Author: Darkenaz

A fekete macska éhesen veti rá magát a párolt húsra, mely így felkockázva pont olyan, mint a csirke. Épp akkora örömét leli benne, mint én az ágyban. Hátrasimítok pár fehér tincset, de ahogy térdelek, néhány így is a padlót súrolja. Elfog a késztetés, hogy a gravitációnak ellent mondva a levegőbe emeljem, de egy mély sóhajjal elfojtom. Még zárt ajtón át is beszivárog a kennelek bűze. Meg kell majd zuhanyoznom… A vacsora már kész, így lesz időm mielőtt Jevért indulok a reptérre.

Továbbra is a macskát figyelem, jóízűen csámcsog. Még ennyi év után is rácsodálkozom, mennyivel kisebb, mint a túlvilági példányok, nincsenek szarvai, se impozáns farka, a bundája rövidebb, viszont a mohóság és a vérszomj megegyezik.

Dolga végeztével mosdik, a pofáját dörgöli.

A zuhany melege jóllakott testemen…

Megsimítom a fejét, ő pedig dorombolva nyomja homlokát a tenyerembe.

– Fogalmam sincs, hogy csinálja… Balthazar már két hete érkezett, de azóta is mindenkivel agresszív. Még az ivartalanítás se javított a helyzeten. – A nő közelebb lép, mire a kandúr felborzolja a szőrét, sziszegve fúj. – Ahogy látom, nem szorulnak felügyeletre – sétál ki a látogatószobából, szürke aurája uszályként kíséri.

Hiába; van amin a kasztrálás és a korlátok se segítenek. Az állati ösztönöket a civilizált világ képes ugyan elnyomni, de megszüntetni soha nem fogja.

Olykor muszáj kiengedni a gőzt.

A botért nyúlok, melynek végéről egy toll lóg. Elhúzom párszor a földön, váltakozó ütemben eltérő mintákat írok le a levegőben, egy élőlény kiszámíthatatlanságát imitálva. Balthazar pupillái kerekre tágulnak, lelapul, farka jobbra-balra söpör, míg fejével a toll minden rezdülését követi. Kivárja a megfelelő pillanatot. Lecsap. Fogát, karmát a toll szálaiba mélyeszti, majd elengedi és új alkalomra les.

Két-három roham után figyelme lankad. Mancsával még néha odakap, végül teljes passzivitásba nyújtózik.

Ami nem él, azt megölni sem lehet. Akkor pedig minek erőlködni… Olyan ez számára, mint nekem a dohányzás. Becsapja az érzékeimet; mintha lelket szívnék, de nem lakom jól vele.

Az est beszivárog az ablakon, árnyékokat fest a sarkokba. A lámpa fénye meg-megtörik a fehér falon. Balthazar felkapja a fejét, fülel. Amikor megpillantja az éjjeli lepkét, egész teste megfeszül.

A moly változó köröket ír le, a villanykörte melege olykor alacsonyabb pályára száműzi, de nem ereszkedik elérhető távolságba. Legalábbis Balthazar számára. Felállok és egy gyors mozdulattal a markomba zárom. Ügyelek, nehogy összenyomjam, de rést se hagyjak az ujjaim között, majd visszatérdelek és a macska felé nyújtom. Megszagolja a kezemet, füle megrezdül a bőrömnek ütődő lepkeszárnyak ritmusára.

Ugyanezt az izgalmat érzem a vadászataimon. A hétköznapokban megtanultam kedves mosoly mögé rejteni a kegyetlenséget. De őelőtte nem kell.

Te se tedd. Ölj! – tárom szét ujjaimat.

A lepke azonnal felszáll, de Balthazar gyorsabban csap le, minthogy messzire juthatna. Ott vergődik a mancsa alatt.

A vörös hajú lány alattam…

Noha az állatok auráját nem látom, tisztán érzem, ahogy extázistól túlfűtött energiamezőink összeolvadnak.

Ahelyett, hogy megenné, elengedi. De csak annyira, hogy téves reményt ébresszen benne…

       Bőre a bőrömön, kéjes sóhajok a fülemben.

…amit bármikor elvehet tőle.

Gyönyörködtet a kecses mozgás, ahogy újra és újra elkapja, tépi, szaggatja, míg a lepke sérült szárnyakkal, élet-halál peremén ráng a lábai előtt.

       Végtagok a hajam hálójában. Rémült szempár mered rám. Tudja, hogy nincs kiút. Mégis küzd.

Dorombolva fölé hajol, majd szája bezárul körülötte. Hallom apró testének roppanását.

       Az utolsó szívverés, mikor a lelke elhagyja a testét… – Fogaim félig megnyílnak mosolygó ajkaim rejtekében.

Az arc, melyet soha senki nem tudna szeretni.

Odajön hozzám, kézfejemnek nyomja hűs orrát. Végigsimítok boldogságtól ragyogó bundáján.

Nem is sejti, milyen szerencsés, hogy a lepke nem viseli az orrát.

Az ajtó kinyílik, felerősítve az ürülék, állateledel és tisztítószer szagát. Balthazar az asztal alá rohan.

– Elnézést, de most már zárnék.

Nincs látogatási idő. Csak azért fogadtak ilyen későn, mert amióta ide költöztünk, minden hónapban a menhely összes macskájának elegendő konzervet rendelek adományként.

– Köszönöm, hogy eddig is maradhattam.

Szolidan biccent felém, majd Balthazar búvóhelyéhez sétál.

– Na, gyere te démon… – kesztyűben nyúl az asztal alá. A macska fúj, egyre bentebb kuporodik, de a nő megragadja a bőrt a lapockái fölött és kifelé húzza. Az állat visít, karmait a szőnyegbe vájja és nem ereszti.

