Lapozok párat a Bűn és bűnhődésben, leírok pár mondatot a füzetembe. Néha felpillantok, főleg, mikor mozgást észlelek a felnőtt részleg üvegajtaja mögül. Direkt olyan helyet választottam az olvasóteremben, ahonnan rálátok. Már egy órája ülök itt, de csupán néhány diák és egy-két könyvtáros alkotja a gyér forgalmat. Amikor megérkeztem, én is bementem, hogy kihozzam ezt a könyvet elemezni, meg pár fantasyt, amit haza fogok vinni – de Ő nem volt sehol.
Mi van, ha rossz részlegnél ülök?
Menj be, és nézz körül újra!
Nem. Az esszémre kell koncentrálnom. Itt legalább nem nyomaszt anya jelenléte.
Csak Deviné.
A tollam végét rágcsálom. És ha ma mégsem dolgozik?
Ugyan… Ha le akarna rázni, már megtette volna. Különben is, azt mondta, várja a hétfőt.
Én is várom. Ki se bírtam várni. Ez a valódi ok, amiért idejöttem, míg anyának azt kamuztam, hogy Mandyvel megyünk plázázni.
Írok pár sort.
Fekete-fehér árny suhan el a látómezőm peremén, mire azonnal fölkapom a fejem. Tekintetünk találkozik. Integetek neki, de az ő épp könyveket cipel, így csak mosolyogva biccent, majd tovasiet, fehér haja fátyolként úszik mögötte. Szívem mellkasomból a torkomba költözik.
Biztos mindjárt kijön hozzám.
Fogaim a műanyagon kocognak.
A falióra mutatója halkan kattog.
Miért nem jön?
Utána akarok menni… De nem szeretném hátráltatni. Biztos elfoglalt…
És ha nem?
Túlzás volt idejönnöm. Pont ma, amikor tudom, hogy dolgozik. Mint valami nyomulós, idegesítő picsa, aki idegösszeroppanást kap, ha három teljes napot a fiúja nélkül kell eltöltenie.
Koncentrálj az esszére!
Elolvasom a címkével megjelölt bekezdést, de a szavak nem állnak össze mondattá. Miért kínzom magam? Ettől az idegbajtól még David pulcsija se óv meg, hiába vettem fel. Haza kellene mennem.
És megfosztanám magam a reménytől?
– Segíthetek? – A hang, ami megérintette a lelkem. És azt teszi most is.
Egy félénk hang felel, de nem értem, mit mond. A lány egyik lábáról a másikra áll, szemének ívéből, öltözékéből egyértelmű, hogy külföldi diák. Biztos mindjárt átirányítja valakihez, aki szót ért vele… Ám Devin spontán, habogás nélkül szólal meg az ő nyelvén, mire a lány arca földerül, és követi a könyvespolcok labirintusába.
Ott lépkedhet mögötte, érezheti a parfümjének illatát, gyönyörködhet a fény játékában a haján…
Rövidre rágott körmeim kifehérednek a tollon, belemélyednek a gumimarkolatba, végleges nyomot hagyva.
Milyen kedves vele… Mert ez a dolga. Vajon miről beszéltek? Mit mondott neki?
És ha másokat is elhív kávézni?
Lehet mégiscsak hallgatnom kellene anyára, és leadni pár kilót…
Kisvártatva ismét felbukkan az üvegfal túloldalán, mikor a pult mellett ülő munkatársa feláll és odainti. Egy fiatal nő, arca szeplős, szőkésbarna haja rendezett, blúza és szoknyája bő, de szabása kiemeli karcsú testét. Kedvesnek tűnik, mi több; csak úgy sugárzik. Ismerős valahonnan. Talán mert többször is szolgált már ki engem. Hogy nem tűnt fel eddig, milyen szép?
Talán, mert nem Devinnel beszélt. Nem neki mosolygott, nem az ő szavaitól pirult el. Ahogy Devin ránéz… Mintha pontosan tudná, miért olyan lelkes ez a lány, és nem zavarja. Sőt; élvezi. A gesztusai, a mozgása, a gyengédség ahogy megveregeti a hátát…
Szinte látom, ahogy együtt nevetnek a Once upon a time-ban.
Úgy bámulom a papírt, mintha belemerülhetnék. Akármit csinál, nem akarom látni.
Dosztojevszkij és a polifonikus regény.
Könnyed, elegáns léptek, fahéj és kardamom illata. Túl közelről.
– Csak nem hiányoztam? – szorítja meg a vállamat. Egy pillanatra elfelejtek lélegezni.
Álmodom, vagy tényleg idejött hozzám?
– Szeretek itt tanulni. Már amikor sikerül anyát átejtenem valami alibivel.
