Fél óra várakozás után tűnik fel az utca sarkán, a barátnője társaságában. A narancssárga aurás lány amint megpillant, széles mosollyal integet, amit illedelmesen, bár nem túlzott lelkesedéssel viszonozok. Talia nem reagál, akkor sem, mikor Mandy elköszön tőle, földre szegezett tekintettel közelít hozzám.
Alig ismerek rá. Nemcsak a mélabús, gyötrelmes energiamezője miatt, mely úgy vánszorog körülötte, mint a szürke felhők fölöttünk, hanem a megjelenése miatt. A bő, elnyűtt felsőjét karcsúsított pulóverre cserélte, melyet még vonzónak is találnék, ha nem az orromat viselné. Noha előre omló haja árnyékot vet leszegett arcára, tudom, hogy ott van, és legszívesebben letépném róla. Ha ma minden jól megy, pár órán belül véget vetek ennek.
Megáll előttem, felnéz rám. Arcának megszokott, világos tónusát egységes, bőrszínű máz fedi, a szeme fekete tussal kihúzva, ajkán szájfény csillog. Tisztán él bennem az emlék, ahogy Lili púdere szemcsés, tapadós fátyolként tapad a számra. Szerencsére az auramozgása alapján a kézfogást preferálja.
– Szia – nyújtom felé a jobbom. Futólag megszorítja, de koránt sem olyan forró bizalommal, mint tegnap.
Ennyire negatívan érintette volna a tegnapi motorozás? Ugyan… Akkor nem öltözött volna ki ennyire.
Kinyitom előtte a kávézó ajtaját, bemegyünk, leülünk. Ugyanaz a hely, ugyanaz az asztal, ugyanaz a hangzavar. Mégis más minden. A feszültség szinte tapintható.
– Mi a baj? A barátnőd megbántott valamivel? – kérdezem halk, kedves hangon.
Nemet int a fejével.
– Tegnap nem volt baj, hogy késtél egy kicsit?
– Nem, nem volt – mered rám fénytelen szemekkel.
Ez nehéznek ígérkezik. Faggathatom tovább, vagy terelhetek. Utóbbi mellett döntök.
– Amúgy nagyon meglepett, amit tegnap mondtál a jó és a rossz relativitásával kapcsolatban. Nem olyasmi téma, amit a legtöbben első találkozáskor felhoznának. Ugyanakkor én is hasonlóan vélekedem. A különböző egyének indokainak megértése, az empátia kulcsfontosságú, és nem csak a regények esetében.
– Igen, persze…
Egy felszolgáló torpan meg mellettünk, udvariasan köszön, előveszi a noteszét, hogy felírja a rendelést. Mosolyog, úgy tesz, mintha nem látná, hogy Talia fejben teljesen máshol jár.
– Egy marcipános forrócsokit, legyen szíves – töröm meg a kínos csendet.
A zöld kötényes férfi elvonul, én pedig újabb kísérletet teszek, hogy visszarántsam a lányt az életbe. Csak hogy később én foszthassam meg tőle.
– Tudom, hogy már régen írtad, és talán szégyelled is, de szívesen beleolvasnék az írásodba Dracoról.
Semmi reakció. Mintha nem is hallana engem abban a sűrű, fojtogató energiabuborékban. Majd szétveti a keserűség, festett szempilláit piszkálja. Ha ennyire zavarja, miért sminkelt? Hogy szebbnek tűnjön, mert elégedetlen a külsejével? Vagy pusztán azért, hogy nekem imponáljon? Számomra, akinek egy sebhelyet is komoly erőfeszítésbe kerül regeneráció nélkül fenntartani, pont a tökéletlenség a legvonzóbb. Talia sem kivétel; kenhet magára akármilyen maszkot, pusztán halovány árnyéka a tegnapi sugárzó, heves lánynak, akinek meg se fordult a fejében, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen. Egyszerűen csak… örült.
– Látom, hogy nyomaszt valami. Ha esetleg én tettem, mondtam bármit, amivel…
– Nem-nem, dehogy!
Hallgatok. Olykor a csönd beszédesebb a szavaknál. Kinézek az ablakon, hogy enyhítsem a figyelmem általi nyomást, de pont olyan szögben, hogy kirekesztve vagy elutasítva se érezhesse magát. Rápillantok. Ő nem viszonozza, csak mered lefelé, a ruhája ujját húzogatja. Szokatlan lehet számára ez a felső. Pedig jól állna neki; kiemeli a nőiességét, ugyanakkor elrejti azokat a domborulatokat, melyeket szégyell. De így, hogy feszeng benne… Ellenben tegnap abban a kopott öltözékben az a közvetlen őszintesége… vonzó volt. Túlságosan is.
