Belepillantok a tükörbe és elszörnyedek. Úristen azok a hájredők! Gyorsan vizes testemre kanyarítom a pihe-puha törölközőmet. Aputól kaptam tavaly. Akkor még nagyapa is élt, apu nem volt gazdag, eljárt dolgozni és nem csak nulla-huszonnégyben a plafont bámulta arra várva, hogy mikor hal meg végre.
Milyen szomorú az a lány a tükörben… És homályos. Felveszem a szemüvegemet, de bár ne tettem volna! Csapzott, barna hajamat bármelyik madár otthonosnak találná, ráadásul zsíros is. Megint elfelejtettem megmosni. Pedig holnap szerda – és szerdán az infósoknak sincs első órája -, vagyis Bill ugyanazzal a busszal fog jönni, mint én.
Teszek egy lépést a kád felé, hogy javítsak a helyzeten. De minek? Soha nem fog észrevenni, bármit is teszek. A szégyen lángra gyújtja arcomat, mire a már napok óta gyarapodó pattanás lüktetni kezd az orrom mellett. Visszafordulok a tükörhöz, hogy kinyomjam. A fájdalom csak úgy cikázik a bőröm alatt, a szemem majd kiesik, de ez nem tántorít el. Mintha direkt kínoznám magam. Jobbat úgyse érdemlek.
Öt perc erőlködés után feladom. Teljes kudarc: az eddig apró pötty most hatalmas, piros dombként terpeszkedik az arcomon. Még ennyire se vagyok képes. A fenébe az egésszel! Miért nem lehetek olyan szép, mint az elf harcosom? Na jó, feleannyira szép is megtenné. Negyedannyira… Ah, de jó is lenne! Lehunyom a szemem, elképzelem, hogy a bőröm sápadt és makulátlan, a hajam ragyogó vörös, a melleim nagyobbak és darázsderekam van. Végigmegyek a gimi folyosóján és mindenki utánam fordul, még a suli ribancai is irigykedve összesúgnak. Magamon érzem Bill szép, zöld tekintetét…
Álmodik a nyomor.
Amint kinyitom a szemem, tágra nyílik a rémülettől.
A tükörből egy idegen nő mered vissza rám. Az én vonásaimat viseli, mégse én vagyok. Hullafehér bőre szinte átlátszó, kócos, vörös tincsei közül kikandikálnak hosszú fülei. Karjaiból éles, kardszerű nyúlványok merednek fölfelé.
Szívem kihagy, az erő elszáll belőlem.
Riadtan simítok végig magamon. Tényleg kiállnak a csontjaim, a füleim hegyesek! Sikoltanék, de csak bámulok és bámulok, iszonyattal telve.
Ez csak egy r-rémálom… Mindjárt f-felébredek… Reszket az állkapcsom, éles fogaim felsértik a szám.
Sós vér folyik az ínyemen.
Kiviharzok, át a folyosón, be a szobámba. Becsapom az ajtót, nekivetem a hátamat, mintha ezzel kizárhatnám azt a szörnyeteget. Remegek. Szívem össze-vissza kalapál, szúr a mellkasom. Lecsúszok a földre, átölelem a térdeimet. A kezeim ismét emberi színűek, a karjaimon nyoma sincs kiálló csontoknak.
Mi volt ez már megint? Először még bebeszéltem, hogy csak a kialvatlanság miatt hallucinálok, de másodjára… Kezd megbomlani az elmém? Csak anyáék meg ne tudják! Istenem, mi lenne akkor… Már a szívem miatt is kiakadtak. Most is fáj. Ennem kellene valamit és bevenni a gyógyszert, de képtelen vagyok megmozdulni. Pislogok és pislogok. A sötét szobát megvilágítja a laptopom kijelzőjének fénye, a fejhallgatómból kiszűrődik pár zenefoszlány.
Végtelen percek múlva mellkasom szorítása csillapodik. Talpra állok, pizsamára öltözök, és az asztalhoz botorkálok. A képernyőn az elf harcosom ücsörög, karddal a hátán. Megint elfelejtettem kijelentkezni; csoda, hogy nem ölt meg valami. Vagy valaki. Kattintok egyet, mire föltápászkodik, feje felől eltűnik az AFK felirat.
Vörös haj, fakó bőr…
Torkom összeszorul, kiver a víz.
