– Na, hogy festek? – húzza el Mandy a próbafülke függönyét, föltárva topmodell alakját. Mély V dekoltázsú pólóban, bézs cicanadrágban pózol.
– Jól. – Oltári dögös, pont, mint az előző húsz szerelésben. Én pedig bármimet odaadnám egy ilyen testért. Ő meg mintha direkt bosszantana az elégedetlenkedésével. Karjaim majd’ leszakadnak a még felpróbálásra, illetve visszaakasztásra váró ruhadaraboktól.
– Simán jól? Egy jól szerinted le fogja nyűgözni Alant szombaton? Add ide azt a fekete felsőt!
Odanyújtom a teljes stócot, jelezve, hogy szolgálja ki magát, mert nincs több szabad kezem. Azonnal kiszúrja a mozdulatom mögött megbújó kedvetlenséget.
– Mi a baj? Olyan morcos vagy ma.
– Tegnap elfelejtettem mosogatni és anyám ki fog nyírni – felelem, noha ez csupán az érme egyik oldala.
– Azóta se javíttattátok meg a mosogatógépet?
Kifejezéstelen arcomat látva rögtön hangnemet vált:
– Oh… Sajnálom… Igen, említetted, hogy apud balesete után anyukád még szigorúbb lett – folytatja jóval halkabban, részvétet mímelve.
Ki tudja, talán tényleg szeretne együtt érezni. De nem az ő apja lett öngyilkos. Fogalma sincs róla, mit érzek.
– Add ide ezeket! – veszi el tőlem a ruhahegyet, mire pár darab lehull a tetejéről, vállfájuk csörömpölve landol a bolt padlóján. Épp lehajolnék, hogy fölvegyem, de rám szól: – Hagyd csak, megoldom! Inkább menj, próbálj fel valami csini rucit! Nekem attól mindig jobb kedvem lesz.
Neked talán. Valóban felüdülés lehet újabb és újabb trendi darabokban megcsodálni magát olyasvalakinek, aki bármely divatmagazin címlapjára odakerülhetne.
Csak kedves akar lenni, én mégis legszívesebben felképelném. Miért?
– Talán majd máskor… Az igazat megvallva, egyre jobban nyomaszt ez a mosatlan-ügy, és hogy mit fogok én ezért kapni… Szóval, ha nem bántalak meg, én most…
– Persze, menj csak – mosolyog.
– Biztos?
– Tuti. Na, nyomás! Holnap tali a suliban! – kacsint.
Erős a késztetés, hogy futva meneküljek az öltözők és ruhaállványok labirintusából, de higgadtságot erőltetek magamra, és normális tempóban lépek ki az automataajtón a fehér lámpákkal megvilágított üzletfolyosó kirakatai közé. Körülöttem harsány fiatalok és munkából frissen szabadult középkorúak nyüzsögnek, esznek az étkezdében, kígyózó sorokba tömörülve vásárolnak. Némelyek arcán fáradtság látszik, de a többség örömét leli benne, beszélgetnek, nevetnek, míg én értetlenül pislogok és igyekszek mielőbb a kijárathoz evickélni az emberáradat hullámai között.
Amint kilépek a plázából, mélyet sóhajtok a délutáni csúcsforgalom benzingőzéből. Mintha tíz év börtön után először fürödhetnék a lemenő nap rózsaszín fényében. Ám boldogságom azonnal elillan, amint a buszmegálló felé veszem az irányt. Rettegés kúszik a bőröm alá. Ha felszállok, nem egy tömlöcbe, hanem egyenest a vérpadra jutok.
Mégis elindulok.
Miközben a csillogó üvegű, emeletes luxushotelek és irodaházak völgyében ballagok, egyre mélyebbre temetnek a gondolataim.