– Tehetek egy próbát? – teszem a nő vállára a kezem, mire félreáll. Van a mozdulatában valami gúnyos. Nem kedvel. Egyikünket sem. Akkor se, ha Balthazar megszelídülne, én pedig tíz évre elegendő macskaeledelt vásárolnék. Ellenszenve mély, zsigeri. Préda érez ilyet a vadásszal szemben.

Lassan, két kézzel nyúlok az asztal alá, porba omló hajam elzárja a külvilágot a rémült macska elől. A hóna alatt fogom meg, kiemelem. Pupillája résnyire szűkül, arca elnyúlik. Tudja, mi következik: az árulás pillanata.

– Haza kellene vinnie – veszi át a nő.

– A munkám nem teszi lehetővé. Sokat utazom, a főnökeim pedig nem engedélyezik az állattartást.

       Vér a kezemen, belek bűze az orromban.

Ujjai görcsösen mélyednek az állat nyakába. Fejét, lábát messzire tartva magától kisiet, mielőtt Balthazar fölocsúdna és ellentámadásba lendülhetne.

– Mindjárt jövök és kiengedem!

– Ne fáradjon, egyedül is kitalálok…

…vissza a börtönbe, melyet civilizációnak hívnak.

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Jev azt mondta, ma ne menjek. Szinte még most is érzem az érintését, hallom vidám hangját, ahogy sugárzó arccal újságolja, melyik csapat ellen hogyan teljesített. Soha nem rajongtam a sportokért, de igyekszem osztozni az örömében – Jev pedig már a szándékot is értékeli. Milyen érdekes, hogy Taliáról továbbra sem kérdez, pedig gyakran megfordul a gondolataimban. Talán arra számít, hamarosan a többi célpont sorsára jut. Ami azt illeti, én is…

Megnézem az időt. Remélem, ma Talia időben ideér és nem kell azért magyarázkodnom a többi könyvtárosnak, miért húzódott el az ebédszünetem.

Mintha csak megérezte volna, már be is fordul az utca sarkán. Ezúttal nincs vele a barátnője, és bár aurája most is feszült, koránt sem annyira, mint tegnap. Ismét egy csinos női pulóvert visel, bézs színűt, de legalább a sminkeléssel már nem vesződött.

– Szia! – Zavart mosolyához félénk integetés társul, én pedig viszonzom, nem erőltetve a kézfogást.

A kávézó felé fordulok, ám ő megtorpan és zavartan méregeti az üvegajtó túloldalán iszogató vendégeket. Mit is vártam? A tegnapi jelenet után talán soha többé nem mer majd ide beülni.

– Ha gondolod, sétálhatunk is, vagy kereshetünk egy másik helyet – célzok a felettünk sűrűsödő felhőkre. Még a tegnapinál is sötétebbek.

– A séta jól hangzik – vágja rá azonnal. – Van nálam ernyő, ha… – Elvörösödik. – Persze, be is ülhetünk valahová, ha eleredne.

– Lesz, ami lesz – mosolygok.

Elindulunk a sárga térköveken a gondosan nyírt sövények és fák között, hátrahagyva letámasztott motoromat. Ügyelek rá, hogy kisebbeket lépjek, és pont annyi távolságot tartsak Taliától, ami bizalmas, de nem tolakodó. Aurája továbbra is idegesen hullámzik. A hasa nincs kint, mégis lentebb húzza a felsőjét. Noha gyakran végzünk felesleges cselekvéseket olyasvalaki társaságában, akinek tetszeni szeretnénk, mégis az a benyomásom, hogy feszeng ebben a ruhában. Idegőrlő…

– Kérlek, ne haragudj, amiért szóvá teszem… Jól áll neked ez a felső, de mintha a múltkor abban a bő pulóverben jobban érezted volna magad.

Azonnal megbánom, hogy ezt hangosan kimondtam, és szinte biztosra veszem, hogy zavarba jön és témát vált.

– Amíg David, a bátyám velünk élt, sokszor megvédett amikor anyáék veszekedtek. Nagyon hiányzik, de egyre ritkábban tudunk találkozni amióta megnősült, és elköltözött… – karolja át magát. – Talán gyerekesen hangzik, de a ruháiban úgy érzem, velem van, és nincs mitől félnem.

És most eldobta ezt a védelmet. Miattam.

– Nincs ebben semmi, amit szégyellned kellene. Nem érdemes mások kedvéért magadra erőltetni olyasmit, ami nem vagy. – Ennyiben akarom hagyni, de a szavak maguktól jönnek a számra. – Tudod, én sem azért hordok feketét, mert jól áll, vagy mert divatos. Gyerekkoromban sokakat elvesztettem – Megöltem. –  Bűntudat gyötört, amiért én élek, ők pedig már nem. A fekete jóleső biztonságot nyújtott. Idővel megtanultam elfogadni ami történt, mégis annyira hozzám nőtt ez a viselet, hogy úgy éreztem, ha megválnék tőle, önmagamból hasítanék ki egy darabot. A múlt a részünk, nem lehet levetkőzni. Így hát ne tedd. Inkább viseld büszkén, elvégre ez erősített meg, és tett azzá, aki most vagy.

– Egy halom szerencsétlenséggé, aki szégyent hoz a család jó hírére? Anya szerint ezt teszem, akárhányszor David ruháit veszem fel.

– Erre csak azt tudom mondani, amit tegnap is; attól még, hogy ő így vélekedik, még nem lesz igaz.

Arca rózsaszín árnyalatot ölt, aurája csapong. Talán túl messzire mentem és zavarba hoztam a személyes dolgaimmal. Évek óta nem beszéltem erről senkivel. Lili óta. Most miért tettem?

A holtak megőrzik a titkokat.

