A belváros sárga térkövei közé pár kék, piros sorminta vegyül, a szeptemberi nap megcsillan a zöldesszürke kovácsoltvas lámpákon. Az útszéli gyertyánok lombja susog a szélben. Oldalt a klasszicista és eklektikus épületek alsó szintjeit kitöltő kirakatok élénk kínálattal igyekeznek becsábítani a járókelőket. Épp egy papír-írószer mellett haladunk el. Rásandítok a hatalmas üvegfelületre, mely visszatükröz minket: a magas, feketébe öltözött, fehér hajú csúcsragadozót a versenymotorral és az alacsony, molett iskoláslányt a feslett ujjú fiúpulóverben. Nagyobb nem is lehetne a kontraszt. Akárcsak Lili esetében; bozontos szőke haj, szeplők…
A mellkasomban szétterjedő fájdalom azonnal visszatereli a figyelmem Taliára. Egyfolytában beszél. Az iskoláról, Mandyről, könyvekről, a járókelőkről, állattartásról, gyerekvállalásról, a környezetvédelemről, ami épp az eszébe jut. Levegőt is alig vesz, mintha egy démonidéző mantrát mormolna és attól félne, hogy ha elhallgat, köddé válok. És még Jev azt mondta, introvertált… Hihetetlen, mire képes a női rivalizáció. Vagy épp a kezem.
Elmosolyodom.
Ennyi baj legyen; legalább amíg jár a szája, addig se erotikus jeleneteket pörget a fejében. Aurája izgatott, szerelmes, nyoma sincs a tegnapi hurrikánnak. Talán csak az első nagy fellángolás váltotta ki.
Belefeledkezem vidám hangjának dallamába, cipekedéstől oldalra hajló alakjába. El kellene vennem tőle azt a nehéz válltáskát, de attól tartok, kizökkenteném a monológjából és újabb cunamit gerjesztenék benne. Különben is, mindjárt megérkezünk.
Ahogy letámasztom a motort az egyik fa árnyékában, felém fordul két srác a szökőkút melletti padról, a lány az újságosnál, a koldus a lámpa tövében. Jevnek igaza volt; ez a motor túl feltűnő. De túlságosan szeretem a sebességet ahhoz, hogy lemondjak róla.
A bukósisakkal a hónom alatt kinyitom a Once upon a time üvegajtaját, hogy előre engedjem Taliát. Amint belépek, orromba kúszik a frissen őrölt kávé ás a tejszínhab illata, fülem megtelik a vendégek hangjának morajával. A szürke aurák összefüggő burkot alkotnak, csupán néhány színes akad köztük. Pont olyan zsúfolt, mint amire számítottam. Velem ellentétben Taliára üdítően hat a tömeg. Ezek szerint elméjének egy félreeső zugában nyomasztó gondolatok bújhattak meg. Jogosan, elvégre egy idősebb és erősebb férfi lévén akár a közeli sikátor koedukált mosdójába is lekényszeríthetném. Ami persze kizárt; előbb erőszakolnám meg fényes nappal az utca közepén, mint egy szűk, levegőtlen, higiéniát hírből sem ismerő helyen.
Előre nyomulok az emberektől szűk térben egy ablak melletti, kissé félreeső asztalhoz. Alighanem ez az utolsó szabad hely, de azért megkérdezem:
– Itt megfelel?
– Tökéletes.
Kihúzom a fehér, műbőr borítású széket, hogy helyet foglalhasson, a bukósisakot az üres harmadik székre teszem, kabátomat a háttámlára terítem, majd én is leülök vele szemben. Mivel csupán egy itallap hever az asztal közepén árválkodó szalvétatartó társaságában, udvariasan felé tolom.
– Válassz, amit jólesik.
Lassan nyúl érte, de aurája mohósága elárulja, hogy alig várja, hogy a kartonlap takarásában kiélhesse zavarát. A zavart, amit a neki szentelt figyelmem kelt benne.
Az ablakon beszüremlő napsugarak aranyfényűvé varázsolják barna haját, megcsillannak damilos szemüvegén. Mennyivel másabb most, mint tegnap a könyvtárban! Alig bírt egy értelmes mondatot összerakni. Biztosra vettem, hogy nehéz lesz beszélgetésbe elegyedni vele, rávenni, hogy megnyíljon. Erre tessék; máris nyitott könyv, épp csak a lábait tartja zárva előttem. De hamarosan azt is szét fogja tárni.
Egy zöld kötényes pincér áll meg mellettünk, notesszel a kezében.
– Sikerült választani?
– Nekem egy marcipános forrócsoki lesz.
– Más valamit hozhatok? – pillant rám a fiú.