Rögtön visszateleportálok a legközelebbi nagyvárosba, ahol egy fodrásznál átalakítom. Kék lesz a haja és kicsit sötétebb a bőre. Pont így. Remek.
Fellélegzek. A fejemre teszem a fülest és elmerülök az epikus zenével kísért fantasy világban. Gyönyörködöm a griff kecses szárnyalásában, alattam fenyvesek, vízeséses szurdokok, kopár puszták suhannak tova. Földet érés után összeszedek tíz szalamandragyökeret, legyilkolok huszonöt sárkányt, miközben változatlan gyönyörűséggel nyomom le ugyanazokat a támadásokat újra és újra.
Megtorpanok. Itt kellene lennie egy démonvezérnek, akit egy vérengző mágus szekta szabadított a világra, de nyoma sincs. Nyilván megölték előttem, így várni kényszerülök. Eltelik egy perc, majd még egy. Mellettem egy „Simogassámán” nevű ork lány ugrál unalmában. Sorra teszi le a totemeket, táncol. Résen kell lennem, nehogy előttem megüsse, mert akkor várhatok a következő újjászületésre.
„Te is a démonra vársz?” – írja.
Nem akarok válaszolni. Még a végén mellém szegődne és én egyfolytában azon paráznék, mikor égetem le magam. Tuti kinevetne, noobnak nevezne és faképnél hagyna.
És ha nem?
Lehet lenne egy barátnőm. Nem, nem olyan, mint Mandy, hanem egy igazi barát, egy vérbeli kocka, aki megért, és akivel kiélhetem a rajongásomat. De az is lehet, hogy fiú… Csomó srác játszik női karakterrel.
„Megöljük együtt? :)” – kérdezi, miközben felugrik az invitációs ablak.
A kurzor az „elfogadás” gomb felett reszket.
Gyerünk, nyomd már meg! Mit veszíthetsz?
A kijelző elsötétül, a zene elhal.
Áramszünet. Helyesebben: apa lekapcsolta az áramot; jól tudva, hogy az én régi laptopom már csak hálózatról működik. Ezek szerint anya hazajött és megint veszekednek. Gyomrom jeges görcsbe rándul.
– Biztos, ami biztos; az a kis kurva meg fogja tanulni a rendet! Nem úgy, mint az anyja, meg az a Másik! – hallatszik apu dühtől torz kiabálása.
– Az a másik?! James, de hát David a fiad!
– Ő nem a fiam! Onnantól nem, hogy cserbenhagyta a családot!
– Huszonnégy éves, barátnője van, ez az élet rendje!
– Az, hogy a legnagyobb krízishelyzetben lép le azzal a luvnyával?! De hát miért is csodálkozom: ezt látta az anyjától. Most is hol a faszban voltál?!
– Túlóráztam.
– Miért?! Én fizetem mindened! A hajad, a körmöd, a kocsid! Dolgoznod se kéne! Azt ne hidd, hogy nem tudom, hogy azzal a szőke görénnyel henteregsz, aki a főnöködnek nevezi magát!
Ütés csattan.
Úgy rezzenek össze, mintha engem érne.
Csönd.
Mi lesz, ha feljönnek és rám törik az ajtót? Nem láthatnak ébren, holnap témazárót írok matekból… Lábujjhegyen az ágyhoz osonok, elteszem a szemüvegemet, majd olyan kicsire húzom magam a takaró alatt, amennyire lehetséges. Visszafojtott lélegzettel próbálok megszűnni.
– Minek jöttél haza?! Válaszolj, ribanc!
Dulakodás.
Istenem anya, válaszolj neki! Miért nem vagy vele őszinte? Miért nem mondod meg neki, hogy azért dolgozol annyit, mert nem bírod nézni a semmittevését? Hogy amióta nagyapa meghalt, teljesen összeroppant a pénz és a hírnév alatt és segítségre lenne szüksége? Miért nem tudjátok higgadtan megbeszélni a dolgokat és kitalálni, hogyan tovább? Annyi lehetőség van, miért nem látjátok?
– Eressz el, ez fáj… – sír anya.
– Nekem is fáj sok minden.
Csörömpölés.
Könnyek folynak az arcomon. Mi történik odalent? Szinte látom, amint egy törött tányérdarabbal átvágja anya torkát. Reszketek, a szívem nagyokat dobban. Túl nagyokat. De még a gyógyszeremért se merek fölkelni, nehogy a küszöb nélküli ajtóknak és a papírfalaknak köszönhetően meghallják, hogy ébren vagyok.