Még, hogy próbáljak fel pár „csini rucit”! Már csak az hiányozna…
Földereng, amint apa és anya szülinapról névnapra, húsvétról karácsonyra sorra veszik nekem a szebbnél szebb ruhákat, abban a naiv reményben, hogy egy nap hordani fogom őket, és olyanná válok, mint ők. Normálissá. Mit meg nem adna anyám, ha olyan lánya lenne, mint Mandy! Aki sminkel, randizik, sportol, szociális; értelmes tagja a társadalomnak. Akivel kibeszélhetné a műkörmösöket, a cipőket, a neten olvasott botrányokat, és nem csak az „egyedül fogsz megdögleni” és „kukás leszel” az egyetlen közös téma. Tervek, trükkök, korlátozások végtelen arzenálját vetették be annak érdekében, hogy egy általuk jobbnak tartott irányba tereljenek. Házimunkára fogtak, közös kerti partikra kényszerítettek a barátaikkal, megvonták a zsebpénzem, nehogy könyvekre költsem, lekapcsolták az áramot, elvették a gépemet… Észre se vették, hogy az egyetlen eredmény, amit elértek, egy áthatolhatatlan fal lett közöttünk.
Vagy csak nem akarták észrevenni.
Egyedül David ért meg. Ezért hordom az ő viseltes pulcsijait a többi méregdrága gönc helyett. Biztonságban érzem magam bennük. Mint amikor ROTA-ztunk, sorozatot néztünk, Harry Pottert olvastunk…
Szívem összefacsarodik.
Fogalmam sincs miért, azt képzeltem, hogy apa halála után több időt töltünk majd együtt.
De nem. Hála Sophie-nak.
Utoljára egy hónapja láttam, amikor megkértem, vigye vissza a könyveimet a könyvtárba. Nem kértem, hogy vegyen ki nekem bármit is; a gyász teljesen megbénított. Semmihez se volt kedvem. Főleg nem kimozdulni. Meg akartam semmisülni.
Hogy kívánhattam, hogy ne térjen haza? Pont azon a napon…
Ha nincs az iskola és Mandy, talán még most is a szobámban kuporognék.
A könyvtár kupolái és hatalmas ablakai kiragyognak a járművek forgatagából.
Te jó ég, mikor keveredtem ide?
Mit szólna ehhez apa?
Torkom elszorul, gyomrom gombóccá zsugorodik.
Újraélem a rettegést, amint az erotikus fantasyket dugdosom előle az ágy alá, a gardróbba, majd, amikor megtalálja őket, elver velük. Bordáim közt érzem a borító kemény sarkát.
Nem tudtam olyan lánya lenni, amilyet szeretett volna.
A kudarc súlya az aszfalthoz szögez.
Mégis… Minden, ami én vagyok, amit egy teljes nyáron keresztül próbáltam lakat alá zárni, bízva benne, hogy majd az idő felemészti, egyre unszol. Gyerünk, tedd meg! Menj be!
Nem. Haza kell mennem elmosogatni és tanulni.
Ő is ezt akarná…
De meghalt. Nincs itt, hogy leszidjon, megverjen, ítélkezzen felettem. És azzal, hogy magamat sanyargatom, nem hozom őt vissza.
Forró könnycsepp gördül le az arcomon. Bár másmilyen lehetnék!
De nem vagyok.
Ökölbe szorított kézzel, remegve lépek át a küszöbön.
Fellélegzek. Évek óta először.
Szabadon.
Az ajtó becsukódik mögöttem, kirekesztve a külvilágot. Ahogy a kinti zajok elhalnak, az én lelkiismeret-furdalásom is némaságba burkolózik. Eltelek az ódon lapok illatával. A mahagónipult, a barackszínű falak nyugalma kioldja görcsbe feszült izmaimat.
Hazatértem.
Új élettel telve lépek beljebb, elhaladok a kölcsönzőpult és a büfé mellett, nekivágok a krémszínű márványlépcsőknek. Mintegy megszokásból végigsimítok a fényesre kopott fakorláton. Régebben mindig kifulladtam, meg kellett állnom pihenni az első emeleten, ám most ugyanazzal a tempóval, erőlködés nélkül érek föl a másodikra.
