Ötödik emelet. A lift kinyílik, én pedig kilépek a folyosó mélybordó szőnyegére. A lámpák fénye és a szobaszámok sárga megvilágítása félhomályba vonja a bézs falakat. Egyszerre modern és antik. Beszívom a drága függönyök és bőrkanapék illatát.
512-es szoba.
Mielőtt elérhetném, szófoszlányok ütik meg a fülem a lépcső irányából. Hálát adok, amiért a fejemen hagytam a sisakot. Nem szeretnék interakcióba keveredni, így a következő sarkon befordulok a fölfelé vezető lépcsőre, ahol a korlátnak dőlök és fülelek. Hajnali kettő múlt; az ember azt gondolná, ezek a játékosok legalább versenyszezonban alszanak.
– … és egész évben a vele való mérkőzéstől rettegtem. Amikor bejelentette, hogy itt lesz, komolyan fontolóra vettem, hogy el se jövök.
– Hiba lett volna, elvégre tavaly is felsült.
– Ez igaz, de ki hitte volna, hogy másodjára is megtörténik? Szegény Anonimok, jól ráfáztak vele… Jövőre tuti senki nem fogja szerződtetni.
A szobakártyát forgatom a zsebemben. Gyorsan, folyamatosan. Közelednek… Mi lesz ha erre jönnek? Tovább kellene indulnom. Már csak az hiányzik, hogy a fehér hajamat összefüggésbe hozzák Jev karakterével! Kértem, hogy ne rólam mintázza, de ő…
„Ugyan Devin! Miért ne nézhetnélek akkor is, ha épp valaki mást boldogítasz?”
Idióta.
Megkönnyebbülésemre a két srác megáll a folyosó közepén. Sok sikert kívánnak egymásnak és elköszönnek. Kivárom, míg az ajtók becsukódnak, majd amilyen halkan és sebesen tudok, továbbsietek az 512-höz.
A fényes kilincsért nyúlok, de a mozdulat megakad a levegőben.
Miért csinálom ezt? Ő egy sárkány…
Szeretet?
Ugyan…
Hála, felelősség?
Együttérzés. Ugyanannak az érzelemnek a tövéről fakadó együttérzés, ami meggátolja, hogy beleszeressek.
A rajongás a szemében, a szeretetre éhes érintése…
Rég éreztem magam ennyire bűnösnek.
Az érzékelőhöz illesztem a kártyát, halkan nyitom és zárom be az ajtót. Lehet már alszik…
De nem. Az érintetlen ágy szélén gubbaszt nekem háttal, mintha az üzletek, reklámok és felhőkarcolók fényeiben gyönyörködne a fal méretű ablakon keresztül. Egyedül görnyedt háta, reszkető vállai és halk zokogása utal rá, hogy semmit nem érzékel a külvilágból.
Leveszem a sisakom, a kabátom, a csizmám, majd bentebb sétálok. Óvatosan, attól tartva, hogy a szoba bármely pillanatban kék-fehér lángok áldozatául eshet.
Köszönés nélkül ülök le mellé, a matrac besüpped alattam.
Noha nem szól hozzám, a csönddel együtt ő is bekúszik az elmémbe, megfoszt az önállóságomtól, meztelenre vetkőzteti a lelkem. Ez nem az a fajta meztelenség, melyet önként adok valaki másnak, hanem mikor valami hívatlanul mászik a bőröm alá, ott lapul, figyel, míg már a saját gondolataimtól is szégyenkezem.
Nem érzek haragot. Nincs miért. Nem direkt csinálja. Számára olyan ez, mint embernek a lélegzetvétel.
Tudom, mert Alden is sárkány.
És pont ez az az ok, amiért soha nem fogom tudni viszonozni azt a fajta szeretetet, amit irántam táplál, hiába is próbálnám.
