Kinyomom a telefonom ébresztőjét. Kómásan fordulok a másik oldalamra, hogy még egy röpke pillanatra visszabújjak Devin oltalmazó ölelésébe, azonban az álomképet hirtelen a rám váró matekdoga gondolata váltja fel. Pulzusom izgatott ritmussá gyorsul, ám a szokásos kétségbeesés helyett pezsgő kíváncsiság árad szét bennem. Talán ezúttal nem merülök el a pánikban tesztírás közben…
Ha pedig mégis, az jobban le fog sújtani, mint Devin előtt bármikor. Elvégre ő korrepetált, rám áldozta az idejét, az energiáját, hitt bennem… És ha elbukom, azzal rá is szégyent hozok.
Felveszem a szemüvegem, de ahogy kinyitom a szemem, megszédülök és rögtön le is kapom.
Basszus… Már megint romlott a látásom? Méghozzá ilyen gyorsan, ennyire sokat?
A kezem… Úgy meredek az éles körvonalakra, rózsaszín körmeimre, bőröm textúrájára, mintha most látnám először. A szobám, a bútorok színes foltok helyett teljes valójukban rajzolódnak ki a reggeli napfényben. A szöszök a kopott pulóvereken, a csipszeszacskó logója, a könyvek a szőnyegen… El tudom olvasni a címüket!
Várom, hogy a káprázat tovaszálljon és a világ homályba boruljon. Talán még mindig álmodom…
Kirohanok a fürdőszobába, megmosom az arcomat hideg vízzel. Jeges, szinte fáj, mégis újra és újra megmerítem a markom. Ahogy kilesek az ujjaim közül, megpillantom magam a tükörben. Nem a fehér bőrű, vörös hajú lidércnyomást, hanem a saját fakó arcomat. A pattanást a halántékomon, a csipát a szemzugomban, a szempilláimat – mindet. Barna írisz, pár zöldes pöttyel. Mennyivel nagyobbak a szemeim a lencsék nélkül! Szépnek persze így se nevezném magam… Mégis…
Felnevetek.
Látok!
Hogy lehet ez? – A boldogságtól lelkes kérdés baljósan visszhangzik bennem. Mosolyom lehervad, úgy meredek a tükörre, mint rémisztő, abnormális jelenésre. Az egész a hallucinációkkal kezdődött, majd javult az erőnlétem, most meg ez…
Lehetséges egyáltalán? Ha igen, hogyan? Orvoshoz kellene mennem. Szinte látom gondterhelt arcukat, ahogy logikus magyarázatok után kutatnak, különféle tesztek és vizsgálatok alá kényszerítenek, vért vesznek, felboncolnak…
Nem. Nem megyek orvoshoz. Miért is mennék? Nincs panaszom. Kinevetnének. Vagy olyasmit mutatnának ki, amire nem vagyok felkészülve.
Mutáció… Elmebaj…
Na és anyának mit mondok? A tesiórán történtekről se számoltam be neki. De ezt hogy titkolom el?
Valahogy muszáj lesz.
Visszamegyek a szobámba, ismét felveszem a szemüveget, igyekszem a homályos sziluetteket formákba kényszeríteni, de csak a fejem fájdul meg tőle. Túl veszélyes hordanom. Beleteszem a tokba és a táskámba süllyesztem, akár valami kabalát, mely megóvhat a kínos kérdésektől.
Felöltözök, lemegyek a földszintre. Közben azért rimánkodom, hogy anya másnaposan még az igazak álmát aludja.
De nincs ilyen szerencsém. Ott ül a nappaliban, lépteim hangjára azonnal felém fordul.
– Már megint elalu… Talia, hol a szemüveged?
– A táskámban – Lesütöm a tekintetem. – Majd a suliban felveszem.
– Már reggelente is találkozol a hercegeddel? Megértem, ha szebbnek szeretnél tűnni, hogy a kedvében járj, de azzal aligha fogsz imponálni, ha felbuksz a járda repedéseiben.
Devin… Szívem a torkomba ugrik. Mit fog szólni? Mit mondok neki? Azt fogja hinni, hogy miatta sanyargatom magam.
– Ha ennyire zavar, fontolóra vehetnéd a kontaktlencsét. Így viszont csak megerőlteted a szemed és tovább fog romlani. Ezt akarod?
Szó nélkül a cipőmért indulok. Anya prédikációja háttérzajjá tompul a fejemben, hiába áll föl és sétál oda hozzám.
Kontaktlencse… Világéletemben viszolyogtam tőle, hogy valamit a szemembe rakjak: úgyse lesz soha senkim, akkor meg minek szenvedjek a szúró érzéssel, gyulladással? Viszont most az, hogy Devinnel összejárok, egy remek ürügy a változásra. Ezt fogom mondani Mandynek, és mindenkinek, aki faggatózik.
Devinnek is?
Cipőfűzőimet kötő ujjaim megtorpannak.
Neki is hazudnék? Ő mindig őszinte hozzám. Megvannak a maga titkai, de amit megoszt velem, az olyan mintha a szívét tárná ki előttem. Az a szomorú, fekete tekintet…
– … komolyan ilyen sokat jelent neked ez a fiú?
Úgy nézek anyára, mintha a fejemben olvasna, majd rájövök, hogy még mindig a szemem miatt aggódik.
Elborít a harag. Ugyan, mikor törődött ő velem?
– Igen – hangom félbe metszi magabiztos monológját. – Ő elfogad engem. Kövéren, zsíros hajjal, fiú ruhákban. Nem egy szemüveg fogja tőlem távol tartani. Én döntöttem úgy, hogy leveszem. Hidd el, amint rosszul érzem magam, fel fogom tenni.
Sötét szemei néma haragtól szikráznak. De nem törnek meg, hiába próbálnak.
– Csinálj amit akarsz. Tedd tönkre a szemed, csináltasd föl vele magad, bánom is én… – ül vissza a kanapéra. Bort tölt.
– Pontosan. Mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy neki jólesik – csukom be magam után az ajtót.
Oly erővel, hogy magam is megijedek. A kilincs meglazul a kezemben.
Mi történik velem?
<< Previous Next >>