– Igazából, ami a tegnapot illeti… – kezdi, szemével sportcipője orrát fürkészi. – Nagyon sajnálom, hogy úgy kiborultam.

Kicsit megkönnyebbülök, amiért a saját viselkedése nyomasztotta, és nem az, amit én mondtam. Erős a késztetés, hogy még jobban megnyíljak előtte. Őszinteségre őszinteséggel reagál, és minél előbb a bizalmába fogad, annál egyszerűbb lesz kimozdítani a komfortzónájából…

– Ne bántson. Tudom, milyen támogató család nélkül felnőni. Apám meghalt, mielőtt születtem, anyámtól elvettek, így őt se ismertem, a nevelőm pedig csak a gondot látta bennem.

Elvégre az élete az enyémtől függ. Rövid pórázon tartott, nehogy valaki rajtam keresztül az ő életére törhessen. Kezdetben egy levágott fejként cipelt magával, majd végül már csak a szárnyaimat vágta le és varrta be a helyüket Fény Erejű pecséttel lezárta, hogy ne tudjak regenerálódni, elszökni, elrepülni. Tudatomban lappangó zöld izzás felerősödik. Hiába távolodtunk el, ő bennem él. Kivághatatlanul…

– …és gyűlöl, mind a mai napig. Nem számít, mit teszek.

– Én is gyakran érzem ugyanezt. Ezek szerint hasonlítunk.

Nem is sejted, mennyire – sandítok az orrára, de mielőtt elfoghatna az undor, elkapom a tekintetem.

– Bármit megtennék, hogy megfeleljek – folytatja. – Ugyanakkor… a saját életemet szeretném élni, nem azt, amit a szüleim megálmodtak nekem. Az az álmom, hogy könyvekkel foglalkozzak; nyomdász, vagy könyvtáros legyek, esetleg könyvesbolti eladó. A csúcs a blogger, vagy a műkritikus lenne, de ilyesmire gondolni se merek. Főleg, hogy anya jogra akar küldeni. Már ha elérem a ponthatárt. Olykor úgy érzem, jobb is, hogy rosszak a jegyeim; így legalább nem kell tovább olyasmit tanulnom, amit utálok.

– Engem is más pályára szántak – fogom át a karomat a hátam mögött ott, ahol a ruhák alatt a Szövetségi Őrző Pecsét húzódik a bőrömön. Bár amióta az Erőm elenyészett, lefokoztak Eliminátorrá. – De nem felelek meg az elvárásoknak.

– Nekem megfelelsz – bukik ki belőle. Spontán, mint ahogy a szőke-rosszfiús bók; ugyanúgy a szája elé kapja a kezét, de rám immár teljesen másképp hat. Szavai tovább feszítik a tegnap keletkezett réseket a falakon, melyet azért emeltem éveken keresztül, hogy ne érhessen több fájdalom.

Most mégis fáj.

Mert bár jólesne, ha igaz volna, ő pusztán egy idegen, aki azt se tudja, mit beszél.

És ha tudná?

Súlyos penge csapódik nyakam csigolyáinak. A lendület tétova, reszkető. Dühtől, gyűlölettől. Felsérti a bőrömet, átvág néhány inat, de nem vágja le a fejemet.

Az emlék keserű mosolyt csal az arcomra. Hiányzol, Lili…

– Na, és te mihez kezdenél, ha tehetnéd? Vannak álmaid? – Talia hangja visszahúz a jelenbe. Félreérthette a reakciómat és próbál békésebb vizekre evezni, nem is sejtve, hogy csak még jobban felkorbácsolja a múlt tengerét.

Álmok, vágyak, célok… Beszippant a hat évnyi üresség, és beletelik pár pillanatba, mire felszínre küzdöm a választ.

– Azt hiszem, pincérnek vagy szakácsnak állnék, esetleg nyitnék egy éttermet. Már kicsi koromtól fogva örömömet lelem abban, ahogy mások esznek. – Tekintve, hogy én nem tudok. – Majd rájöttem, hogy még jobb érzés, ha én készítem nekik az ételt, amit élveznek.

– Élveznek? Úgy érted, ízlik nekik? – vonja fel a szemöldökét. Próbál komolynak látszani, de nyilvánvaló elégedettséggel tölti el, hogy kivetnivalót talál a szóhasználatomban.

– Igen…, bár szerintem, ha valaki finomat eszik, élvezi is. Ki jobban, ki kevésbé. Több tényezőtől is függhet, mint például hangulat, egyéni preferenciák, előző tapasztalatok.

– Sokat tudsz az emberekről.

Nem annyit, mintha én is az lennék, de igyekszem.

– Meglehet. Ennek ellenére gyakran kívülállónak érzem magam köztük. Valahogy soha nem illettem be a sorba. Talán épp ezért, szívesen dolgoznék állatokkal is. – Vagy növényekkel… Ugye, Lili? – Őszintén szólva, mintha közelebb állnának hozzám.

Furcsállóan vonja fel a szemöldökét. Mintha csak ismerné a szavaim valódi mélységét és szörnyülködne. De a pillanat gyorsan tovaszáll:

– Tulajdonképpen megértelek. Én se illettem be soha sehová, és amint látod, barátokban sem bővelkedem. Gyakran érzem magam kínosan más emberek társaságában.

Talán mert te sem vagy az?

– Régebben szerettem volna egy kutyát – folytatja. – De a szüleim azt mondták, ugyanarra a sorsra jutna, mint az aranyhalam, akit három hétig elfelejtettem megetetni. Nem mondom, hogy száz százalékban igazat adok nekik, de cáfolni se merném. Nem vagyok túl jó a másokról való gondoskodásban. Folyton stresszelnék, nyomasztana a felelősség.