– Ennyi lesz, köszönjük.
Felírja a rendelést és eltűnik a sokaságban. Amint hallótávolságon kívülre ér, Talia kuncogni kezd.
– Komolyan egyedül fogok inni? Mint valami vámpírregényben?
– Érzékeny az emésztőrendszerem, speciális diétát igényel – vonok vállat; leplezve a tényt, hogy olyannal, mint hagyományos emésztőrendszer, nem rendelkezem.
– Oh – komorodik el. – Átérzem. Nekem se tesz jót a kávé; megfájdul a szívem a koffeintől. Már óvodás koromban szívbillentyű-rendellenességet diagnosztizáltak nálam. A kardiológus szerint születési rendellenesség, mely az egész életem végigkíséri, ám manapság egyre ritkábban tapasztalom a tüneteket. Milyen fura…
Nem, nem az. Inkább az a szokatlan, hogy kimutatták egy doxin. Hiába; az emberi elmék által generált mentális blokád páratlan dolgokról képes meggyőzni a halandó tudatot. Egyfajta önbeteljesítő jóslatként valóra váltja, amit igaznak vél, illetve elrejti azt, aminek a létezését tagadja vagy nem tud róla.
– Már fulladás és szédülés nélkül képes vagyok végigcsinálni a tesiórát. Látnod kellett volna Mandy döbbent arcát, amikor először sikerült! Apropó; Mandy. Továbbra se értem, miként lehet közömbös a számodra.
– Mindenkit megkap, igaz?
– Ühüm.
– Az én ízlésemnek sajnos túl sekélyes. – Vagy ki tudja. Talán egy nap neki is gondot okoz majd az az élénk, narancsszínű aurája, akár neked a rózsaszín. Agancsai, szárnyai nőnek majd, akkor pedig őt is kénytelen leszek meglátogatni. Csakhogy addigra te már nem leszel az élők sorában.
Belevörösödik a következtetésbe, miszerint ő számomra izgalmasabb Mandynél. Hagyom. Tetszik, ahogy zavartan félrenéz, ahogy a pulóver ujjából kilógó cérnaszálat tekergeti.
– Egészségedre! – koppan a tejszínhabtól púpos, szívószállal ellátott bögre a lány előtt, majd a pincér már siet is tovább.
Fölé hajol, belekortyol.
– Úristen; ez finomabb, mint amire emlékeztem! Néha a bátyám, David is elhív ide, de erre az ízre lehetetlen ráunni.
Ahogy erre a látványra is. Amint egyforma vastagságú, rózsaszín ajkai a fehér szívószálra zárulnak, szívás közben enyhe nyomást gyakorolnak a műanyagra. Vajon milyen lenne, ha engem ölelne körbe? Lüktetek. Szinte érzem forró, keskeny száját a farkamon. Még sose csinálta, én volnék neki az első… Nyel és nyel. Oly élvezettel, ahogy én nyelem el a lelkeket.
Auramozgása gyorsul. Észrevehette, mennyire belefeledkeztem a gondolataimba?
– K-kérsz? – tolja felém a bögrét.
Igen; téged. Most.
– Egy kicsi nem árthat – veszem el, mielőtt újabb gyanakvásra adnék okot. Hadd higgye, hogy az italt kívántam meg.
A számhoz viszem a szívószálat, ahogy az emberek szokták, beleszívok, de mielőtt a testembe jutna, eltorlaszolom a nyelvemmel. Nyelést imitálok. Most rajta a sor, hogy nagy, barna szemeivel a számat bámulja.
– Amúgy, ami a regényeket illeti, nem csak ifjúsági irodalmat olvasok. Egyszerűen a bátyámhoz és a vele töltött időhöz szorosan kötődik a Harry Potter.
– Nincs abban semmi szégyellni való, ha szereted a szemüveges, sebhelyes fiúkat – csúsztatom vissza a bögrét.
A szívószálhoz közelít, egy másodpercre megtorpan. Láthatóan zavarba ejti, hogy ugyanazon a helyen fogja megérinteni, ahol nemrég én. Meglep, hogy a tegnapi kéjtornádó képes ilyen szemérmes gondolatoktól elpirulni. Milyen aranyos.
Nyelvemet végigfuttatom fogaim belső oldalán. Pulzálnak a vágytól.
– Igazából a tejfölszőke rosszfiúkat jobban kedvelem.
Vérem az arcomba tódul, hátra igazítok egy fehér tincset. Hiába szánta ártalmatlannak, az ilyen nyílt célzások még az ő eleven aurájánál is jobban felizgatnak. Ráadásul az ő tapasztalatlan szájából…
Amint rádöbben, mitől gyúlt lángra az ábrázatom, ő is elvörösödik és a szája elé kapja a kezét, mintha azzal visszavonhatná az elhangzottakat. De már késő.