Viszont az az orr… Az iszonyat megdermeszti hajszálaim tövét.
Hogy nem tűnt fel rögtön, amikor először láttam az arcát?
Bögre koppan az asztalon.
– Egészségükre!
– Köszönjük! – biccentek a pincérnek, mire udvarias műmosollyal tovasiet.
Finoman az asztal közepére tolom a tejszínhabbal és csokoládédarabokkal díszített italt, hogy beleessen Talia látóterébe, jelezve, hogy neki rendeltem, de nem nyúl érte, csak a száját harapdálja.
Feszültség gyűl bennem. Bármerre próbálok utat találni hozzá, zárt ajtókba ütközöm. Teljes, passzív elutasítás. Mintha direkt próbálgatná a türelmem, tudván, hogy nehezen viselem a kényszeredettséget. Épp ezért szinte minden női áldozatomnál elérem, hogy önként feküdjön alám, és bár vele már nincsenek hasonló terveim, a feladatom változatlan: meg kell ölnöm. Ehhez pedig fel kell ülnie a motoromra, lehetőleg párás szemüvegben.
Mi maradt még, amit nem próbáltam? Fordított pszichológia.
– Természetesen nem muszáj meginnod, ha nem kéred. Viszont, ha már beültünk, rendelnem kellett valamit, és gondoltam, talán jólesne. De ne érezz kényszert. Ha úgy érzed, máshol kellene lenned, én megértem. Nem tartozol magyarázattal. Ha haza szeretnél menni…
– Oda semmiképp… – vállizmai feszessége elárulja, hogy kezei ökölbe szorulnak az asztal alatt. – Miért is akarnék? Megint csak azt hallgathatnám anyámtól, milyen reménytelen eset vagyok. Hogy mindenkire szégyent hozok a kinézetemmel, az öltözködésemmel, rossz jegyeimmel, a puszta létezésemmel – remeg. – Hogy trehány vagyok, lusta, rosszul mosogatok, rossz sorrendben terítem a szárítóra a ruhákat, fordítva hajtom össze a nadrágokat és háromszor kell kiporszívóznom a szobámat, mire tiszta lesz… Hogy primitív ponyvákkal rongálom a szemem…, és hogy egy dagadt, szerethetetlen disznó vagyok, aki egyedül fog megdögleni.
Aurája újfajta tornádóként tombol. Szokatlan ez a sok elfojtott indulat egy ilyen fiatal lányban.
– Egyszerűen nem tudok olyan lenni, mint David, aki mindenből kivágja magát, mindenre tudja a megoldást… Aki úgy ért szót anyával, ahogy én soha… Még apával is… Apa… A temetésén próbáltam felidézni a szép emlékeket. Csak azért, hogy sírjak. De nem ment… – szeme sarkából kicsordul egy könnycsepp, sötét csíkot húz fehér arcára. – Azóta minden rosszabb. Előtte is szörnyű volt, de most… Azt hittem, jobb lesz… Pedig nem. Már nincs apa, akit okolhat, akitől félhet, akivel küzdhet. Már csak Én vagyok… A gusztustalan, kövér lánya – hangja egyre hangosabb. – Akit soha nem akart. Akiből „embert kell faragnia”. Én tényleg próbálok időben hazaérni, megcsinálni a házimunkát, tanulni… De nem megy… Nem tudok megfelelni. Minden, amit teszek, semmi sem elég jó… – kezével az asztal szélét markolja, mintha fel akarna állni, mégsem teszi.
Zokog.
A hangja, a szavai keserűsége megrepeszt bennem valamit, a fájdalma belém szivárog. Mélyre, fokozatosan, cseppről cseppre; épp ahogy a fekete könnyek patakzanak az arcán…
… az orrom két oldalán…
„Minden, amit teszek…
semmi sem elég jó.”
Az arca átalakul az orra körül, fekete könnyei vörössé válnak, alakja kisebb lesz. A fiú vállig érő fehér haja véres bőrére tapad. A földön térdel, kezében fűrész, előtte levágott szárnyai hevernek. Beborítja a fölé magasodó sárkány árnyéka. Mancsának egyetlen ujjával agyonnyomhatná, de nem teszi. Nem teheti, pedig akarná. Így csupán elfordítja robusztus fejét, hogy legalább látnia ne kelljen.
A fiú reszket. De nem a fájdalomtól, vagy a halálfélelemtől.
Hanem a rettegéstől, hogy visszautasítják. Hogy még szárnyak nélkül, önkéntes rabként se kell annak, akinek a lelke benne él.
Vállait csöndes zokogás rázza, nyomorúságos látványa némán üvölti „kérlek, szeress!”