– Engem is. – Meleg vér a kezemen, orromban kiomló belek bűze terjeng. – Többek közt ezért nincs háziállatom. – Se feleségem, se barátaim. – Viszont gyakran látogatom a helyi menhelyet, hogy húst vigyek a macskáknak.

– Komolyan? – mosolyog szélesen. – Ez kedves tőled.

Arcom felmelegszik a belé áramló vértől. Mi olyan különleges abban, hogy két ragadozó prédát cserél?

Amikor látja, hogy belém fojtotta a szót, ő is elvörösödik, elkapja a tekintetét.

– Na és miért pont a macskáknak? Olyan… vadak és szeszélyesek.

– Talán épp ezért – vonok vállat, majd kicsivel később rápillantok: – Sok bennünk a közös – teszem hozzá, direkt kétértelműen.

Arca skarlátvörös, rózsaszín hurrikán tépázza az aurámat. Erős a kísértés, hogy kioldalazzak a térköves járda szélére, lelépjek a fűre, átkeljek az úton egészen a szomszéd utcába… De ehelyett csak megvakarom a halántékom, és tartom az eddigi irányt és távolságot.

– Szóval szeretsz főzni, szereted az állatokat, most mégis könyvtáros vagy…

– Nem mindig voltam az. Ezelőtt sokat utaztam, kerestem a helyemet – meg az áldozataimat. – De kedvelem ezt a munkát, ahogy a könyveket is. Jobb társaságot nyújtanak a legtöbb embernél.

– Ezzel nem vitatkozom.

Lassan körbejártuk a teret és a távolban kirajzolódik előttem a motorom fekete körvonala a sövény mellett. Pillantásom a templomtorony órájára vándorol.

– Sajnálom, hogy ilyen hamar el kell köszönjek, de vége a kimenőmnek.

A hurrikán szellővé csitul, mosolya lehervad.

– Ezek szerint ma már nincs szabadnapod. Tényleg; hogy van a barátod?

Először értetlenül pislogok, majd beugrik, hogy tegnap futólag említettem Jevet.

– Jobban, sokkal – legyintek. – Esetleg holnap ráérsz?

– Holnap péntek… A péntek tipikus csajos nap Mandyvel. Szeretne összejönni egy infós sráccal, és számít a segítségemre, én pedig nem akarom cserbenhagyni. De szombaton ráérek, ha te is.

– Hétvégén dolgozom. Viszont hétfőn délig vagyok, így találkozhatunk.  Most sietek, úgyhogy remélem megbocsátod, ha inkább akkor vinnélek haza.

– Eddig is elboldogultam a tömegközlekedéssel – mosolyog, de auráján látom, hogy csalódott.

Megfogom a vállát köszönésképpen, meg hogy kicsit jobb kedvre derüljön:

– Várom a hétfőt.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Fél óra várakozás után tűnik fel az utca sarkán, a barátnője társaságában. A narancssárga aurás lány amint megpillant, széles mosollyal integet, amit illedelmesen, bár nem túlzott lelkesedéssel viszonozok. Talia nem reagál, akkor sem, mikor Mandy elköszön tőle, földre szegezett tekintettel közelít hozzám.

Alig ismerek rá. Nemcsak a mélabús, gyötrelmes energiamezője miatt, mely úgy vánszorog körülötte, mint a szürke felhők fölöttünk, hanem a megjelenése miatt. A bő, elnyűtt felsőjét karcsúsított pulóverre cserélte, melyet még vonzónak is találnék, ha nem az orromat viselné. Noha előre omló haja árnyékot vet leszegett arcára, tudom, hogy ott van, és legszívesebben letépném róla. Ha ma minden jól megy, pár órán belül véget vetek ennek.

Megáll előttem, felnéz rám. Arcának megszokott, világos tónusát egységes, bőrszínű máz fedi, a szeme fekete tussal kihúzva, ajkán szájfény csillog. Tisztán él bennem az emlék, ahogy Lili púdere szemcsés, tapadós fátyolként tapad a számra. Szerencsére az auramozgása alapján a kézfogást preferálja.

– Szia  – nyújtom felé a jobbom. Futólag megszorítja, de koránt sem olyan forró bizalommal, mint tegnap.

Ennyire negatívan érintette volna a tegnapi motorozás? Ugyan… Akkor nem öltözött volna ki ennyire.

Kinyitom előtte a kávézó ajtaját, bemegyünk, leülünk. Ugyanaz a hely, ugyanaz az asztal, ugyanaz a hangzavar. Mégis más minden. A feszültség szinte tapintható.

– Mi a baj? A barátnőd megbántott valamivel? – kérdezem halk, kedves hangon.

Nemet int a fejével.

– Tegnap nem volt baj, hogy késtél egy kicsit?

– Nem, nem volt – mered rám fénytelen szemekkel.

Ez nehéznek ígérkezik. Faggathatom tovább, vagy terelhetek. Utóbbi mellett döntök.

– Amúgy nagyon meglepett, amit tegnap mondtál a jó és a rossz relativitásával kapcsolatban. Nem olyasmi téma, amit a legtöbben első találkozáskor felhoznának. Ugyanakkor én is hasonlóan vélekedem. A különböző egyének indokainak megértése, az empátia kulcsfontosságú, és nem csak a regények esetében.

– Igen, persze…

Egy felszolgáló torpan meg mellettünk, udvariasan köszön, előveszi a noteszét, hogy felírja a rendelést. Mosolyog, úgy tesz, mintha nem látná, hogy Talia fejben teljesen máshol jár.

– Egy marcipános forrócsokit, legyen szíves – töröm meg a kínos csendet.

A zöld kötényes férfi elvonul, én pedig újabb kísérletet teszek, hogy visszarántsam a lányt az életbe. Csak hogy később én foszthassam meg tőle.

– Tudom, hogy már régen írtad, és talán szégyelled is, de szívesen beleolvasnék az írásodba Dracoról.

