mint amire számítottam. Velem ellentétben Taliára üdítően hat a tömeg. Ezek szerint elméjének egy félreeső zugában nyomasztó gondolatok bújhattak meg. Jogosan, elvégre egy idősebb és erősebb férfi lévén akár a közeli sikátor koedukált mosdójába is lekényszeríthetném. Ami persze kizárt; előbb erőszakolnám meg fényes nappal az utca közepén, mint egy szűk, levegőtlen, higiéniát hírből sem ismerő helyen.

Előre nyomulok az emberektől szűk térben egy ablak melletti, kissé félreeső asztalhoz. Alighanem ez az utolsó szabad hely, de azért megkérdezem:

– Itt megfelel?

– Tökéletes.

Kihúzom a fehér, műbőr borítású széket, hogy helyet foglalhasson, a bukósisakot az üres harmadik székre teszem, kabátomat a háttámlára terítem, majd én is leülök vele szemben. Mivel csupán egy itallap hever az asztal közepén árválkodó szalvétatartó társaságában, udvariasan felé tolom.

– Válassz, amit jólesik.

Lassan nyúl érte, de aurája mohósága elárulja, hogy alig várja, hogy a kartonlap takarásában kiélhesse zavarát. A zavart, amit a neki szentelt figyelmem kelt benne.

Az ablakon beszüremlő napsugarak aranyfényűvé varázsolják barna haját, megcsillannak damilos szemüvegén. Mennyivel másabb most, mint tegnap a könyvtárban! Alig bírt egy értelmes mondatot összerakni. Biztosra vettem, hogy nehéz lesz beszélgetésbe elegyedni vele, rávenni, hogy megnyíljon. Erre tessék; máris nyitott könyv, épp csak a lábait tartja zárva előttem. De hamarosan azt is szét fogja tárni.

Egy zöld kötényes pincér áll meg mellettünk, notesszel a kezében.

– Sikerült választani?

– Nekem egy marcipános forrócsoki lesz.

– Más valamit hozhatok? – pillant rám a fiú.

– Ennyi lesz, köszönjük.

Felírja a rendelést és eltűnik a sokaságban. Amint hallótávolságon kívülre ér, Talia kuncogni kezd.

– Komolyan egyedül fogok inni? Mint valami vámpírregényben?

– Érzékeny az emésztőrendszerem, speciális diétát igényel – vonok vállat; leplezve a tényt, hogy olyannal, mint hagyományos emésztőrendszer, nem rendelkezem.

– Oh – komorodik el. – Átérzem. Nekem se tesz jót a kávé; megfájdul a szívem a koffeintől. Már óvodás koromban szívbillentyű-rendellenességet diagnosztizáltak nálam. A kardiológus szerint születési rendellenesség, mely az egész életem végigkíséri, ám manapság egyre ritkábban tapasztalom a tüneteket. Milyen fura…

Nem, nem az. Inkább az a szokatlan, hogy kimutatták egy doxin. Hiába; az emberi elmék által generált mentális blokád páratlan dolgokról képes meggyőzni a halandó tudatot. Egyfajta önbeteljesítő jóslatként valóra váltja, amit igaznak vél, illetve elrejti azt, aminek a létezését tagadja vagy nem tud róla.

– Már fulladás és szédülés nélkül képes vagyok végigcsinálni a tesiórát. Látnod kellett volna Mandy döbbent arcát, amikor először sikerült! Apropó; Mandy. Továbbra se értem, miként lehet közömbös a számodra.

– Mindenkit megkap, igaz?

– Ühüm.

– Az én ízlésemnek sajnos túl sekélyes. – Vagy ki tudja. Talán egy nap neki is gondot okoz majd az az élénk, narancsszínű aurája, akár neked a rózsaszín. Agancsai, szárnyai nőnek majd, akkor pedig őt is kénytelen leszek meglátogatni. Csakhogy addigra te már nem leszel az élők sorában.

Belevörösödik a következtetésbe, miszerint ő számomra izgalmasabb Mandynél. Hagyom. Tetszik, ahogy zavartan félrenéz, ahogy a pulóver ujjából kilógó cérnaszálat tekergeti.

– Egészségedre! – koppan a tejszínhabtól púpos, szívószállal ellátott bögre a lány előtt, majd a pincér már siet is tovább.

Fölé hajol, belekortyol.

– Úristen; ez finomabb, mint amire emlékeztem! Néha a bátyám, David is elhív ide, de erre az ízre lehetetlen ráunni.

Ahogy erre a látványra is. Amint egyforma vastagságú, rózsaszín ajkai a fehér szívószálra zárulnak, szívás közben enyhe nyomást gyakorolnak a műanyagra. Vajon milyen lenne, ha engem ölelne körbe? Lüktetek. Szinte érzem forró, keskeny száját a farkamon. Még sose csinálta, én volnék neki az első… Nyel és nyel. Oly élvezettel, ahogy én nyelem el a lelkeket.