Összecsap bennem a sárkány undora, dühe, tehetetlensége a fiú sajgó magányával, kétségbeesettségével. Hogy akárhányszor habozás nélkül levágná a szárnyait Alden néhány kedves szaváért, vagy egy pillantásáért, mely nem a szörnyeteget látja benne, hanem azt az elesett, kiszolgáltatott lényt, mely mögötte rejtőzik.
Melyik volnék épp? A sárkány, vagy a fiú?
Talán mindkettő.
Mielőtt észbe kapnék, kezem már a lány asztalon reszkető öklére nehezedik.
– Attól, hogy ő nem értékel, még nem vagy értéktelen – mondom ki, amit soha senki nem mondott nekem, hiába vágytam hallani.
A zokogása abbamarad, mintha késsel vágták volna el a torkát, nyirkos, hideg kezének remegése megszűnik a tenyerem alatt.
Mit művelek?
Ne sírj! Megöltem az apádat és téged is meg foglak.
Én nem Alden vagyok, Talia pedig nem én. Nem egy lelken osztozunk, hogy a másik szenvedésével a sajátunkat idézzük elő. Nem kötelességem őt pátyolgatni.
Elhúzom a kezem.
Mikor lett ilyen csönd? Páran tovább beszélnek, de magamon érzem a vendégek és a személyzet vissza-visszatérő tekintetét, szürke aurájuk vádlón vibrál. Engem okolnak a lány kiborulásáért. „Amióta apa meghalt, minden rosszabb…” – Végül is, igazuk van. A hasonló jelenetek pedig sehol nem elfogadottak. Úgy érzem, több borravalót fogok adni, mint terveztem.
– Bocsánat, én… Nem tudom mi ütött belém. Én csak… – veszi le a szemüvegét, hogy megtörölje a szemét, kézfejére sötét massza tapad. – Oh, te jó ég, milyen ügyetlen vagyok…!
– Szebb vagy nélküle.
Újra sírva fakad, bár ez a sírás már más, mint az előző. Szomorú, mégis megkönnyebbült. Felé nyújtok egy zsebkendőt, amit hálásan elvesz és beletemetkezik. Mélyeket sóhajt, rózsaszín energiamezője akár a vihar utáni lágy szellő. Az arcát törölgeti, bőre kipirosodik, de még így is marad itt-ott pár alapozóval kevert fekete maszat. Szólnom kellene róla?
Felé tolom az egyre kevésbé gőzölgő bögrét. Kerek szemekkel rácsodálkozik a csokoládéba olvadt tejszínhabra. Mintha most tért volna vissza abból a bizonyos másik dimenzióból, mely a lélek legmélyén lapul, fortyog, tele borzalommal, várva a pillanatra amikor a felszínre törhet.
Belekortyol, és el se szakad tőle, amíg a bögre ki nem ürül. Oly csillogó hálával néz rám duzzadt szemhéja alól, mintha valami isten volnék.
Nyomasztó érzés lüktet a halántékomban. Gyűlölök istenek szerepében tetszelegni.
Rápillantok a kávézó fehér, stilizált órájára Talia feje felett. Jevnek azt ígértem, ma hamarabb érkezem.
Miért ígérek ilyeneket?
– Köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal – szólalok meg. – Ha bármi nyomaszt, én szívesen meghallgatlak. Viszont egy kedves barátom szintén komoly lelki válsággal küzd, és elígérkeztem hozzá. Ne haragudj, de ideje indulnom.
Arcából kifut a vér, aurája kétségbeesetten csapkod. Ha ismerne, tudná, hogy engem nem ilyen egyszerű elijeszteni.
De nem ismer. Ha így lenne, nem ülne itt velem. Rohanna, menekülne.
– Holnap ugyanitt, ugyanekkor? – mosolyodok el, hogy tudja, nem tett rám rossz benyomást.
– Az remek volna – tér vissza bőre alá az élet.
– Épp arrafelé megyek, így hazavihetlek, ha szeretnéd.
– Oké. Ma hoztam szemüvegtokot, így lesz hová raknom utazás közben. Tegnap nagyon megrémített, hogy nem láttam semmit a párától. Mondjuk lehet így se fogok többet; a szemem nem túl jó.
Vagy ki tudja. Talán épp javulásnak indult, mint a szíve és az erőnléte.
A fenébe. Hogy fogom így ma megölni?
Sehogy. Marad az eredeti terv. A lassabb, de biztosabb.
– V-van valami az orromon?
– Csak egy kis szemfesték. Itt – mutatok arra a helyre az orromon, leplezve a valódi indokot.
– Oh! – takarja el. – Azt hiszem, kimegyek a mosdóba és rendbe szedem magam.
– Rendben, én addig fizetek és kint várlak.
És igyekszem ezentúl kevésebbet nézni az orrodat. Rossz hatással van rám.
<< Previous Next >>