A kupolán átszüremlik az alkonyat narancsos rózsaszínje, meleg tónusba öltözteti a faragott fenyőasztalokat, a sarkokban megbújó páfrányokat. Máskor egyetemisták, külföldi diákok tömege szokott itt tanulni, a tankönyvekbe és laptopjukba feledkezve, de most csak két lány és egy férfi olvas és jegyzetel. Szokatlan, mégis tetszik, hogy a nagy, gótikus beltér ennyire üres.
A baloldali részleg ajtajához sétálok. Lassan, minden lépést kiélvezve. Odabent szinte lábujjhegyen haladok a padlótól mennyezetig nyújtózó polcok között, nehogy cipőm neszével megzavarjam az ide beköltözött békességet. Ujjamat végigfuttatom néhány könyv gerincén, magamba szívom a belőlük áradó időtlen méltóságot. Szemem megakad egy címen.
Klasszicista építészet?
Összeráncolom a homlokom. Másnak kellene itt lennie. Olyan rég jártam itt, hogy elfelejtettem volna, hol találom a fantasy könyveket? Nem, az kizárt. Több százszor megtettem az ide vezető utat.
Halk nesz üti meg a fülem a terem túlsó végéből. A polcfolyosó túloldalán egy magas, sötét alak tűnik föl egy könyvtári szállítókocsi társaságában. A fekete ruhás férfi karcsú, izmos sziluettje köré éles kontúrt rajzol a nagy, árkádos ablakon beáradó fény, fenékig érő fehér haja szinte világít, ahogy visszaveri a nap egyre gyengülő sugarait. Levesz néhány könyvet az állványról, hogy elhelyezze őket a polcon sorakozó könyvek réseiben. Mozgása folyamatos, mégsem kapkodó. Sokkal inkább kimért. Látszik, mennyire mélyen áthatja a munkája iránti tisztelet. Hosszú ujjai lazán ölelik a borítót, mintha attól tartana, érintésével kárt tehet az ódon, vaskos példányokban.
Nem úgy, mint a szüleim, akik lelkiismeret-furdalás nélkül dobják a földre, rúgnak beléjük.
Akárcsak belém.
Eláraszt a fájdalom. Tekintetemmel teljesen belekapaszkodok ebbe az idegenbe, mintha a puszta látványa képes volna meg nem történtté tenni a múltam. Tudatom megtelik széles vállával, keskeny csípőjével, erős karjaival. Pakol. Egyik könyvet rakja helyre a másik után. A kín a mellkasomban fokozatosan eloszlik. Mintha a könyvekkel együtt szétzúzott lelkemet is helyre rakná, egyre erősítve bennem a reményt, hogy nem én vagyok az egyetlen degenerált szörnyeteg a világban.
Déjà vu kerít hatalmába.
Most látom először, mégis honnan ilyen ismerős? A fekete szerelés, a hosszú fehér haj…
Hát persze! Metamorph elf harcosa!
Ilyen nincs… Arcom átmelegszik a felismeréstől. Hirtelen leesik, hogy ki tudja, mennyi ideje faragatlanul bámulom. Gyorsan leveszek egy könyvet és úgy teszek, mintha olvasnék, de ő annyira elmélyülten dolgozik, hogy észre se vesz.
Fentebb tolom a szemüvegem.
Igen, pontosan olyan. Csak nem visel páncélt. Jobb is így; testhezálló fekete garbója látni engedi hasizmai emelkedését-süllyedését minden egyes nyugodt lélegzetvételénél.
Hányszor néztem órákon át ezt a karaktert sóvárogva, azon ábrándozva, milyen volna hozzá simulni, megérinteni. Elképzeltem, amint erős karjai biztonságába zárnak a szüleim háborúja elől.
És most itt van. Egy könyvtárban. Velem.
Ahogy tovább halad a következő sorba, kikerül a látóteremből. Ösztönösen vele mozdulok. Ismét leveszek egy könyvet.
Kommunikáció és testbeszéd.
Tényleg eltévedtem, mégse bánom.
Felütöm a könyvet, közben belefeledkezem az idegen harmonikus lényébe, a fény játékába hosszú haján. Arca szimmetrikus, arányos. Lépései rugalmasak, mégis magabiztosak. Pontosan tudja, mit miért és hova rak, egy pillanatra se bizonytalanodik el, nem fordul vissza. Határozott, független férfi, aki elégedett a munkájával és önmagával. Olyasvalaki, akire felnézhetek. Mellett soha többé nem kellene félnem. Szívem megtelik melegséggel.