Auramozgása gyorsul. Észrevehette, mennyire belefeledkeztem a gondolataimba?

– K-kérsz? – tolja felém a bögrét.

Igen; téged. Most.

– Egy kicsi nem árthat – veszem el, mielőtt újabb gyanakvásra adnék okot. Hadd higgye, hogy az italt kívántam meg.

A számhoz viszem a szívószálat, ahogy az emberek szokták, beleszívok, de mielőtt a testembe jutna, eltorlaszolom a nyelvemmel. Nyelést imitálok. Most rajta a sor, hogy nagy, barna szemeivel a számat bámulja.

– Amúgy, ami a regényeket illeti, nem csak ifjúsági irodalmat olvasok. Egyszerűen a bátyámhoz és a vele töltött időhöz szorosan kötődik a Harry Potter.

– Nincs abban semmi szégyellni való, ha szereted a szemüveges, sebhelyes fiúkat – csúsztatom vissza a bögrét.

A szívószálhoz közelít, egy másodpercre megtorpan. Láthatóan zavarba ejti, hogy ugyanazon a helyen fogja megérinteni, ahol nemrég én. Meglep, hogy a tegnapi kéjtornádó képes ilyen szemérmes gondolatoktól elpirulni. Milyen aranyos.

Nyelvemet végigfuttatom fogaim belső oldalán. Pulzálnak a vágytól.

– Igazából a tejfölszőke rosszfiúkat jobban kedvelem.

Vérem az arcomba tódul, hátra igazítok egy fehér tincset. Hiába szánta ártalmatlannak, az ilyen nyílt célzások még az ő eleven aurájánál is jobban felizgatnak. Ráadásul az ő tapasztalatlan szájából…

Amint rádöbben, mitől gyúlt lángra az ábrázatom, ő is elvörösödik és a szája elé kapja a kezét, mintha azzal visszavonhatná az elhangzottakat. De már késő.

Élvezésig feszülök.

Épp keresztbe tenném a lábam, azonban az ő mozduló lábának ütközök az asztal alatt.

A hurrikán életre kel, elsöpri az enyémet.

Ugyanazt érzi, amit én. És ugyanúgy próbálja elfojtani. Ugyanazzal a mozdulattal, ugyanazzal a lábával, ugyanakkor. Hiába is tagadtam, immár kétség sem fér hozzá; az a túlhevült energia, ami tegnap úgy taszított, kiábrándított…

Az én energiám.

Zuhanok. Bele az iszonyat sötét, jeges mélységébe.

Mintha maszturbálás közben egy bizarr tükörbe pillantanék, melyből egy tizenéves, felajzott szűzlány néz vissza rám.

Vérem kiáramlik az ágyékomból, míg ő egyre izgatottabb lesz. Remegő ujjakkal tolja fentebb orrán a szemüveget.

Az orra… Az az egyenes orr…

Az én orrom.

Ösztönösen hozzáérek a sajátomhoz, mintha ellenőrizni akarnám, hogy a helyén van-e még és nem-e költözött át az ő arcára.

A borzongás hideg karmai karistolják gerincemet.

Rettenet, undor, düh…

A puszta létezése is gúnyt űz belőlem.

Gyűlölöm.

Ő pusztán egy célpont, mégis mintha percről percre én válnék az általa keltett, zavaros érzelmek áldozatává. Legszívesebben áthajolnék az asztal fölött és kiszívnám testéből az életet, csakhogy véget vessek a természet e groteszk játékának. Itt és most, mindenki előtt.

Azonban ez nem a megfelelő hely és idő. Nyugalmat erőltetek feldúlt bensőmre.

– B-bocsánat. É-én nem úgy értettem! Csak… együtt olvastuk a bátyámmal, folyton azon versengtünk, ki ér előbb a végére, közben meg rengeteget vitáztunk. Dracoról és Harryről. Ő gyűlölte Malfoyt, én meg Pottert utáltam. Olyannyira, hogy végül írtam egy 212 oldalas fanfictiont, hogy meggyőzzem.

– Miről?

– Hogy oka van annak, amiért Draco olyan amilyen. A könyvből nem derül ki egyértelműen, de engem borzasztóan érdekelt. Irigység? Kisebbségi-komplexus? Családon belüli elnyomás, meg nem értettség? Bizonyítási kényszer? David szerint egyszerűen gonosz. De az élet soha nem ilyen egyszerű. Én nem hiszek abban, hogy a világon bármi fekete vagy fehér.