Semmi reakció. Mintha nem is hallana engem abban a sűrű, fojtogató energiabuborékban. Majd szétveti a keserűség, festett szempilláit piszkálja. Ha ennyire zavarja, miért sminkelt? Hogy szebbnek tűnjön, mert elégedetlen a külsejével? Vagy pusztán azért, hogy nekem imponáljon? Számomra, akinek egy sebhelyet is komoly erőfeszítésbe kerül regeneráció nélkül fenntartani, pont a tökéletlenség a legvonzóbb. Talia sem kivétel; kenhet magára akármilyen maszkot, pusztán halovány árnyéka a tegnapi sugárzó, heves lánynak, akinek meg se fordult a fejében, hogy másnak mutassa magát, mint amilyen. Egyszerűen csak… örült.

– Látom, hogy nyomaszt valami. Ha esetleg én tettem, mondtam bármit, amivel…

– Nem-nem, dehogy!

Hallgatok. Olykor a csönd beszédesebb a szavaknál. Kinézek az ablakon, hogy enyhítsem a figyelmem általi nyomást, de pont olyan szögben, hogy kirekesztve vagy elutasítva se érezhesse magát. Rápillantok. Ő nem viszonozza, csak mered lefelé, a ruhája ujját húzogatja. Szokatlan lehet számára ez a felső. Pedig jól állna neki; kiemeli a nőiességét, ugyanakkor elrejti azokat a domborulatokat, melyeket szégyell. De így, hogy feszeng benne… Ellenben tegnap abban a kopott öltözékben az a közvetlen őszintesége… vonzó volt. Túlságosan is.

Viszont az az orr… Az iszonyat megdermeszti hajszálaim tövét.

Hogy nem tűnt fel rögtön, amikor először láttam az arcát?

Bögre koppan az asztalon.

– Egészségükre!

– Köszönjük! – biccentek a pincérnek, mire udvarias műmosollyal tovasiet.

Finoman az asztal közepére tolom a tejszínhabbal és csokoládédarabokkal díszített italt, hogy beleessen Talia látóterébe, jelezve, hogy neki rendeltem, de nem nyúl érte, csak a száját harapdálja.

Feszültség gyűl bennem. Bármerre próbálok utat találni hozzá, zárt ajtókba ütközöm. Teljes, passzív elutasítás. Mintha direkt próbálgatná a türelmem, tudván, hogy nehezen viselem a kényszeredettséget. Épp ezért szinte minden női áldozatomnál elérem, hogy önként feküdjön alám, és bár vele már nincsenek hasonló terveim, a feladatom változatlan: meg kell ölnöm. Ehhez pedig fel kell ülnie a motoromra, lehetőleg párás szemüvegben.

Mi maradt még, amit nem próbáltam? Fordított pszichológia.

– Természetesen nem muszáj meginnod, ha nem kéred. Viszont, ha már beültünk, rendelnem kellett valamit, és gondoltam, talán jólesne. De ne érezz kényszert. Ha úgy érzed, máshol kellene lenned, én megértem. Nem tartozol magyarázattal. Ha haza szeretnél menni…

– Oda semmiképp… – vállizmai feszessége elárulja, hogy kezei ökölbe szorulnak az asztal alatt. – Miért is akarnék? Megint csak azt hallgathatnám anyámtól, milyen reménytelen eset vagyok. Hogy mindenkire szégyent hozok a kinézetemmel, az öltözködésemmel, rossz jegyeimmel, a puszta létezésemmel – remeg. – Hogy trehány vagyok, lusta, rosszul mosogatok, rossz sorrendben terítem a szárítóra a ruhákat, fordítva hajtom össze a nadrágokat és háromszor kell kiporszívóznom a szobámat, mire tiszta lesz… Hogy primitív ponyvákkal rongálom a szemem…, és hogy egy dagadt, szerethetetlen disznó vagyok, aki egyedül fog megdögleni.

Aurája újfajta tornádóként tombol. Szokatlan ez a sok elfojtott indulat egy ilyen fiatal lányban.

– Egyszerűen nem tudok olyan lenni, mint David, aki mindenből kivágja magát, mindenre tudja a megoldást… Aki úgy ért szót anyával, ahogy én soha… Még apával is… Apa… A temetésén próbáltam felidézni a szép emlékeket. Csak azért, hogy sírjak. De nem ment… – szeme sarkából kicsordul egy könnycsepp, sötét csíkot húz fehér arcára. – Azóta minden rosszabb. Előtte is szörnyű volt, de most… Azt hittem, jobb lesz… Pedig nem. Már nincs apa, akit okolhat, akitől félhet, akivel küzdhet. Már csak Én vagyok… A gusztustalan, kövér lánya – hangja egyre hangosabb. – Akit soha nem akart. Akiből „embert kell faragnia”. Én tényleg próbálok időben hazaérni, megcsinálni a házimunkát, tanulni… De nem megy… Nem tudok megfelelni. Minden, amit teszek, semmi sem elég jó… – kezével az asztal szélét markolja, mintha fel akarna állni, mégsem teszi.

Zokog.

A hangja, a szavai keserűsége megrepeszt bennem valamit, a fájdalma belém szivárog. Mélyre, fokozatosan, cseppről cseppre; épp ahogy a fekete könnyek patakzanak az arcán…

… az orrom két oldalán…

„Minden, amit teszek…

semmi sem elég jó.”

Az arca átalakul az orra körül, fekete könnyei vörössé válnak, alakja kisebb lesz. A fiú vállig érő fehér haja véres bőrére tapad. A földön térdel, kezében fűrész, előtte levágott szárnyai hevernek. Beborítja a fölé magasodó sárkány árnyéka. Mancsának egyetlen ujjával agyonnyomhatná, de nem teszi. Nem teheti, pedig akarná. Így csupán elfordítja robusztus fejét, hogy legalább látnia ne kelljen.

