A motor egyre hangosabb, a menetszél belém vájja hideg karmait. Szívveréseim lüktető gombóccá duzzadnak a torkomban. Remegek. Olyan erősen kapaszkodom karral, térddel az előttem ülő férfiba, hogy olyan izmaim is pattanásig feszülnek, melyek létezését eddig nem is sejtettem. Sajognak, mégis egyre jobban szorítom.
Fehér haja teljesen beborít, vad tengerként hullámzik körülöttem, el-elrejti a világot. Zihálásom újra és újra vastag párát lehel a szemüvegemre, pusztán az elsuhanó lámpaoszlopok sötét sziluettje töri meg a monotonitást. Szédülök.
Basszus, merre járhatunk?
Összes idegszálammal koncentrálok, hogy kilássak, azonban a szemem és elmém képtelen képet alkotni, idő és tér egységes fehérséggé folyik össze.
Bárcsak jönne egy éles kanyar, ahol kénytelen lassítani!
Azonban minden kanyarnál egyre kevésbé fékez. – Fékez egyáltalán? – Mintha azt tesztelné, mi a legnagyobb sebesség, amivel borulás nélkül beveheti.
Oh, bár leszálltam volna annál a lámpánál!
Miért nincs több? Hol a pokolban vagyunk?
Miért szálltam föl mögé? Mi ütött belém? Miért nem menekültem, amikor még volt rá lehetőségem?
Elment az eszem. Ez nem valami romantikus fantasy, amiben az elesett, átlagos lányba beleszeret a különleges, gazdag pasi és megmenti…
Ez egy csapda. Fogságba estem egy sportmotor hátsó ülésén. Önszántamból.
Ő pedig oda visz, ahová akar. Ki a világból. Bele az ismeretlenbe.
A halálba.
Bedől a kanyarban. Mélyebben, mint előtte bármikor.
Fel fogunk borulni.
Testem merev görcsbe rándul. Ordítani szeretnék, ám a rettegés elzárja a levegő útját. Kicserepesedett ajkamba harapok, könnyeim néma segélykiáltásként buggyannak ki.
Visszaáll egyenesbe és tovább gyorsít.
Testével balra mozdítja a motort, hogy kikerüljön egy biciklist, majd hirtelen vissza.
Hogy képes ilyen gyorsan feldolgozni az ingereket és reagálni?
Talán sehogy.
Kanyar követ kanyart.
Egyre gyorsabban.
Ez egy őrült… Meg fogunk halni!
Oldalra pördülünk, lassulunk, a gumik csikorogva csúsznak oldalirányba.
Megáll.
Vérem tovább száguld az ereimben.
Érzem, ahogy leteszi a lábát, leállítja a motort. Alig hiszem el… Mintha nem is velem történne.
– Itt is vagyunk – dallamos hangja pont olyan nyugodt, mint indulás előtt. Hogy lehet…?
Nem érdekes… Minél messzebb kell jutnom tőle.
Kocsonyaként remegő tagjaimba erőt önt az adrenalin. Felállok, kampókká merevedett ujjaikkal markolok a vállába. Átlendülök, talpam aszfaltot ér.
Stabil, kemény aszfaltot. Túl kemény és statikus száguldáshoz szokott testemnek.
A fehér köd fekete szemcsékkel telik meg, térdeim összecsuklanak alattam, táskám tompa puffanással landol mellettem, az út érdes rücskei tenyerem húsába mélyednek.
Hullámzik az utca.
Levegőért kapok. Nem elég…
Remegő kezeim a hideg sisakhoz nyomódnak, hogy levegyem, de beleakad a szemüvegembe; a keret a szemöldökömhöz préselődik. Felhajtom a plexit, kiemelem a szemüvegem, majd eltávolítom a sisakot. Halk koppanással esik ki erőtlen ujjaim közül.
Elvakít a fény, szám, tüdőm megtelik friss levegővel. A fekete pontok felfalják a látómezőmet. Bőröm verítéktől hűvös, nyelvemre forró csoki és gyomorsav kúszik.