Tovább halad. Én is. Újabb könyv.
Szárazföldi növények evolúciója és rendszertana – remegő kézzel nyitom ki, olvasást mímelek.
Józan eszem apró csökevénye arra int, tegyem vissza és távozzak, mert az, amit művelek, aljas és illetlen. De képtelen vagyok. Semmihez sem fogható vonzást érzek az irányából. Minden apró sejtem reszket, hogy eggyé váljon vele.
Mintha csak megérezné, elindul felém.
Talán csak errefelé pakol, vagy valaki máshoz igyekszik… Gyorsan körbepillantok, de nincs itt senki.
Hozzám jön.
El kell tűnnöm innen. Azonnal.
Gyerünk, mozdulj!
De csak állok és nézek. Ő egyre közeledik, több és több apró részlettel ajándékozva meg felajzott fantáziám. Ápolt és elegáns. Garbóján sehol egy hajszál, korpa, morzsa, mint a sötét ruhák esetében szokás. Ugyanolyan tökéletes fekete, mint a szeme. Az a nyugodt, megértő tekintet… Örökre bele akarok veszni.
Fölém magasodik. Ahogy elállja a fényt, rám vetül az árnyéka. A szívem még soha nem vert ilyen gyorsan.
– Szia – mély hangja végigborzong a gerincemen, a vágy égnek mereszti tarkómon a szőrszálakat. – Segíthetek valamiben? – elmosolyodik. Nem rideg udvariassággal, ahogy az itteni dolgozók szoktak, hanem őszintén. Úgy, mintha tényleg számítanék.
Érzem, amint a bugyim átnedvesedik. Összébb szorítom remegő lábaim, pedig mindennél jobban vágyom megnyílni neki.
– N… nem, köszönöm.
Komolyan ezt mondtam?
Hát persze. Egy magamfajta selejtes, abnormális lánynak nem jár kedves mosoly, se segítség. Várom, hogy sarkon fordul és faképnél hagy.
De nem teszi. A kezemben tartott könyvekre pillant:
– Klasszicista építészet, pszichológia, rendszertan…
Úristen, ezt mindet levettem és elfelejtettem visszarakni?
– Sok minden érdekel.
Főleg Te.
Száraz torokkal nyelek.
– Igazából a Harry Potter és a titkok kamráját kerestem. Nem találtam ott, ahol régebben volt. Viszont rábukkantam ezekre és nem tudtam ellenállni.
Miket beszélek?!
– Az ifjúsági részleget júniusban átköltöztettük a földszintre.
Bizonytalanságomat látva hozzáteszi:
– Gyere, megmutatom.
Amint elsétál mellettem, megcsap a parfümjének illata. Édes és fűszeres. Fahéj, kardamom, cédrus. Béke és biztonság árad szét bennem.
– Persze itt is megvárhatsz, szívesen felhozom neked.
Ráeszmélek, hogy továbbra is egy helyben állok, így gyorsan a nyomába szegődöm.
Sok ember mögött kullogtam már életemben. Apám mögött a túrákon, Mandy mögött a plázában. Alig tudtam velük lépést tartani; alacsony termetemmel, fáradékonyságommal állandóan teher voltam a nyakukon. Ez a férfi is magasabb nálam, méghozzá sokkal, és noha egyszer se néz vissza rám, mégis direkt feleakkorát lép, mint amekkorát termete engedne. Olyan, mintha tartoznék valakihez. Hozzá.
A gondolat megbabonáz. Akárcsak hosszú, fényes haja. Figyelem, amint a szálak külön-külön tökéletes ívben válnak el egymástól, majd érintik a hátát minden lépésnél. Csodálom, hogy így, nap vége felé is ilyen rendezett. Úgy ragyog a lámpák törtfehér fényében, mint a samponreklám-modellek természetes, egészséges haja, mely soha nem lett kitéve olyan rongálásnak, mint a festés vagy a szőkítést. Ami persze lehetetlen. Főleg, hogy a szemöldöke és a szempillái feketék.