Válla egyre hevesebben rázkódik, egész lénye hullámzik, folyamatosan változik. Mintha csak a jelenlétemre várt volna, hogy szabadjára engedje a benne tomboló kínt, mely újra és újra szétszakítja. Mellei nőnek, szarvai, hogy aztán visszahúzódjanak, orra görbéből egyenessé majd piszévé válik, fülei kihegyesednek, különböző állatokévá torzulnak. Bőrén pikkelyek jelennek meg, bundává olvadnak, tollak válnak ki belőle, majd újra emberivé simul.
Evilági és másvilági lények, testrészek kavalkádja. A képesség, mellyel egyedül ő rendelkezik. Amely páratlanná teszi.
Kívülállóvá.
Egy sárkány, aki emberi húsból készült fasírtot ebédel… Mégis hagyja magát megsebezni ugyanezen faj által.
Miért?
Ugyanazért, amiért én is levágtam a szárnyaim, miután Alden felhagyott vele és szabadon eresztett. Amiért jól tanultam és minden idegszálammal azon görcsöltem, hogy megszilárdítsam az erőmet és Őrzővé váljak. Amiért eltitkoltam a kilétem és igyekeztem elhitetni az emberekkel, nem vagyok szörnyeteg.
A normalitás illúziójáért.
Ő is ezért vállalja a lehetetlent, járatja le magát nyilvánosan és tűri, hogy becsméreljék – holott az agyhullámaival a pillanat törtrésze alatt elhamvaszthatná az egész várost.
És magányosabb lenne, mint valaha.
Talán ez köt minket egymáshoz. A vágy, hogy tartozhassunk valakihez.
Átkarolom, magamhoz vonom. Homlokát a mellkasomnak támasztja, karmos kezeivel belemarkol a hajába, mely hol hosszú, hol rövid, hol hullámos, hol egyenes.
– Gyűlölnek… – súgja fuldokolva. – Mind. A csapat, amelyhez berimánkodtam magam, a rajongóim… De hát mit tehettem volna…? Ott voltak a fejemben. – Úgy tép a fejbőrébe, mintha azzal formába kényszeríthetné az őrületet. – Mind a tizennyolcezer ember a nézőtéren… A biztonságiak, a munkások, a szervezők… Még a headseten keresztül is beszéltek hozzám. De nem hallottam. Mert mindent hallottam. Nem tudtam… nem tudtam csinálni semmit.
Talán nem is kell. Csak elfogadni, hogy nem élhetünk emberként.
– Tévedsz. Ez a játék lehetővé tette, hogy úgy élhessek, mint bármely más létforma. Anélkül, hogy mások gondolatai túlharsognák a sajátjaimat. Téboly nélkül. És most mindezt elvesztettem.
– Bármikor felvehetsz új személyazonosságot.
– Évezredek óta változok és menekülök. De önmagam elől nem tudok.
– Akkor ne tedd.
– Próbáltam, de lehetetlen.
– Az emberek szabályai szerint talán. De te nem vagy halandó. Akkor sem, ha már olyan régóta élsz köztük, hogy annak hiszed magad.
Átölel, hozzám simul. Zokog.
Nagy sokára, mikor már a könnyei teljesen átáztatják a pulóverem, női formában állapodik meg.
Fogalmam sincs, mikor dőltünk hátra, vagy mióta alszik a mellkasomon. A könnyektől és nyáltól nedves garbó a bőrömön egyre kellemetlenebb.
Fenébe, megint gondolkozom. Eszemben sincs felébreszteni, így fix pontot keresve gyorsan a plafon egyik sarkára meredek. Kiürítem az elmém és csak létezem.
A nap első sugarai megjelennek a város felett.
Talia arca rajzolódik ki előttem. Meg kell ölnöm. Lassan ideje indulnom, hogy visszaérjek.
Jev a másik oldalára fordul.
Túl hangosan gondolkozom, meghallhatta… Ezt is hallja… Rá fog kérdezni, mi történt tegnap. De csak hallgat, befészkeli magát a hónaljam mélyedésébe, majd átöleli a karomat. Talán a saját fájdalma nagyobb, minthogy az én problémámmal törődjön.
– Igazad van – szólal meg alvástól érdes női hangon.