Két tenyér ér az arcomhoz, meleg satuba zárja. El akarok húzódni, de nincs erőm elszakadni az egyetlen stabil ponttól az örvénylő világban.
– Minden rendben. Lélegezz az orrodon keresztül. Lassan, mélyeket. – Szelíd, hipnotikus hangja elsimítja felborzolt idegeimet. Becsukom a számat, engedelmeskedem. A látóteremben nyüzsgő sötétség lassan eloszlik.
Előttem térdel, meggörnyedve, fekete tekintete horgonyként fúródik a lelkembe. Van benne valami… Békés és megnyugtató, melytől úgy érzem, otthon vagyok.
– Jobb?
Milyen nagy a keze… beteríti az arcom.
Apa érdes keze csattan az arcomon.
Az ő bőre viszont selymesebb, az ujjai hosszabbak. És nem bántana engem.
– Aha… már jobb.
Lassan enged el, mintha attól tartana, hogy szétesek. Melegsége helyét őszi szellő váltja fel. Hűs, de közel sem olyan fagyos, mint ami a motoron tépázott.
– Tessék – nyújt felém egy kis fehér dolgot. Szemüveg nélkül beletelik pár másodpercbe, mire rájövök: egy zsebkendő.
Mikor kezdtem el sírni? És mikor hagytam abba?
Szégyenkezve, mégis hálásan veszem el, megtörlöm a szemem, kifújom az orrom. Sietve, idegesen, mintha ezzel meg nem történtté tehetném a reakciómat.
Lefejti zsibbadt ujjaimat a szemüvegről, szárait becsúsztatja széltől és izzadságtól loncsos hajam alá, a fülemre, ugyanazzal a lassú mozdulattal, mint indulás előtt. Oly kedvesen és gondoskodóan… Nehezemre esik elhinni, hogy ez a férfi ugyanaz az őrült, száguldó motoros, aki veszélybe sodort.
Talán mert soha nem is voltam veszélyben.
Csak én képzeltem…
Éget a bűntudat.
Amint könnytől maszatos szemüvegem a helyére kerül és a környezet újból éles körvonalakat ölt, mintha az ő enyhén összevont szemöldöke is némi zavarról árulkodna. Félre-félre pillant, hátrasimítja hosszú haját, mely csodával határos módon hibátlan rendezettséggel omlik a vállára.
Egy piros Audi fékez le mellettünk. Ablakán kinéz egy diszkréten sminkelt, középkorú nő. Gesztenyebarna tincsei a festett hajak fényével ragyognak a délutáni napfényben, fülében egyszerű, de drágának tűnő aranyfülbevaló csillan.
– Minden rendben? – zöld szemei aggódva méregetnek. Mintha ismerne.
Nekem is ismernem kellene? Lehet nagyapa egyik ügyfele vagy ismerőse? Láthatott a temetésen, vagy… ki tudja hol. Kínos zavarodottság árad szét bennem. Azok a hírességek érezhetnek hasonlóan, akik egy lépést se tudnak tenni lesifotósok nélkül.
– Igen, minden rendben – mosolygok, farmerom zsebébe gyűröm a zsepit. – Csak hirtelen rosszul lettem, de már jobb – pillantok Devinre, mire a nő sokat sejtően elmosolyodik.
– Akkor jó, már azt hittem, baj van. Vigyázz magadra! – felhúzza az ablakot és tovább hajt.
Amint kifordul a sarkon, Devin feláll, előveszi a mobilját. Jaj ne… Talán most merült fel benne, hogy a nevem nem véletlen esik egybe azzal a sztárügyvédével, aki megannyi bűnözőt juttatott rács mögé. Tuti épp most írja be a nevemet a Google-ba… Rádöbben, mekkora botrányba keveredhet, ha velem találkozgat és faképnél hagy…
– Sajnálom – mosolyától megáll bennem az ütő. – A tizenöt perc az tizenöt perc. Illetve kevesebb – mutatja felém a kijelzőt, melyen a percjelző épp most vált harmincra. Vagyis, ha tizenötkor hagytuk el a kávézót…
Lehetetlen. Hol, milyen utakon jöttünk?