– Dosztojevszkij? – Ahogy hátulról fölém hajol, pár fehér tincs omlik a füzetre, de azonnal hátra igazítja.
– Aha… – nyögöm zavartan. Most tuti strébernek tűnök.
– Szabad? – Nyúl a könyvért és a mellettem lévő székért egyszerre.
Leül mellém, hosszú ujjaival óvatosan átlapozza a könyvet. Milyen szép, ápolt a keze! A legtöbb lány manikűröshöz jár az ilyen szabályos, mandula alakú körmökért. Ugyanakkor, van bennük valami szokatlan… Beletelik pár másodpercbe mire rájövök: nem oszlik fehér és rózsaszín részre és holdacska sincs a körömágy tövénél – az egész egységes elefántcsontszínű. Vajon a sajátja? Nehezen tudom elképzelni műköröm építés közben…
– Talán ideje újraolvasnom – mondja halkan, nehogy megzavarja a többi olvasót a teremben.
– Szereted? – vonom fel a szemöldököm.
– Régen az egyik kedvencem volt. Neked hogy tetszett?
– Egész jó, kötelezőhöz képest.
– Nem hangzott túl meggyőzően – mosolyodik el.
– Lassan indul… Na meg ugyan szeretem a lélektani leírásokat, az, hogy a karakter minden kósza gondolatát papírra veti, kicsit sok – firkálok egy virágot a papír szélére. Remeg a kezem.
– Szerintem pont ettől életszerű. Úgy bele tudom magamat élni, hogy szinte eggyé válok a főhőssel.
– Nem is tudom… – Komolyan vitát indítok a kedvenc könyvéről? Igen. Csak azért is, elvégre megváratott. – Sokszor olyan idegennek éreztem Raszkolnyikov gondolatait. Megöl egy zálogost, és tényleg azt hiszi, ép lélekkel megúszhatja? Sőt, bebeszéli magának, hogy nemes tettet hajtott végre, mert ő „felsőbbrendű”.
– Elítéled?
– Megértem a körülményeit, a nyomorát, az indokait, mégis… megölni valakit, ráadásul egy ártatlant is… Persze, akkor, ott már nem tehetett mást, de nem csoda, hogy „megbűnhődik” érte.
Leteszi a regényt, keze az asztal sarkán heverő stóc felé mozdul. A frissen kölcsönzött, korhatáros könyveim; csupa sötét fantasy, tele erotikával… Ég az arcom. Már rég el kellett volna pakolnom.
– Lorian Ain’Dal: A halandóság íze – fordítja meg, mintha a fülszöveget olvasná, de a hanglejtéséből ítélve az a gyanúm, ismeri a kegyetlen fae király történetét. – Úgy fest, mégiscsak szereted a gyilkosokat – combja az enyémhez simul az asztal alatt. Biztos túl magas és máshogy nem fér el kényelmesen… Arcom izzik, alhasam összerándul. Keresztbe teszem a lábam.
– Sz-szeretem a sötét karaktereket. Izgalmas elemezni, miért lettek olyanok, amilyenek, elképzelni őket, mitől változnának meg…
– Éspedig?
– Gyakran a magány, a traumák, a meg nem értettség juttatja őket mély pontra. Viszont, ha találnak valaki arra méltót, annak kedvéért képesek jobbá válni.
– Szóval… minden rosszfiú megjavítható? – a szája mosolyog, a szeme nem.
– Szerintem igen.
– És ha nem?
– Olyan nincs. Csak gyenge motiváció, vagy kevés idő, kezeletlen problémák, depresszió…
Apa… Vajon helyre tudott volna jönni?
Már sose tudom meg.
– Raszkolnyikov karaktere is sokat fejlődik a cselekmény során. Miben marad el a fae hercegtől?
– Nem is tudom… Olyan… Emberi. Más egy gyilkosság egy fantasyben. És más a valóságban. Azt hiszem.
– Ijesztőnek találod.
– Kicsit. Egy dolog valakit csúfolni, megütni, kínozni, zsarolni, és más elvenni egy életet. Az valami… visszafordíthatatlan.
– Tudom, miről beszélsz – Fekete szemeinek békés, ártatlan mélysége egyre vonz, hogy húzódjak közelebb. Bele akarok veszni…
Föláll, arcán szomorú mosoly suhan keresztül.
– Megígértem a kollégámnak, hogy segítek a leltározásban. Jó szórakozást a polifonikus regényhez és a fae királyhoz! – Csalódott arcot vághatok, mert hozzáteszi: – Szólj, ha elakadnál; odabent leszek – Mintha csak tudná, hogy ezzel a felajánlással szétoszlatja a bennem támadt féltékenységet. Bármikor bemehetek hozzá, vagyis nincsenek titkai előttem…