A fiú reszket. De nem a fájdalomtól, vagy a halálfélelemtől.

Hanem a rettegéstől, hogy visszautasítják. Hogy még szárnyak nélkül, önkéntes rabként se kell annak, akinek a lelke benne él.

Vállait csöndes zokogás rázza, nyomorúságos látványa némán üvölti „kérlek, szeress!”

Összecsap bennem a sárkány undora, dühe, tehetetlensége a fiú sajgó magányával, kétségbeesettségével. Hogy akárhányszor habozás nélkül levágná a szárnyait Alden néhány kedves szaváért, vagy egy pillantásáért, mely nem a szörnyeteget látja benne, hanem azt az elesett, kiszolgáltatott lényt, mely mögötte rejtőzik.

Melyik volnék épp? A sárkány, vagy a fiú?

Talán mindkettő.

Mielőtt észbe kapnék, kezem már a lány asztalon reszkető öklére nehezedik.

– Attól, hogy ő nem értékel, még nem vagy értéktelen – mondom ki, amit soha senki nem mondott nekem, hiába vágytam hallani.

A zokogása abbamarad, mintha késsel vágták volna el a torkát, nyirkos, hideg kezének remegése megszűnik a tenyerem alatt.

Mit művelek? 

        Ne sírj! Megöltem az apádat és téged is meg foglak.

Én nem Alden vagyok, Talia pedig nem én. Nem egy lelken osztozunk, hogy a másik szenvedésével a sajátunkat idézzük elő. Nem kötelességem őt pátyolgatni.

Elhúzom a kezem.

Mikor lett ilyen csönd? Páran tovább beszélnek, de magamon érzem a vendégek és a személyzet vissza-visszatérő tekintetét, szürke aurájuk vádlón vibrál. Engem okolnak a lány kiborulásáért. „Amióta apa meghalt, minden rosszabb…” – Végül is, igazuk van. A hasonló jelenetek pedig sehol nem elfogadottak. Úgy érzem, több borravalót fogok adni, mint terveztem.

– Bocsánat, én… Nem tudom mi ütött belém. Én csak… – veszi le a szemüvegét, hogy megtörölje a szemét, kézfejére sötét massza tapad. – Oh, te jó ég, milyen ügyetlen vagyok…!

– Szebb vagy nélküle.

Újra sírva fakad, bár ez a sírás már más, mint az előző. Szomorú, mégis megkönnyebbült. Felé nyújtok egy zsebkendőt, amit hálásan elvesz és beletemetkezik. Mélyeket sóhajt, rózsaszín energiamezője akár a vihar utáni lágy szellő. Az arcát törölgeti, bőre kipirosodik, de még így is marad itt-ott pár alapozóval kevert fekete maszat. Szólnom kellene róla?

Felé tolom az egyre kevésbé gőzölgő bögrét. Kerek szemekkel rácsodálkozik a csokoládéba olvadt tejszínhabra. Mintha most tért volna vissza abból a bizonyos másik dimenzióból, mely a lélek legmélyén lapul, fortyog, tele borzalommal, várva a pillanatra amikor a felszínre törhet.

Belekortyol, és el se szakad tőle, amíg a bögre ki nem ürül. Oly csillogó hálával néz rám duzzadt szemhéja alól, mintha valami isten volnék.

Nyomasztó érzés lüktet a halántékomban. Gyűlölök istenek szerepében tetszelegni.

Rápillantok a kávézó fehér, stilizált órájára Talia feje felett. Jevnek azt ígértem, ma hamarabb érkezem.

Miért ígérek ilyeneket?

– Köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal – szólalok meg. – Ha bármi nyomaszt, én szívesen meghallgatlak. Viszont egy kedves barátom szintén komoly lelki válsággal küzd, és elígérkeztem hozzá. Ne haragudj, de ideje indulnom.

Arcából kifut a vér, aurája kétségbeesetten csapkod. Ha ismerne, tudná, hogy engem nem ilyen egyszerű elijeszteni.

De nem ismer. Ha így lenne, nem ülne itt velem. Rohanna, menekülne.

– Holnap ugyanitt, ugyanekkor? – mosolyodok el, hogy tudja, nem tett rám rossz benyomást.

– Az remek volna – tér vissza bőre alá az élet.

– Épp arrafelé megyek, így hazavihetlek, ha szeretnéd.

– Oké. Ma hoztam szemüvegtokot, így lesz hová raknom utazás közben. Tegnap nagyon megrémített, hogy nem láttam semmit a párától. Mondjuk lehet így se fogok többet; a szemem nem túl jó.

Vagy ki tudja. Talán épp javulásnak indult, mint a szíve és az erőnléte.

A fenébe. Hogy fogom így ma megölni?

Sehogy. Marad az eredeti terv. A lassabb, de biztosabb.

– V-van valami az orromon?

– Csak egy kis szemfesték. Itt – mutatok arra a helyre az orromon, leplezve a valódi indokot.

– Oh! – takarja el. – Azt hiszem, kimegyek a mosdóba és rendbe szedem magam.

– Rendben, én addig fizetek és kint várlak.

És igyekszem ezentúl kevésebbet nézni az orrodat. Rossz hatással van rám.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Ötödik emelet. A lift kinyílik, én pedig kilépek a folyosó mélybordó szőnyegére. A lámpák fénye és a szobaszámok sárga megvilágítása félhomályba vonja a bézs falakat. Egyszerre modern és antik. Beszívom a drága függönyök és bőrkanapék illatát.

512-es szoba.