És mennyivel?
Borzongás futkos a gerincemen.
– Legközelebb legyen csak tizenöt. Vagy húsz – hallom a hangomat, de mintha valaki más beszélne helyettem.
Legközelebb?!
Soha. Többé. Nem. Ülök. Fel. Arra.
Miért is? Mert ez volt az első, hogy motoron ültem és túlreagáltam?
– Ha ragaszkodsz hozzá – nevet halkan. Zavartan, ugyanakkor… megkönnyebbülten. Mint aki attól tartott, hogy az első randin túl messzire ment és a lány látni se akarja többé. – Holnap szabadnapom van, így ráérek. Akkor ugyanott ugyanekkor?
– Jó – talpra kászálódom, lesöpröm a térdem.
Lehajol a sisakért. Amit nekem kellett volna felvenni, visszaadni.
Köszönetet mondani. Elvégre bevállalt egy esetleges bírságot a biztonságom érdekében.
Ám a szavak a torkomon rekednek. Fentebb tolom a szemüveget az orromon.
Hogy lehetek ennyire bunkó?
De ő csak mosolyog. Amikor elhalad mellettem, megszorítja a vállam. Futólag, mégis gyengéden, bátorítóan. Mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben… és hogy mennyit jelent számomra az érintése.
– Akkor viszlát holnap – teszi fel a sisakot.
Köszönésre nyitom a szám, de már indítja is a motort és ott sincs. A kertváros ezen része harmincas övezet, ő mégis túl gyorsan fordul ki a főútra.
Életveszélyesen gyorsan.
És én nemrég még mögötte ültem…
Meg is halhattunk volna.
De nem így történt. Pontosan tudta, mit csinál. Vigyázott rám, aggódott értem, törődött velem.
„Egyedül fogsz megdögleni.”
Talán mégsem.
Egy pillanatra eláraszt a jóleső melegség, de rögtön lelomboz a bűntudat. Zsebre tett kezem a zsepit tépkedi. Nem érdemlek ilyesmit. Ennyi időt, figyelmet, törődést olyasvalakitől, mint ő. Ez… egyszerűen túl jó.
Túl jó, hogy igaz legyen.
Lassan én is a főút széléhez sétálok.
A kártyámról tudnia kellett, hogy a szemközti utcában lakom. Mégse tolakodott kérdésekkel. Szerencsére. Nem szívesen vallottam volna be, hogy jobb szeretném, ha anya még véletlenül se pillantaná meg az ablakból. Ki tudja, hogy reagálna. Lehet örülne neki, de lehet dühös lenne. Lehet jelenetet rendezne…
Egy ezüstszínű autó dudálva fékez le mellettem.
Megtorpant a rémület. Mikor léptem le a járdáról? Itt, ahol még zebra sincs…
– A kurva anyádat! – kiált rám, mire átrohanok a túloldalra.
Basszus! Majdnem elütöttek! Máskor hasonló helyzetben már sírva fakadtam volna, most mégse tűnik olyan nagy dolognak.
Az utca két oldalán gömb formájúra nyírt fák sorakoznak. A délutáni napfény átszüremlik köztük, apró fénypontokat szórva a keskeny járdára. Ameddig ellátok, két-háromszintes luxusházak magasodnak oszlopokkal, árkádokkal, kertjükben egzotikus dísznövényekkel, medencékkel vagy szökőkutakkal. Máskor nyomaszt a látványuk; akár egy falka ragadozó, mely éhségtől csillogó ablakszemekkel figyel, várva a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjanak az oda nem illő, eltévedt prédára. Mindig úgy érzem, menekülnöm kell, most mégis régi ismerősként üdvözölnek. Beszívom a frissen nyírt gyep és bokrok levelének illatát. Az otthon illatát. Talán mindvégig otthon voltam, csupán én éreztem magam kívülállónak és kínoztam magam a számkivetettség gondolatával. Békés boldogság bizserget, legszívesebben nevetnék és rohannék.