– Hm? – jelzem, hogy én nem látok a fejébe.
– Nem adhatom fel. Próbáltam beolvadni, eggyé válni Metamorph szerepével és elfeledkezni a kilétemről. De nem tehetem. Ki kell állnom magamért és a saját jólétemért. Bármi áron. Pokolba a szerepekkel, szabályokkal, sportszerűséggel. Már így is csalónak tartanak. Ideje hasznot húzni abból, aki vagyok.
Felül egy zsebkendőért az éjjeliszekrényről, megtörli az arcát. Elvesz még egyet és a pulóveremhez érinti, de amint rájön, hogy ez nem az a mennyiség, amit ily módon fel lehetne itatni, visszahúzza a kezét.
– Sajnálom – hajtja le a fejét. – Ha szeretnéd, veszek neked egyet, amint kinyitnak a boltok. De ki is moshatom, hacsak nem szeretnél egy Metamorph-logós pólóban hazamotorozni.
– Hagyd, kibírom – legyintek. – Hat óra menetszél alatt lesz alkalma megszáradni. Inkább azon tűnődj, mihez fogsz kezdeni.
– Ami azt illeti, van egy tervem – nyújt felém egy zsebkendőt.
Felvonom a szemöldököm.
– Emlékszel arra a game designerre, akit az egyik live-adásban mutattam?
– Aki a túlvilágból merít ihletet?
– Aha. Itt van a hotelben, valahol felettünk.
– Tudjuk, mit keresünk?
– Nem, de tuti nem ember.
Feltűröm a ruhám ujját, elveszem a zsebkendőt, de kinyújtva hagyom a tenyerem.
– Kettőt kérek!
Kapok. A halántékomhoz szorítom, majd lehunyom a szemem és engedem, hogy szarvaim áthasítsák a fejbőrömet. A zsebkendők átnedvesednek, a világ kitágul, tudatomba beáramlanak a környező létformák energiamezői. A szomszéd szobában négy ember és egy doxi alszik, az utcán a korai óra ellenére színes kavalkád hömpölyög, a mellettünk lévő épületben egy hárpia zaklatott lelkiállapotban az éjszakai műszak vége felé járhat.
Ám akit keresek, az itt van, az épületben. Felettünk. Végigpásztázom a következő szinten. Negyvenkilenc ember. Még fentebb. És még fentebb. Szürkeség tömkelege.
A tizedik emeleten egy druida narancsszínű aurájába botlom. Ő volna? A karomon húzódó szövetségi tetoválásra koncentrálok, mire a bőröm fölmelegszik a pecsét vonalai mentén.
Ő az.
– Tizedik emelet, tőlünk balra a negyedik. Ha jól számolom, a 1020-as szoba. Druida. Kellemesen érzi magát, bár kicsit fáradt. Egyedül van.
– Rendelkezik Erővel? Semmi kedvem holtan összeesni amint megpillant…
A tetoválásom szárny részére koncentrálok, ami az elhalványodott Erőmmel kihívást jelentő próbálkozás.
– Nem érzem. De talán csak az én gyengeségem… Bár tekintve, hogy a Szövetség milyen kevés Őrzőt alkalmaz az Alvilágban, aligha a szórakoztatóiparban helyezné el. Valószínűleg csak Figyelő vagy Vigyázó.
– Egyetértek.
Visszahúzom a szarvaimat, felitatom a helyükön maradt vért, már amennyire tudom…
Visszaadom a zsebkendőt Jevnek.
Vörös a fehéren… Átcsapnak felettem a múlt hullámai. A veszteség, a magány, a fájdalom. Mindazok emléke, akiket nem tudtam megmenteni. Vér, bűntudat…
Most azonnal meg kell zuhanyoznom. Méghozzá gyorsan, ha vissza akarok érni, mire Talia végez.
Viszket a mellkasom. Véres ujjaim könnytől és váladéktól nyirkos anyagot tapintanak.
– Áll még az ajánlatod a mosással kapcsolatban?