– Ültél már motoron? – A pokoli gépezethez sétál, hosszú ujjaival végig simít az ülésén, a fekete domborulatokon, végül keze megállapodik a kormányon.
A makulátlan karosszériát beragyogják a levelek közt átszüremlő fénysugarak. Keresztbe teszem a karjaimat magam előtt, egyik lábamról a másikra nehezedem. Mellkasomat rettegés szorongatja. Akárcsak gyerekkoromban, amikor nem akartam, hogy az orvos vért vegyen tőlem. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, mégis vonakodtam átesni rajta. Gyerekként nem volt választásom.
Most viszont enyém a döntés. Még elsétálhatok anélkül, hogy kockára tenném az életemet holmi tizenöt percért.
Tizenöt perc… Nevetséges; kocsival is legjobb esetben fél óra.
De legalább addig is vele lehetek. A férfival, aki kíváncsi rám, törődik velem és haza szeretne vinni.
Halk nevetése végigborzong a gerincemen.
Ennyire kiülhetett az arcomra a félelem?
– Na, meglátod, nem olyan szörnyű – nyújtja felém a fekete bukósisakot, de habozok elvenni. – Nem bízol bennem?
Félszeg mosolya, sötét szemei egyre könyörögnek. Kedvesen, barátságosan, akár egy ételért ácsingózó kiscica, melynek lehetetlen nemet mondani. Lenyelem a szorongásom, elveszem a sisakot.
Kezei lassan fentebb emelkednek, az arcomhoz közelítenek, én pedig kővé dermedve hagyom, hogy leemelje orromról a szemüveget.
– Most már felteheted.
Engedelmeskedem, de amint a fejemre nehezedik, baljós érzés kerít hatalmába.
– Várj; ha ezt nekem adod, akkor rajtad mi lesz?
– Semmi. – Hangja bizalmas és higgadt.
– És ha megbüntetnek?
– Akkor megbüntetnek – von vállat, oly természetes könnyedséggel, mintha arra hívtam volna fel a figyelmét, hogy ernyő nélkül el fog ázni az esőben.
Homályos sziluettje közelebb hajol, felnyitja az átlátszó részt és betolja a szemüveget. Levegőt se merek venni, ahogy a műanyag szárak becsúsznak a sisak bélése és a fejbőröm közé. Kicsit magasan vannak, de fokozatosan ereszkednek. Lassan, finoman csinálja, ügyelve rá, nehogy felsértse a fülemet. Végezetül ráigazítja az orrnyergemre.
Bizsergek. Vajon az ágyban is ilyen figyelmes és gyengéd?
Többen is próbálták már feladni a szemüvegem az életem során, de eddig ő járt a legközelebb a tökéleteshez. Stabil, viszonylag kényelmes és még a papucs se irritálja a szemem.
Ez annyira… valószerűtlen. Újra bizalmatlanság ébred bennem.
– És ha karambolozunk és meghalsz? – keresem a kifogásokat, ám hangom halk, szám száraz.
– Nem halok meg egykönnyen – arcán mosollyal hajtja le a sötétített plexit, mégis nyomasztó bezártság telepedik rám. Mintha a koporsófedelet zárta volna rám úgy, hogy még élek.
Felül a motorra, kirúgja a támaszt, a kormányra támaszkodik.
– Gyere! – biccent a mögötte húzódó rövid, keskeny részre.
Még közelebb araszolok, abban a reményben, hátha megpillantok egy szélesebb, biztonságosabb utasülést. De nincs.
Az a pici az utasülés!
Te jó ég… Tán el se férek rajta.
– Először is: mindig a bal oldalról szállsz fel-és le a kipufogó miatt. Kárt tehetsz benne, illetve frissen leállított állapotban meg is égethet.
Bólintok.
– Fogd meg a vállam – veszi előre a haját a jobb oldalra, majd amikor rádöbben, milyen alacsony vagyok, előrébb hajol, de még így se érem el kényelmesen. – A karomat is megfoghatod. Ezután tedd a bal lábadat a lábtartóra, lendülj át és ülj le.
A kezem úgy remeg, mintha a meztelen testét kellene megérintenem. Davidet és apukámat leszámítva ő az első férfi, aki ennyire közel enged magához. Nem csupán enged; utasít. Kedvesen, a zavar legkisebb jele nélkül, mégis határozottan. Úgy fest, nincs más választásom; megteszem.
A szövetkabát anyagán keresztül is érzem, hogy kemény izmok feszülnek alatta. Átvetem a lábam, leülök, a lehető legtávolabb…
Megbillenek.
Riadtan húzódom közelebb, térdeim keskeny csípőjéhez érnek.
Arcom lángra lobban. Közénk rakom a válltáskámat. Biztos ő se akarná, hogy…
Hátranyúl, megragadja a csuklóm és magára húz.
– Nincs kapaszkodó; így ha nem akarsz leesni, át kell ölelned – vonja karjaimat a dereka köré. –Főleg gyorsításnál. Fékezésnél pedig támaszkodj a tankra – simítja tenyerem a kormány és az ülés közt domborodó vázrészre. Kezem a hideg fém és az ő meleg marka közé préselődik.
Elenged, hogy ismét a kormány fölé hajoljon.