Mély hangja a fülemben zeng, arcomon érzem a bőre melegét. Újra és újra felidézem, attól tartva, hogy ha egy pillanatra másra gondolok, kétségbe fogom vonni, hogy valaha is megtörtént.
„Akkor ugyanott ugyanekkor?”
A holnap még sose tűnt ennyire távolinak. Akár gyerekként a karácsony; minél jobban várom, annál lassabban telik az idő.
Ugyan… ez csupán huszonnégy óra, kibírom valahogy.
Kinyitom a vörösesbarna kerítéskaput. Rugalmas léptekkel elhaladok anya rózsaszín-fehér hortenziái közt húzódó térkő ösvényen, meg se állok a márványlépcsőig.
A ház rám veti két emelet magas árnyékát. Szinte magamon érzem a fehérre mázolt falak, ablakok, erkélyek súlyát. De még ez se tűnik oly nehéznek, hogy ne bírnám el.
Belépek az üveggel ellátott, kazettás bejárati ajtón, mely tompán csukódik be mögöttem. Épp veszem le a cipőmet, amikor anya papucsának koppanása visszhangot vet a lépcsőn, megdermesztik boldogan hömpölygő gondolataimat.
Várom, hogy leszidjon. Igaz, késtem, de tegnap elmosogattam és ki is teregettem…
Felbukkan a lépcsőfordulóban. Elegáns, bő szabású pulóvert visel, testhezálló leggingse kissé eláll a combjaitól. Egy hónappal ezelőtt még csinosan feszült rajta – ennyi utal csupán arra, mennyit fogyott apa halála óta. A sminkje továbbra is tökéletes, a haja rendezett lófarokban verdesi a hátát, francia műkörmei ápoltsága elárulja, hogy ma is manikűrösnél járt. A szemei változatlanul sötétek és szúrósak.
– Te meg hol a picsá… ban voltál ilyen sokáig? – Éles hangját hirtelen megszelídíti a döbbenet. –Mire fel ez a jókedv?
Valóban mosolygok. Mióta? Azonnal le kell törölnöm a képemről… De nem megy. Talán mert nem is akarom. Hadd lássa, hogy bármennyire dühös rám, nem hagyom magam letörni.
– Hiába mondanám, úgyse hinnéd el.
Ábrázata elnyúlik a kíváncsiságtól, mire egyre szélesebben mosolygok. Hogy elvesztette a kontrollt!
– Azért tégy egy próbát! – szája fölfelé rándul. Szinte látom, amint pókerarca mögött felsorakoztatja az érveit, hogy bármilyen válasszal állok is elő, ő a megfelelő fegyverrel támadhasson.
– Egy fiúval találkoztam.
Tussal kihúzott szeme elkerekedik, de őszinte kíváncsiságtól csillog.
– Ezt tényleg el kell mesélned! Minden apró részletet! – Könnyed léptekkel az étkezőbe sétál, leül a mahagóniasztalhoz és kedvesen int, hogy csatlakozzak hozzá. Gondterhelt ráncai kisimulnak, a gyász árnyéka elvonul arcáról.
Nosztalgia kerít hatalmába. Két éve elvitt moziba, de lehet volt az három is… Akkor beszélgettünk utoljára a sulin kívül bármiről. Nevetés csiklandozza a torkomat. Talán most minden jóra fordul.
Lehuppanok vele szemben. Mintha egy új személyként, egy új életben foglalnék helyet, melyben Devin puszta emléke olyan védőburkot von körém, mely megakadályozza, hogy bármi rossz történjen velem.
– Szóval, hogy ismerted meg? – búgja lelkesen.
– Tegnap a könyvtárban láttam és azonnal megtetszett.
