A motor halkan, ütemesen jár alattam – valódi énem elnyomott dübörgése az embervilág kalodájában. Ki akar törni, tombolni. Minden izmom megfeszül, hogy kordában tartsam.
Nehezebb, mint vártam. Főleg, hogy itt ül mögöttem. Mellkasa a hátamon pulzál, térde a combomon reszket. Ugyanaz a térd, melyet nemrég élvezettel szétfeszítettem volna…
Lábunk egyszerre mozdul, összeütközik az asztal alatt.
Már csak az érdekel, hogy ne mozduljon többé.
Soha többé.
Hogy végre felébredhessek ebből a lidércnyomásból.
Rég leesett volna, ha nem magyarázok neki a motorozásról. Miért is tettem?
Mert máshogy fel se ült volna; láttam a kétségektől duzzadó auráján, a halálra vált arcán.
Az arcán az én orrommal.
Iszonyat áraszt el.
Le fogom lökni. De mikor? Vajon mekkora sebességnél esne akkorát, hogy a bukósisak se óvhassa meg? Megéri-e kockáztatni? Ha valami csoda folytán túlélné, esetleg megnyomorodna, engem beperelnének. Olyan kapcsolatokkal, melyekkel a családja rendelkezik, annyi papírmunkát okoznék a Szövetségnek, hogy akár a teljes béremet felemésztené. A béremet, amit meg se kapnék egy elvégzetlen feladatért.
Éget a vágy, hogy hajammal a nyaka köré kússzak és megfojtsam.
De túl sok a szemtanú. Főleg egy piros lámpánál.
Nyelvem fogaim belső oldalán futkos.
Elviszem messzire, vidékre…
Fényes nappal? Hová? Sikoltana…
Balesetnek kell látszódnia.
Milyen körülményes… Bárcsak meglenne az Erőm, ami miatt Őrzővé választottak! A testébe áramoltatnám és megállna a szíve. Nincsenek nyomok, se bizonyíték. Kár, hogy ez a hatalom már a múlté. Elvesztettem.
Lilivel együtt.
Remeg alattam az út, a közelgő vonat hangja erősödik.
Előttem a sorompó akár egy keskeny, vörös célszalag, mely csak arra vár, hogy átszakítsam.
A talaj egy ütemre dübörög a halántékomon lüktető erekkel, ujjaim úgy szorulnak a kormányra, mintha az Ő torkát fojtogatnák. Csuklóm megfeszül, hogy gázt adjak.
Türelem, hadd érjen közelebb… Elég az utolsó pillanatban.
Szám diadalittas mosolyra húzódik.
Egy ilyen karambol ízekre fogja tépni.
Akárcsak a motoromat. A lány vérdíjából nem telne újra. Talán egy használtra… Tele kopással, apró karcolással.
De nem csak a motor hasadna darabokra.
Én is.
Szinte érzem a tompa bizsergést, ahogy a vonat hideg kerekei átszakítják a bőröm, a húsom, összezúzzák a csontjaim. Hallom a koponyám reccsenését. A szemem kifolyik üregeiből és a világ sötétségbe borul. Az Alvilágra való tekintettel egyben kellene tartanom a maradványaimat és tétlenül várnom, míg elszállítanak, azonosítanak…
Eltemetnek…
Sötét árnyék nehezedik rám, kiszorítja tüdőmből a levegőt.
Nem. Nem fognak megint eltemetni. Főleg nem egy ilyen jelentéktelen célpont miatt.
Összeszorított állkapoccsal tűröm, amint a vonat elszáguld előttem, a menetszél pora lepattan harmadik szemhéjamról. A sorompó emelkedik, a lámpa fehérre vált.
Több gázt adok a kelleténél, a motor felbőg, a menetszél hátracsapja a hajamat – bele az aurájába. Az idegesen vibráló, rózsaszín energiafelhőbe. Ott vagyok benne. Tébolyít a vágy, hogy ő legyen énbennem. Örökre és visszafordíthatatlanul.
Fogaim félig nyitott formába nyúlnak, felsértik az ínyemet. Vér csordul a nyelvemre, sós íze szétterjed a számban, akárcsak az emlékek az elmémben mindarról, amit elvesztettem. Kín telepszik rám.
Bármit megtennék, hogy csillapítsam.
Egyre gyorsítok. Karjai egy doxi erejével préselik a bordáimat. Egy ember már fuldokolna. Még szerencse, hogy számomra a légzés nem létszükséglet.
Gázt adok. Többet és többet.
Megöllek.