Egyre csak a plafont bámulom. A nap utolsó sugarai beszöknek a félig leeresztett redőny résein, megcsillantva egy pókhálót a sarokban. Ha anya meglátja, rám fog parancsolni, hogy takarítsak ki.
Anya…
„Ne éld bele magad ebbe.”
A tespedés nem változtat semmin. Különben is, rég tanulnom kellene.
Felkelek az ágyból, odaülök a fenyőasztalhoz, lámpát gyújtok. A táskámból előhalászom az irodalom cuccom. A matek sürgetőbb lenne, de ebből is meg kell írnom ma egy beadandót – és ezt legalább szeretem. Kinyitom a tankönyvet a kilencvenötödik oldalon, hogy újraolvassam a verset elemzés előtt.
Megfogja az arcomat.
Hiába járatom a szemem a sorokon, mire a mondat végére érek, elfelejtem az elejét.
Sebaj, elégszer olvastam már, talán fejből is menni fog. Kitépek egy lapot a spirálfüzetemből, kezemben golyóstoll kattan.
A szeme az enyémbe olvad.
Leírok pár szót.
„Minden rendben. Lélegezz lassan, mélyeket.”
Bizserget az emlék. Kínzóan messziről, elérhetetlenül.
„Akkor viszlát holnap.”
Mosolygott. Mint aki várja.
„Ugyan, ki kívánna meg egy disznót?”
A tinta megfolyik a toll hegyénél. Felemelem, majd olyan erővel nyomok pontot a mondat végére, hogy a papír kilyukad, a fémhegy kis krátert üt az asztal fájába. Könnyek potyognak az írásra, feloldják a betűket.
Még Arra se kellek neki. És erre ő is rá fog jönni, amint kicsit belegondol, vagy amikor benyúl a bő pulcsim alá. Minek áltassam? Akárkit megkaphat. Minél tovább húzom ezt az egészet, annál jobban leégetem magam.
Pedig úgy tűnt, őszintén örül, amikor második randit kértem.
Kértem? Követeltem.
„Legközelebb legyen csak tizenöt.” – Ugyan, mi mást felelhetett erre? Persze, hogy igent mondott. Udvariasságból.
Kegyelemből.
Nincs szükségem irgalomra.
Utánam hozta az olvasókártyámat, pedig postán is elküldhette volna.
„Útba esett hazafelé menet.”
Ki tudja, mennyi ideje várt rám a suli előtt. Elhívott kávézni és haza is hozott.
Miért?
Lehet, hogy anya téved? Mi van, ha tényleg tetszem neki?
Magam elé képzelem magas, elegáns alakját, az illatát, az izmai tapintását a garbó alatt, a haját, melyet még a szél sem képes feldúlni.
Ugyan… Hány embernek akarok még csalódást okozni?
Más megkívánni egy disznót, és más lefeküdni vele.
Ő is bánná.
Legjobb lesz, ha azonnal véget vetek ennek. Hátha megőrzök egy keveset a méltóságomból. És megmentem az övét.
Feloldom a telefonom képernyőzárját, megnyitom a Facebook-ot, hogy megkeressem, és az érettségire, meg a sok tanulásra hivatkozva lemondjam a holnapot.
Devin… – ujjam úgy reszket az érintőképernyőn, hogy kétszer is elírom. Mi is volt a neve?
Bemutatkozott, kezet nyújtott.
A bőre az enyémen…
Vicarosi? Wizarody?
Te jó ég, még a nevét se jegyeztem meg!
Fölmegyek a könyvtár weboldalára, de továbbra se frissítették az alkalmazottak listáját. Visszatérek Face-re, hátha a könyvtár követői között ráakadok.
Semmi.
Csak simán beírom a keresőbe: Devin.
Rengeteg találat.
Jeges hullám csap át fölöttem – nem fogok tudni írni neki.
Vagyis nincs más választásom, minthogy elmegyek és a szemébe mondom.
Ahogy anya az enyémbe…
Elképzelem, ahogy ott ülünk az ablak mellett és közlöm vele, hogy ennek semmi értelme. Fekete szemeit kerekre tárja a döbbenet, arca rózsaszín árnyalatot ölt, pont úgy, mint amikor azt a kétértelmű megjegyzést tettem a tejfölszőke rosszfiúkra.
Nem, kizárt. Nem tudnám megtenni.
Nem mehetek el. Holnap a hátsó kapun fogok kimenni a suliból. Igen, így lesz a legjobb. Ha abból jön rá, hogy csak vár és vár… de nem érkezem meg. A könyvtárba pedig be se tesztem többé a lábam.
Újra a telefonra meredek és rákeresek a ROTA Championship-re, hogy Metamorph mérkőzésében keressek vigaszt, ám a cím, ami felugrik, csak még jobban összefacsarja a szívem:
„Az első meccs csúfos veresége után, az Anonim Négyes azonnal kispadra ültette Metamorphot.”