– Szóval ezért késtél tegnap is – kacsint. – Hogy néz ki? Helyes?
– Nagyon. Izmos is, de nem hivalkodóan. Magas, elegáns, a haja ápolt és fényes. – Belepirulok az emlékbe. – Épp egy könyvet kerestem és ő segített megtalálni. Amikor átnyújtotta, összeért a kezünk és… Nagyon zavarba jöttem. Annyira, hogy ottfelejtettem az olvasókártyámat, ő pedig ma utánam hozta a sulimhoz. Majd elhívott kávézni, beszélgettünk…
– Milyen volt vele?
– Nagyon jó. Kedves és figyelmes. Mint akit tényleg érdeklek. Képzeld, holnap szabadnapja van, és megint találkozik velem!
– Szabadnap? – vonja össze a szemöldökét. – Dolgozik suli mellett?
– Hát… Ő már nem iskolás.
– Szóval idősebb nálad – őszinte mosolya mesterkélt vigyorrá változik. – Mennyivel?
A szégyen tüskés gombócot gyúr a nyelőcsövemben.
– Valamennyivel… – sütöm le a szemem, térdeim egymáshoz préselődnek az asztal alatt, hátam meggörnyed.
– Akkor ha jól értem, ez a te „fiúd” egy felnőtt férfi – felkönyököl az asztalra, állát öklére helyezi, felsőbbrendűen sandít le rám hosszú szempillái alól. – Igaz?
Nyelek egyet, de a szúrós gombóc ezer tűvel kapaszkodik a torkomba.
– Jaj, drágám… – sóhajt, hangja csöpög a kedvességbe bugyolált szánalomtól. – Ne éld bele magad ebbe.
Fájnak a visszatartott könnyek.
Kérlek, ne folytasd! Hadd örüljek még egy kicsit! Amint fölmegyek a szobámba, úgyis rájövök magamtól is…
– Nézz magadra! Kopott fiúruhák, zsíros haj, fölös kilók… Ő pedig elegáns, ápolt és kisportolt. Meg se fordult a fejedben, hogy vajon miért állt szóba veled?
Beharapom az ajkam. Erősen. A fájdalom a jelenben tart, eltereli a figyelmem lelkem sajgásáról. A kín dagályként duzzad bennem. Középről indul, majd fokozatosan elárasztja az egész testemet, a fülemtől a lábujjam hegyéig.
Kérlek… Ne mondd ki!
– Mert könnyű préda vagy. Pontosan látja a köztetek lévő kontrasztot és ki akarja használni. Csak arra kellesz neki. És csak addig.
– Nem… Te nem voltál ott. Nem értesz semmit! – vágom rá, de főleg csak magamat akarom meggyőzni.
– Oh de, nagyon is értem. És te is, csak épp nem tetszik, amit hallasz. Márpedig én az anyád vagyok, és anyaként kötelességem figyelmeztetni. A te érdekedben.
Az én érdekemben…
Belemerülök érintésének emlékebe, fekete szemeinek mélységébe.
Ne éld bele magad ebbe.
Akkor ugyanott ugyanekkor?
Csak arra kellesz neki.
Csak arra… És az olyan nagy baj volna? Legalább arra kellek valakinek.
Ki akarna megdugni egy disznót? – Apa hangja olyan tisztán zeng a fülemben, mintha itt állna mögöttem.
A könnyeimet nyelem – egyre nehezebb visszatartani őket. De ki kell tartanom. Még egy kicsit.
Elszánt tekintete visszavágásra vár, csak hogy újra és újra hangoztathassa az igazát, porig alázva engem.
Szó nélkül felállok.
Kihívóan felvonja az egyik szemöldökét – ha most megfutamodsz, azzal elismered a saját vereségedet.
Igen, így van. De inkább csöndben visszavonulok, minthogy megadjam neki az örömöt, hogy újra sírni láthat.
Vállamra veszem a táskámat és elindulok fölfelé a lépcsőn.
<< Previous Next >>