Mielőtt elérhetném, szófoszlányok ütik meg a fülem a lépcső irányából. Hálát adok, amiért a fejemen hagytam a sisakot. Nem szeretnék interakcióba keveredni, így a következő sarkon befordulok a fölfelé vezető lépcsőre, ahol a korlátnak dőlök és fülelek. Hajnali kettő múlt; az ember azt gondolná, ezek a játékosok legalább versenyszezonban alszanak.

– … és egész évben a vele való mérkőzéstől rettegtem. Amikor bejelentette, hogy itt lesz, komolyan fontolóra vettem, hogy el se jövök.

– Hiba lett volna, elvégre tavaly is felsült.

– Ez igaz, de ki hitte volna, hogy másodjára is megtörténik? Szegény Anonimok, jól ráfáztak vele… Jövőre tuti senki nem fogja szerződtetni.

A szobakártyát forgatom a zsebemben. Gyorsan, folyamatosan. Közelednek… Mi lesz ha erre jönnek? Tovább kellene indulnom. Már csak az hiányzik, hogy a fehér hajamat összefüggésbe hozzák Jev karakterével! Kértem, hogy ne rólam mintázza, de ő…

„Ugyan Devin! Miért ne nézhetnélek akkor is, ha épp valaki mást boldogítasz?”

Idióta.

Megkönnyebbülésemre a két srác megáll a folyosó közepén. Sok sikert kívánnak egymásnak és elköszönnek. Kivárom, míg az ajtók becsukódnak, majd amilyen halkan és sebesen tudok, továbbsietek az 512-höz.

A fényes kilincsért nyúlok, de a mozdulat megakad a levegőben.

Miért csinálom ezt? Ő egy sárkány…

Szeretet?

Ugyan…

Hála, felelősség?

Együttérzés. Ugyanannak az érzelemnek a tövéről fakadó együttérzés, ami meggátolja, hogy beleszeressek.

A rajongás a szemében, a szeretetre éhes érintése…

Rég éreztem magam ennyire bűnösnek.

Az érzékelőhöz illesztem a kártyát, halkan nyitom és zárom be az ajtót. Lehet már alszik…

De nem. Az érintetlen ágy szélén gubbaszt nekem háttal, mintha az üzletek, reklámok és felhőkarcolók fényeiben gyönyörködne a fal méretű ablakon keresztül. Egyedül görnyedt háta, reszkető vállai és halk zokogása utal rá, hogy semmit nem érzékel a külvilágból.

Leveszem a sisakom, a kabátom, a csizmám, majd bentebb sétálok. Óvatosan, attól tartva, hogy a szoba bármely pillanatban kék-fehér lángok áldozatául eshet.

Köszönés nélkül ülök le mellé, a matrac besüpped alattam.

Noha nem szól hozzám, a csönddel együtt ő is bekúszik az elmémbe, megfoszt az önállóságomtól, meztelenre vetkőzteti a lelkem. Ez nem az a fajta meztelenség, melyet önként adok valaki másnak, hanem mikor valami hívatlanul mászik a bőröm alá, ott lapul, figyel, míg már a saját gondolataimtól is szégyenkezem.

Nem érzek haragot. Nincs miért. Nem direkt csinálja. Számára olyan ez, mint embernek a lélegzetvétel.

Tudom, mert Alden is sárkány.

És pont ez az az ok, amiért soha nem fogom tudni viszonozni azt a fajta szeretetet, amit irántam táplál, hiába is próbálnám.

Válla egyre hevesebben rázkódik, egész lénye hullámzik, folyamatosan változik. Mintha csak a jelenlétemre várt volna, hogy szabadjára engedje a benne tomboló kínt, mely újra és újra szétszakítja. Mellei nőnek, szarvai, hogy aztán visszahúzódjanak, orra görbéből egyenessé majd piszévé válik, fülei kihegyesednek, különböző állatokévá torzulnak. Bőrén pikkelyek jelennek meg, bundává olvadnak, tollak válnak ki belőle, majd újra emberivé simul.

Evilági és másvilági lények, testrészek kavalkádja. A képesség, mellyel egyedül ő rendelkezik. Amely páratlanná teszi.

Kívülállóvá.

Egy sárkány, aki emberi húsból készült fasírtot ebédel… Mégis hagyja magát megsebezni ugyanezen faj által.

Miért?

Ugyanazért, amiért én is levágtam a szárnyaim, miután Alden felhagyott vele és szabadon eresztett. Amiért jól tanultam és minden idegszálammal azon görcsöltem, hogy megszilárdítsam az erőmet és Őrzővé váljak. Amiért eltitkoltam a kilétem és igyekeztem elhitetni az emberekkel, nem vagyok szörnyeteg.

A normalitás illúziójáért.

Ő is ezért vállalja a lehetetlent, járatja le magát nyilvánosan és tűri, hogy becsméreljék – holott az agyhullámaival a pillanat törtrésze alatt elhamvaszthatná az egész várost.

És magányosabb lenne, mint valaha.

Talán ez köt minket egymáshoz. A vágy, hogy tartozhassunk valakihez.

Átkarolom, magamhoz vonom. Homlokát a mellkasomnak támasztja, karmos kezeivel belemarkol a hajába, mely hol hosszú, hol rövid, hol hullámos, hol egyenes.

– Gyűlölnek… – súgja fuldokolva. – Mind. A csapat, amelyhez berimánkodtam magam, a rajongóim… De hát mit tehettem volna…? Ott voltak a fejemben. – Úgy tép a fejbőrébe, mintha azzal formába kényszeríthetné az őrületet. – Mind a tizennyolcezer ember a nézőtéren… A biztonságiak, a munkások, a szervezők… Még a headseten keresztül is beszéltek hozzám. De nem hallottam. Mert mindent hallottam. Nem tudtam… nem tudtam csinálni semmit.