Szép szavak. De pusztán szavak, melyeket sokan hangoztatnak, míg a gyakorlatban másképp cselekszenek. Szívesen odaszúrnám, hogy épp apád gyilkosával randizol, csakhogy lássam a reakcióját. Az iszonyatot, amint ő maga cáfolja meg saját kijelentését. De ellenállok a kísértésnek. Egyelőre.

– Érdekes meglátás. Gondoltál esetleg arra, hogy író legyél?

– Ugyan… – túr bele kusza, barna hajába. – Én képtelen volnék saját világokat teremteni. Viszont szívesen tanulnék más könyvközeli szakmát. Örömmel dolgoznék egy nyomdában, vagy könyvtárban – somolyog. – De a szüleim jogi pályára szántak. Főleg miután apa meghalt, aligha maradt más választásom, ha boldoggá szeretném tenni anyát… Úristen; anya! – néz a telefonjára, körbe lengi a pánik. – Már rég otthon kellene lennem!

Nekem is ideje indulnom Jevhez, azonban ezt a lehetőséget kár volna veszni hagynom.

– Szívesen hazaviszlek – ajánlom.

– Köszönöm, ez igazán kedves tőled, de már így is sokáig feltartottalak.

– Nekem úgy tűnik, én tartottalak fel téged. Értem ne aggódj; mára már végeztem.

– Ne fáradj, harminc perc múlva úgyis indul egy busz a Széna térre… – hangja elfúl. Szeretne velem tartani, az idő is sürgeti, mégis vonakodik. Mintha csak megneszelte volna a bennem lezajlott változást. Ami kizárt; semmi jelét nem adtam. Fél tőlem? Vagy a motortól? Talán mindkettőtől.

– Ha engeded, tizenöt perc alatt hazarepítelek – eleresztek egy kedves, bátorító mosolyt.

Félszegen viszonozza, szemeiben kétkedés csillan, de végül rábólint.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Legördül rólam, az oldalamhoz bújik, fejét a mellkasomra hajtja. Lüktetek a megkönnyebbüléstől, bőröm még őrzi testének melegét, ahogy izmai körém záródnak és belefeledkezik az élvezetbe. Nem látom az auráját, mégis érzem, amint évezredek feszültsége eloszlik benne. Még ha csak egy rövid időre is. Mélyen megérint, hogy épp én adhatom meg neki a nyugalmat a hétköznapok viharában.

A percek telnek, a testem kihűl, majd ezek a gondolatok is elhalványodnak. Lelkem akár egy törött pohár; bármennyi szenvedéllyel töltöm meg, mind nyomtalanul átfolyik rajtam. Míg végül csak az üresség marad.

Vajon benne mélyebb nyomot hagynak az együttléteink?

– Ühüm. Most jobb. Tényleg – dünnyögi.

Fogalmam sincs mit feleljek.

Kiszabadítom magam karjai és gömbölyű mellei fogságából, az ágy szélére ülök. Felveszem a felsőm, a nadrágom, becsatolom az övem. Hajammal kitapintom a mobilomat a komódon, ránézek az időre; 20:30.

Gyengéden beletúrok az ágyban fekvő nő hullámos, kék hajába.

– Jev, fél óra múlva indul a géped. Gyere, kiviszlek a reptérre.

Magára húzza a takarót, fejére borítja a párnát, de már férfihangon válaszol:

– Hagyjál…

Ignorálom; úgyis felkel. Tavaly is felkelt.

Nagyokat sóhajtva kikászálódik az ágyból, kinyitja a gardróbot. Megtehetné, hogy a bőrét alakítja át, de amikor túl sok emberrel találkozik, nehezebb kontrollálnia a képességeit, így inkább biztosra megy. Lassan, gondterhelten veszi fel a logójával díszített pólót, a már szinte ikonikussá vált szőrmekapucnis pulóvert. Figyelem, amint mellei visszahúzódnak, haja kiegyenesedik, az arca átrendeződik.

– Miért? Miért pont ma kellett annak a halandó némbernek könyvtárba menni? Két teljes hónapig ki se jött a szobájából, igazán maradhatott volna még egy kicsit – duzzog.

– Holnap estére ott vagyok. Ígérem.

Vállára veszi a hátizsák egyik pántját. Mintha a táskával együtt kétszer annyi gond telepedne rá, mint amennyit eloszlattam. Meg tudom érteni; a tömeg, ami rá vár, megterhelő egy sárkány elméjének.

– Kösz, hogy emlékeztetsz.

Magamhoz veszem a bukósisakot, kivételesen önként.

Semmi kedvem Metamorph szeretőjeként berobbanni a köztudatba.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Anthonyt az utolsó sorban találom, pakol.

– Kimegyek egy kicsit levegőzni – szólalok meg.

Tekintetünk találkozik.

– Minden rendben? – simít hátra egy szemébe lógó barna tincset.

Aurájának monoton hullámzása nem árulja el, hogy a zaklatottságomat látja, vagy csak udvariasságból kérdezi.