De jó, hogy nem fogadtam el azt az invet! Legalább nem kell utólag magyarázkodnom, hová tűntem.
Csönd. Túl sok csönd. Le kellene mennem, megnézni, életben vannak-e. Beszélni velük, békíteni őket higgadtan, ész érvekkel, ahogy David tette. Csakhogy én nem David vagyok – fojtogat a félelem és az orromba gyűlt váladék, amit nem merek kifújni.
Szorít a mellkasom, lüktet a szemem, az ér a nyakamon. Nyitott szájjal zihálok. Basszus! Muszáj lemennem, enni valamit, hogy bevehessem a gyógyszerem. Vajon bántaná őket, ha emiatt halnék meg? Áh, tuti eszükbe se jutna magukat okolni. Talán még örülnének is, hogy ilyen könnyen megszabadultak a család szégyenétől.
De én nem vagyok hajlandó megadni nekik ezt az örömöt. Kezem ökölbe szorul, felülök, rálesek a telefonomra. 1:16; lehet már rég alszanak. Kilopakodok az ajtón, lábujjhegyen végigtipegek a folyosón, a lépcső minden fokára olyan óvatosan ereszkedek rá, mintha bármikor leszakadhatna alattam.
A nappaliban teljes a sötétség, csupán a kinti lámpák beszűrődő fénye rajzolja ki a bútorok fekete körvonalát. Sehol senki. Huh. Célba veszem a konyhát, ám mielőtt elérhetném, a parketta megnyikordul alattam.
– Hát előbújtál végre? – áll föl apa a kanapéról. – Tudtam ám, hogy ébren vagy. Folyton ezt csinálod. Már csak azt áruld el nekem, hogyan fogsz reggel dolgozatot írni?
Tégy úgy, mintha nem is hallanád. Tégy úgy, mintha nem is hallanád. – Haladok tovább szépen, egyenletesen.
– Biztos megsüketültél attól a sok videojátéktól. Na sebaj, erre majd felfigyelsz… – A fotelhez lép, belemarkol valamibe.
Anya felnyög, a szőnyegre rogy.
Te jó ég…! Ne nézz oda! Nyisd ki a hűtőt, vedd ki amit legelőször megfogsz és menekülj!
Kinyitom.
– Áh! Szóval még nem vagy elég kövér? – nevet tébolyodottan. – Egyedül fogsz meghalni. Bizony, nem lesz, aki eltartsa a hájas picsádat…
„Egyedül fogsz meghalni” – visszhangzik a fejemben. A félelem hideg keze újra és újra végigsimít a rajtam. Kitölti az elmém és bármennyire szeretném száműzni, már azt se tudom, mit keresek itt. Becsukom a hűtőt. Fölfelé indulnék, hogy csendes magányomban megsemmisülhessek, de egy nagy kéz megragadja a karomat.
– Hova-hova ilyen sietősen? – Kilép a terasz üvegajtaján beáramló fénybe. Mosolyog, fakó szemére tompa fátylat borít az őrület.
Ránt egyet anya haján, mire ő is a fényre kényszerül. Négykézláb kuporog, akár egy bántalmazott kutya. Apa emeli és emeli, anya egyre nyüszít, hegyes műkörmeivel apa karját tépi, de a szorítás mit se enyhül.
– Nézd meg jól ezt az arcot!
Bőre könnyektől csillog, a szeme alatt duzzanat sötétlik, a szája sarkából vér szivárog. Milyen kár, hogy egyik sem nyolc napon túl gyógyuló… Akkor feljelentést tehetnénk és talán egy időre megszabadulnánk tőle.
– Nézd! Ilyen akarsz lenni? Egy ingyenélő?!
– Anya nem ingyenélő. Ma is túlórázott – Hangom higgadtsága engem is meglep.
– Oh, hogy ezzel tömi a fejed. Nos, elárulom, hogy már jóval előttem is széttette a lábát és utánam is szét fogja. Anyád egy kurva. És ha így haladsz, te is az leszel. Már ha lesz, aki megkíván egy disznót…
– Én legalább nem fogom rettegésben tartani a családomat.
– Anyád tartja rettegésben! – rázza meg. – Neki köszönd!