A szégyenlősség arra sarkall, hogy azonnal húzódjak el tőle. Mégsem teszem. Olyan jólesik a közelsége. Beszívom parfümjének fűszeres illatát. Fahéj és kardamon. Különben is; ez csak a dereka. Viszont ha a kezem egy kicsivel is lentebb lenne…
– Próbálj meg ellazulni. Ne ülj mereven, egyenes háttal, és ne forgolódj! Ha dőlök, velem dőlsz, máskülönben felborulunk. Csak akkor szállj le, amikor szólok. Van esetleg kérdésed?
– N-nincs.
– Akkor Széna tér?
– Kicsivel előtte jobbra nyílik a Tél utca. Ha ott leraksz, az tökéletes.
– Rendben, kapaszkodj! – Hallom a hangján, hogy mosolyog. Van valami benne, ami nyugtalanít. Valami vad és bestiális…
Beindítja a motort. Hangos, de feleannyira se fülsértő, mint amire számítottam.
Nagy sebességgel megindul, mire csúszni kezdek hátra. Le fogok esni… Zavarom rögtön elpárolog; úgy simulok a hátához, mintha bele akarnék olvadni. A táskámban lapuló könyvek a hasamba fúródnak. Kétségbeesett kezem Devin puha garbójába kap, pont azoknál az izmoknál, melyeket tegnap úgy csodáltam könyvpakolás közben. Most mégse hoznak lázba.
Túl kell élnem.
A szél belekap a sisak alól kilógó hajamba, keresztülsüvít a pulóveremen.
Mire megpillantok egy gyalogost, már el is hagytuk. Majd még egyet… és még egyet.
Szívem a torkomban lüktet.
Vajon megengedett ekkora sebességgel hajtani a sétáló övezetben? Őt mintha nem is érdekelné; úgy szlalomozik a járókelők között, mintha útjelző bóják lennének, melyeket nem baj, ha véletlenül elsodor.
Enyhe döccenés jelzi a belváros végét, a főút kezdetét.
A motor felbőg ahogy még több gázt ad, a közegellenállás nekinyomódik a vállamnak. Testem minden izma megfeszül, hogy az ülésen tartsam magam. Jeges orkán tépázza barna tincseim, a pulcsim viharban lobogó vitorlává duzzad mögöttem. A fagy ezer tűvel fúrja keresztül a farmerom anyagát. Devin haja pókhálóként burkol be, mozgó szálai el-eltakarják a kilátást.
Autók suhannak el mellettünk. Úgy maradnak hátra, mintha forgalommal szemben száguldanánk. Alattunk a sávjelző fehér szakaszai egységes záróvonallá olvadnak, míg az utat szegélyező fák, boltok és lámpaoszlopok szürreális masszává folynak össze.
Reszketek.
Ujjaim szorosabban markolnak Devin pulóverébe. Görcsösen, pont ahogy az életemhez ragaszkodom.
Le akarok szállni. Menekülni. Azonnal.
De hogyan?
Ha letenném a lábam, leszakítaná az aszfalt.
Vajon mennyivel mehetünk?
Kapkodva szedem a levegőt, leheletem vékony párát képez a szemüveglencsén.
Mi lesz, ha megbüntetnek?
Akkor megbüntetnek.
Kedves mosolyának emléke démoni vigyorrá torzul. Talán soha nem is volt kedves, csak én akartam annak látni…
És én felültem a motorjára. Egy idegen férfi motorjára.
Idegen…. Idegen…
Semmit se tudok róla.
Komolyan ennyire magányos volnék? Pár percnyi együtt töltött időért eldobnám az életem?
Könny szúrja a szemem, de kipislogom. Most nem sírhatok…
Lefékez. Épp olyan hirtelen, mint ahogyan elindult.
Csúszok előre, kezem beszorul a tank és Devin közé. Fáj, de amint megállunk, a nyomás enyhül. A fehér hajzuhatag leomlik, az utca és a forgalom szilárd formát ölt. Mellettünk betonépület magasodik, rajta piros kakast ábrázoló logóval.
A vágóhíd. Ismerem ezt a környéket!
Előttünk a vasúti sínt jelző lámpa pirosan villog, a sorompó elzárja az utat.
Itt az alkalom, hogy leugorjak és elmeneküljek.
Csak akkor szállj le, amikor szólok.
Légzésem egyre gyorsul, a pára vastagodik.
Ne, ne! Így még ennyire se fogok látni! Teljesen ki leszek szolgáltatva!
Már most is ki vagyok. Balesetet szenvedhetünk. Meg is halhatok.
Nem, az nem lehet. Bizonyára tapasztalt motoros, vigyáz rám. Muszáj így tennie; ha történik velem valami, akkor őt vonják felelősségre. Elvégre még kiskorú vagyok; látnia kellett az olvasójegyemen. Meg aztán, ha az én életemet veszélybe sodorja, akkor a sajátját is. Olyat pedig nem tenne.
Biztos? Elvégre odaadta nekem a sisakját.
Nem halok meg egykönnyen.
Karomat még szorosabbra fonom a dereka körül, érzem, ahogy izmai egybefüggő, kemény tömbként emelkednek és süllyednek. Milyen feszesek…
Olyan, akár egy ugrásra kész ragadozó. Pedig piros a lámpa.
Szívem egyre vadabbul tombol.
Beharapom a szám, de hiába; a pára tovább vastagodik.