Talán nem is kell. Csak elfogadni, hogy nem élhetünk emberként.

– Tévedsz. Ez a játék lehetővé tette, hogy úgy élhessek, mint bármely más létforma. Anélkül, hogy mások gondolatai túlharsognák a sajátjaimat. Téboly nélkül. És most mindezt elvesztettem.

– Bármikor felvehetsz új személyazonosságot.

– Évezredek óta változok és menekülök. De önmagam elől nem tudok.

– Akkor ne tedd.

– Próbáltam, de lehetetlen.

– Az emberek szabályai szerint talán. De te nem vagy halandó. Akkor sem, ha már olyan régóta élsz köztük, hogy annak hiszed magad.

Átölel, hozzám simul. Zokog.

Nagy sokára, mikor már a könnyei teljesen átáztatják a pulóverem, női formában állapodik meg.

Fogalmam sincs, mikor dőltünk hátra, vagy mióta alszik a mellkasomon. A könnyektől és nyáltól nedves garbó a bőrömön egyre kellemetlenebb.

Fenébe, megint gondolkozom. Eszemben sincs felébreszteni, így fix pontot keresve gyorsan a plafon egyik sarkára meredek. Kiürítem az elmém és csak létezem.

A nap első sugarai megjelennek a város felett.

Talia arca rajzolódik ki előttem. Meg kell ölnöm. Lassan ideje indulnom, hogy visszaérjek.

Jev a másik oldalára fordul.

Túl hangosan gondolkozom, meghallhatta… Ezt is hallja… Rá fog kérdezni, mi történt tegnap. De csak hallgat, befészkeli magát a hónaljam mélyedésébe, majd átöleli a karomat. Talán a saját fájdalma nagyobb, minthogy az én problémámmal törődjön.

– Igazad van – szólal meg alvástól érdes női hangon.

– Hm? – jelzem, hogy én nem látok a fejébe.

– Nem adhatom fel. Próbáltam beolvadni, eggyé válni Metamorph szerepével és elfeledkezni a kilétemről. De nem tehetem. Ki kell állnom magamért és a saját jólétemért. Bármi áron. Pokolba a szerepekkel, szabályokkal, sportszerűséggel. Már így is csalónak tartanak. Ideje hasznot húzni abból, aki vagyok.

Felül egy zsebkendőért az éjjeliszekrényről, megtörli az arcát. Elvesz még egyet és a pulóveremhez érinti, de amint rájön, hogy ez nem az a mennyiség, amit ily módon fel lehetne itatni, visszahúzza a kezét.

– Sajnálom – hajtja le a fejét. – Ha szeretnéd, veszek neked egyet, amint kinyitnak a boltok. De ki is moshatom, hacsak nem szeretnél egy Metamorph-logós pólóban hazamotorozni.

– Hagyd, kibírom – legyintek. – Hat óra menetszél alatt lesz alkalma megszáradni. Inkább azon tűnődj, mihez fogsz kezdeni.

– Ami azt illeti, van egy tervem – nyújt felém egy zsebkendőt.

Felvonom a szemöldököm.

– Emlékszel arra a game designerre, akit az egyik live-adásban mutattam?

– Aki a túlvilágból merít ihletet?

– Aha. Itt van a hotelben, valahol felettünk.

– Tudjuk, mit keresünk?

– Nem, de tuti nem ember.

Feltűröm a ruhám ujját, elveszem a zsebkendőt, de kinyújtva hagyom a tenyerem.

– Kettőt kérek!

Kapok. A halántékomhoz szorítom, majd lehunyom a szemem és engedem, hogy szarvaim áthasítsák a fejbőrömet. A zsebkendők átnedvesednek, a világ kitágul, tudatomba beáramlanak a környező létformák energiamezői. A szomszéd szobában négy ember és egy doxi alszik, az utcán a korai óra ellenére színes kavalkád hömpölyög, a mellettünk lévő épületben egy hárpia zaklatott lelkiállapotban az éjszakai műszak vége felé járhat.

Ám akit keresek, az itt van, az épületben. Felettünk. Végigpásztázom a következő szinten. Negyvenkilenc ember. Még fentebb. És még fentebb. Szürkeség tömkelege.

A tizedik emeleten egy druida narancsszínű aurájába botlom. Ő volna? A karomon húzódó szövetségi tetoválásra koncentrálok, mire a bőröm fölmelegszik a pecsét vonalai mentén.

Ő az.

– Tizedik emelet, tőlünk balra a negyedik. Ha jól számolom, a 1020-as szoba. Druida. Kellemesen érzi magát, bár kicsit fáradt. Egyedül van.

– Rendelkezik Erővel? Semmi kedvem holtan összeesni amint megpillant…

A tetoválásom szárny részére koncentrálok, ami az elhalványodott Erőmmel kihívást jelentő próbálkozás.

– Nem érzem. De talán csak az én gyengeségem… Bár tekintve, hogy a Szövetség milyen kevés Őrzőt alkalmaz az Alvilágban, aligha a szórakoztatóiparban helyezné el. Valószínűleg csak Figyelő vagy Vigyázó.

– Egyetértek.

Visszahúzom a szarvaimat, felitatom a helyükön maradt vért, már amennyire tudom…

Visszaadom a zsebkendőt Jevnek.

Vörös a fehéren… Átcsapnak felettem a múlt hullámai. A veszteség, a magány, a fájdalom. Mindazok emléke, akiket nem tudtam megmenteni. Vér, bűntudat…

Most azonnal meg kell zuhanyoznom. Méghozzá gyorsan, ha vissza akarok érni, mire Talia végez.

Viszket a mellkasom. Véres ujjaim könnytől és váladéktól nyirkos anyagot tapintanak.

– Áll még az ajánlatod a mosással kapcsolatban?

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>