Ahogy a percek múlnak, a ritmikus hullámzás hipnózisa szétoszlatja logikus gondolataimat. Már nem érdekel, mitől olyan szép, csak hogy végre megérinthessem. Beletúrhassak… Milyen érzés lenne? Ahogy fölém hajol, míg a haja előre omlik? Rám, körém, a testemre?
Akkor térek magamhoz, amikor leguggol és leemeli a polcról a könyvet, amiért jöttem.
Még így, fél térdre ereszkedve is a mellemig ér.
Elvörösödöm.
Vajon én meddig érnék neki? Ki akarom verni a fejemből ezt a képtelenséget, de minél inkább próbálom, annál inkább befészkeli magát. Még csak nem is ez a legzavaróbb, hanem hogy tényleg képes lennék letérdelni elé. Örömmel. Az se zavarna, ha ő hozzám se ér, nekem már az is megtisztelő lenne, ha…
– Tessék – nyújtja felém.
A keze közelről még vonzóbb, mint távolról. Olyan, akár egy anatómiakönyvben. Mandula alakú körmei egyforma, rövid ívben szegélyezik hosszú ujjait, bőre világos, sima. Ahogy elveszem, úgy reszketek, hogy akaratlanul is hozzáérek.
Összerezzenek, elejtem a könyvet.
Hogy lehetek ennyire ügyetlen?! Égek. A szégyentől és a vágytól egyszerre. Villámgyorsan lehajolok, felveszem. Egy pillanatra egy szintbe kerül a fejünk. Bárcsak megcsókolhatnám…
– Köszönöm! – hadarom és elsietek.
Futólépésben szelem át a folyosót, meg se állok a mosdóig. Becsapom magam után az ajtót, magasról téve a könyvtár csendjére. A kézmosó pultra ejtem a könyveket, majd a hideg kagylónak támaszkodom.
A tükörbe meredek. Arcom kipirult, kapkodom a levegőt. A bugyim annyira nedves, mintha pornót néztem volna. Vajon átáztam? Szerencsére egyedül vagyok, így gyorsan végigsimítok a nadrágomon. Száraz.
Mi a fene ütött belém?
A keze… Egy pillanat tört része volt, mégis újra és újra átélem. Nagy, meleg, selymes, stabil. Az a fajta kéz, melyről nem nehéz elképzelni, hogy örökké védelmezne.
Benyúlna a felsőm alá…
Összébb rándulok odalent. A vágy intenzív, csillapíthatatlan gyötrelemmel söpör végig rajtam. A legközelebbi wc nyitott ajtaja egyre csábít, hogy bezárkózzak és…
Megmosom lángoló arcomat. A víz hidege kijózanít valamelyest.
Ez egy idegen. Egy idegen férfi. Idősebb nálam, méghozzá sokkal. Harminc is lehet. Tuti van valakije; szeretője, felesége, családja, gyereke… Én pedig még csak egy hónap múlva leszek tizennyolc… ifjúsági könyveket olvasok. Meg aztán… nekem ott van Bill.
Akivel még két szót se beszéltem és a kezéhez se értem hozzá.
Ábrándjaim szilánkokra törnek, helyükre keserű, mardosó kín költözik. Magány. Szégyen.
Még egy velem egyidős kockának se kellek. Mert kevés vagyok. Kövér. Egy senki.
Nyakamat egyre feszíti az elfojtott sírás, a tehetetlenség néma, artikulálatlan üvöltése.
Ez a valóság. A kendőzetlen tény, mely elől újra és újra a könyvekbe és az erotikus videókba menekülök. A képzeletembe…. Mert az élet túl szörnyű ahhoz, hogy benne létezzek.
Mégis…
Az az egyetlen másodperc…
Hiába próbálom elnyomni, hiába az észérvek és a teljes reménytelenség… Semmire se vágyom jobban, minthogy újra megérintsem.
És gyűlölöm magamat érte.
<< Previous Next >>