Élvezésig feszülök.
Épp keresztbe tenném a lábam, azonban az ő mozduló lábának ütközök az asztal alatt.
A hurrikán életre kel, elsöpri az enyémet.
Ugyanazt érzi, amit én. És ugyanúgy próbálja elfojtani. Ugyanazzal a mozdulattal, ugyanazzal a lábával, ugyanakkor. Hiába is tagadtam, immár kétség sem fér hozzá; az a túlhevült energia, ami tegnap úgy taszított, kiábrándított…
Az én energiám.
Zuhanok. Bele az iszonyat sötét, jeges mélységébe.
Mintha maszturbálás közben egy bizarr tükörbe pillantanék, melyből egy tizenéves, felajzott szűzlány néz vissza rám.
Vérem kiáramlik az ágyékomból, míg ő egyre izgatottabb lesz. Remegő ujjakkal tolja fentebb orrán a szemüveget.
Az orra… Az az egyenes orr…
Az én orrom.
Ösztönösen hozzáérek a sajátomhoz, mintha ellenőrizni akarnám, hogy a helyén van-e még és nem-e költözött át az ő arcára.
A borzongás hideg karmai karistolják gerincemet.
Rettenet, undor, düh…
A puszta létezése is gúnyt űz belőlem.
Gyűlölöm.
Ő pusztán egy célpont, mégis mintha percről percre én válnék az általa keltett, zavaros érzelmek áldozatává. Legszívesebben áthajolnék az asztal fölött és kiszívnám testéből az életet, csakhogy véget vessek a természet e groteszk játékának. Itt és most, mindenki előtt.
Azonban ez nem a megfelelő hely és idő. Nyugalmat erőltetek feldúlt bensőmre.
– B-bocsánat. É-én nem úgy értettem! Csak… együtt olvastuk a bátyámmal, folyton azon versengtünk, ki ér előbb a végére, közben meg rengeteget vitáztunk. Dracoról és Harryről. Ő gyűlölte Malfoyt, én meg Pottert utáltam. Olyannyira, hogy végül írtam egy 212 oldalas fanfictiont, hogy meggyőzzem.
– Miről?
– Hogy oka van annak, amiért Draco olyan amilyen. A könyvből nem derül ki egyértelműen, de engem borzasztóan érdekelt. Irigység? Kisebbségi-komplexus? Családon belüli elnyomás, meg nem értettség? Bizonyítási kényszer? David szerint egyszerűen gonosz. De az élet soha nem ilyen egyszerű. Én nem hiszek abban, hogy a világon bármi fekete vagy fehér.
Szép szavak. De pusztán szavak, melyeket sokan hangoztatnak, míg a gyakorlatban másképp cselekszenek. Szívesen odaszúrnám, hogy épp apád gyilkosával randizol, csakhogy lássam a reakcióját. Az iszonyatot, amint ő maga cáfolja meg saját kijelentését. De ellenállok a kísértésnek. Egyelőre.
– Érdekes meglátás. Gondoltál esetleg arra, hogy író legyél?
– Ugyan… – túr bele kusza, barna hajába. – Én képtelen volnék saját világokat teremteni. Viszont szívesen tanulnék más könyvközeli szakmát. Örömmel dolgoznék egy nyomdában, vagy könyvtárban – somolyog. – De a szüleim jogi pályára szántak. Főleg miután apa meghalt, aligha maradt más választásom, ha boldoggá szeretném tenni anyát… Úristen; anya! – néz a telefonjára, körbe lengi a pánik. – Már rég otthon kellene lennem!
Nekem is ideje indulnom Jevhez, azonban ezt a lehetőséget kár volna veszni hagynom.
– Szívesen hazaviszlek – ajánlom.
– Köszönöm, ez igazán kedves tőled, de már így is sokáig feltartottalak.
– Nekem úgy tűnik, én tartottalak fel téged. Értem ne aggódj; mára már végeztem.
– Ne fáradj, harminc perc múlva úgyis indul egy busz a Széna térre… – hangja elfúl. Szeretne velem tartani, az idő is sürgeti, mégis vonakodik. Mintha csak megneszelte volna a bennem lezajlott változást. Ami kizárt; semmi jelét nem adtam. Fél tőlem? Vagy a motortól? Talán mindkettőtől.
– Ha engeded, tizenöt perc alatt hazarepítelek – eleresztek egy kedves, bátorító mosolyt.
Félszegen viszonozza, szemeiben kétkedés csillan, de végül rábólint.