– Persze, csak elszívok egy cigit. Gyors leszek.

– Csak nyugodtan, ma úgysincs nagy forgalom…

Elhagyom a részleget. A folyosó épp kong az ürességtől, így egy pillanatra megtorpanok. Hátamat a falnak vetve igyekszem feldolgozni a történteket.

Amikor az a lány lehajolt a könyvért, csupán a józanság igen keskeny mezsgyéje választotta el attól, hogy rám vesse magát.

És? Olyan rossz lett volna?

Tomboló energiamezőjének puszta emléke úgy oltja ki bennem a vágyat, mint hurrikán a gyertyalángot.

Különös. Általában szeretem, ha fiatal lányok félreeső helyeken letepernek. De ő… Úgy kerülgetett, követett, oly természetes látszatot keltve, mintha ő vadászna énrám, és nem fordítva. Az aurája… Az éhség a szemeiben…

Ugyanaz, amit én is érzek az áldozataim iránt.

Megadhatnám neki, amire vágyik, mint megannyi más prédámnak őelőtte, mégis…

Ki tudja, talán meg is fogom.

A női alakkal jelzett ajtóra pillantok, mely pár perce csapódott be mögötte.

Megdörzsölöm a halántékom; magamhoz kell térnem, mire végez.

Elindulok lefelé a lépcsőn, közben továbbra is ő jár a fejemben.

Annyira begerjedt, hogy mosdóba kellett vonulnia. Heti rendszerességgel nőket elégítek ki, de ő az első, akit kis híján egyetlen érintéssel sikerült. A tény annyira abszurd, hogy halovány mosolyra húzza a szám.

Leérek a földszintre, a pulthoz megyek, ahol Emma viszi fel az új könyveket a rendszerbe, közben arra várva, hogy valaki útbaigazítást kérjen vagy kölcsönözzön. Mögé lépek, végigsimítok vékony ing fedte hátán, mire megmerevedik, aurája a megszokott táncba kezd.

– Nagyon keményen dolgozol, dél óta szünetet se tartottál. Igyál meg egy kávét nyugodtan, addig én átveszem.

Rám emeli csodálkozástól kerek, zöld szemeit.

– Komolyan mondom.

– Szívesebben innék meg valamit veled.

– Amint Joshua visszatért a betegszabadságról, ismét sort keríthetünk rá.

– Szavadon foglak – kacsint. – Nos, akkor én megyek is – kerül ki, ügyelve, hogy a szűk hely ürügyét kihasználva a lehető legnagyobb felületen érintkezzen velem.

Leülök és folytatom a könyvek regisztrálását.

Léptek hallatszódnak a lépcső irányából, majd felbukkan Talia.

Más, mint ezelőtt; energiája elfojtott érzelmektől súlyos, tele reményt vesztett keserűséggel, bűntudattal. Tartása enyhén görnyedt, válla előre feszül. A pulthoz sétál, de közben gondosan kerüli a tekintetem. Mintha csak tudná, hogy olvasok az aurájában és szégyellné, hogy egy nyilvános helyen felizgult. Majdnem kicsúszik a számon egy nincsen semmi baj, én is szoktam, de a nyelvemre harapok. Ha kimondanám, az legalább annyira megrémítené, mintha egyenesen a lakásomra hívnám. Gondolatban talán örömmel eljátszik a lehetőséggel, de a valóságban a józan esze azonnal vészriadót fújna. Sebaj, előbb-utóbb úgyis ledöntöm a józansága határait.

Fél kézzel előhalássza zsebéből az olvasókártyáját és felém nyújtja, a könyvekkel együtt. Két hónapja elemzem a kölcsönzési előzményeit, így jól tudom, hogy a Harry Pottert leszámítva egyik könyv se tartozik az érdeklődési körébe, de ha ő belemegy a játékba, én is.

Átnéz a vállam felett.

Fullaszt az undor és az önutálat, amivel magát ostorozza. Mintha nem is az a lány volna, akivel a fenti részlegen találkoztam… Talán csak félreértettem a reakcióját.

Vagy mégsem?

Kihasználom, hogy nem mer rám nézni, így amikor a kölcsönzés dokumentálása után a könyvekért nyúl, alátolom a kezem az övének. Lássuk, fel tudom-e újra korbácsolni azt a hurrikánt.

Amint jéghideg ujjai a kézfejemhez érnek, visszahőköl, melankolikusan hullámzó aurája cunamivá duzzad.

– Elnézést, én… én… – Sietve pakol a táskájába.

Hátranézés nélkül köszön és kiviharzik.

Az olvasókártyáját forgatom. Észre se vette, hogy nem adtam vissza.

Elmosolyodom.

Ez könnyebb lesz, mint gondoltam.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>