– Nem, apa… Te taszítasz el magadtól mindent és mindenkit. Ha nem volnál egy magatehetetlen sza…
Széles tenyere az arcomon csattan, lábam elválik a talajtól, megpördülök, hátam a konyhapultnak csapódik. A fájdalom végigsüvít a gerincem mentén, beteríti nyakamat, a fülemet. Fuldokolva omlok térdre, levegő után kapkodó számból nyál csöpög a padlóra. Vagy vér? Sípol a fülem, látómezőm peremén fekete pontok táncolnak.
Levegő áramlik a tüdőmbe, köhögök. Jeges kezemmel lüktető arcomat lapogatom. Mi a fene volt ez? Az előbb még a hűtőnél álltam… Egy vézna könyvelő, aki hetek óta alig kel föl az ágyból, képtelen ekkora ütésre. Egyszerűen lehetetlen. De akkor…?
Hallásom egyre tisztul. Sajnos.
– …merthogy téged senki se kérdezett! Remélem, megtanultad végre, hol a helye azoknak, akik mások pénzén élősködnek!
Mindenem remeg – a fájdalomtól, a félelemtől, mégis föltápászkodom. El kell tűnnöm innen. Bárhová, csak el innen, jó messzire. Ki az éjszakába, a védelmező sötétségbe. Futni, szaladni, míg a lábam és a szívem bírja. Az ajtó csupán pár méterre, mégis végtelenül messze. Most vagy soha, el kell érnem…
– Hova-hova? A részegek és hajléktalanok karjaiba?
Még azok se olyan félelmetesek, mint Te – mondanám, de nincs erőm kimondani.
– Nincs senkid. Talán a rendőrségre indultál? Csak tessék, rajta! Hadd spóroljak meg neked egy kis időt azzal, hogy elárulom: nincs bizonyítékod ellenem. Az üres szavaid és a két szép szemed senkit sem fog meggyőzni. Senkit! A városban mindenki tudja, kinek a lánya vagy…
A maradék remény is szilánkokra törik bennem. Nincs menekvés. Kiüresedve indulok a lépcső felé, hogy fölmenjek a szobámba. Ha már rab vagyok, legalább a börtönömben legyen nyugtom.
– Úgy, most meg visszavonulót fújsz az egérlyukba?! Hova lett a nagy egód, a bátorságod? Azt hiszed, ennyivel megúszhatod te kis…?!
Épp megszaporázom a lépteim, amikor anya felkiált:
– James, kérlek, hagyd őt! Engem bánts!
Ismét anya felé fordul, de immár nem érdekel. Elegem van az egészből, úgyse tehetek semmit. Ha már úgyis megölik egymást, legalább engem hagyjanak ki belőle. Másra se vágyok, csak egy biztonságos zugra, ahol összeeshetek. Nem tudom, hogy a fáradtság, az ütés vagy a szívem miatt, de minden lépés nehezebb az előzőnél. Már a lépcsőfordulónál járok. Alig hiszem el.
Hallom a dulakodásukat, apa döngő lépteit, ahogy az előszobába csörtet.
– Nem kell úgy igyekezni, elmegyek én magam! Neked úgyis ott a szeretőd meg a semmirekellő kölykeid. Tőled aztán meg is halhatok. Talán jobb is lenne… Te meg légy boldog, amiért tönkretettél! Amiért megöltél! Nem, nem te; ti! TI öltetek meg! – ordítja, hogy szavai hozzám is biztosan elérjenek.
Kulcs kattan a zárban.
Menjen csak ahová akar. Amikor egyszer kihívtuk a mentőt, nagy meghunyászkodva kijelentette, hogy esze ágában se volt véget vetni az életének. Mondhattunk mi akármit, neki hittek. Mert ő egy Morawa. Anyának pedig ki kellett fizetnie a kamu riasztásért járó bírságot. Meg „amúgy se lehet senkit akarata ellenére orvosi kezelés alá kényszeríteni, mert sérti a személyi szabadságot…”. Azóta is a személyi szabadság jogán tombol, fenyegetőzik az öngyilkossággal. De sose fogja megtenni. Gyáva hozzá.
A szobámat elérve bezuhanok a paplanok és párnák közé. Végre álomba sírhatom magam, és ha átmenetileg is, de megszabadulhatok a fájdalmaimtól.
Odalent nyílik a garázsajtó, felbőg az autó motorja. Az utcai lámpák fénye bevilágít az ablakon, a párkányról felröppen egy kék-fehér madár. Manapság gyakoriak errefelé. Milyen fura… Talán néhány egzotikus példány egy kisállatkereskedésből.