Már sötét van, amikor bezárkózom a szobámba. Egyedül kuporgok az ágyamon, beborít a csönd, de anya hangja tovább üvölt a fejemben.
Hol a picsában voltál ilyen sokáig? Komolyan azt hitted, megúszod amit napok óta halogattál? Hogy lehetsz ennyire trehány? Egy lusta dög… Még szerencse, hogy apádnak már nem kell ezt látnia…
Dühtől szikrázó sötét szeme, szoros lófarokba fogott haja, igényes alakja minduntalan betolakodik a gondolataim közé. Az utóbbi időben még többet jár vásárolni és körmöshöz. Akárcsak apa, ő is felmondott a munkahelyén a gyászra és az örökölt vagyonra hivatkozva. Alig eszik, így sokat fogyott, holott eddig sem volt rajta felesleg. Esténként sír, reggel pedig gyakran újabb borosüveg várja a kuka mellett, hogy levigyék a szelektívbe. Hiába tölti ki a napjait a boltokkal és a barátnőkkel való chateléssel, valójában fogalma sincs, mihez kezdjen az apával folytatott háború nélkül. Egyetlen céljává azt tűzte ki, hogy „embert farag belőlem”. Mert ha már apámnak nem sikerült, majd őneki fog. Minden nap otthon várja, hogy suli után hazaérjek. Délutánonként random rám nyit, hogy ellenőrizze, mennyit tanulok, mikor kapcsolom be a gépem. Azon se lepődnék meg, ha levetetné az ajtómat, megfosztva a maradék személyes teremtől is.
Vajon mit szólna hozzá, ha egy pasival állítanék haza? Mondjuk egy nálam kétszer idősebbel? Elmosolyodok a lehetetlen jeleneten. Magam köré fonom karjaimat, elképzelem, hogy az ő erős karjai ölelnek, a nagy, meleg tenyerébe rejti mosogatástól száraz kezemet…
Az ajkamba harapok.
Nem volna szabad ilyenekre gondolnom. A bűntudat savként áramlik a bőröm alá. Fáj. Sokkal jobban, mint ezelőtt bármikor. Talán mert a vele való kapcsolat több valóságalappal bír, mint az összes eddigi plátói szerelmem együttvéve. Ő ott a könyvtárban megszólított. Rám mosolygott. És kétszer is összeért a kezünk.
Vajon másodjára direkt csinálta?
Ugyan, miért tette volna? Flört? Bizonyára jobb nőket is megkap ugyanennyi erőfeszítéssel… Gúnyolódás egy kiskorú szűzlány zavarán? Aligha. Azok a barátságos, fekete szemek nem nevettek rajtam, pedig olyan mélyre ástak bennem, ahol még senki nem járt azelőtt. Inkább sajnálat és empátia tükröződött bennük. Mintha pontosan tudná, mi játszódott le bennem, mégsem zavarná…
Áh, ugyan már! Túlgondolom. Csupán egy olvasó voltam egy könyvtárban, neki meg az a munkája, hogy segítsen és kiszolgáljon. Nincs ebben semmi rendkívüli.
De úgy szeretném hinni, hogy van.
Telefonomon egyre a könyvtár dolgozóinak listáját görgetem. De nincs köztük. Talán az egyik olyan személy, akinek nincs kép a neve mellett. Vagy egy új dolgozó, akinek az érkezése óta nem frissítették a weboldalt. Talán a Facebookon, a könyvtár több ezer követői között…
Miért csinálom ezt? Miért nem megyek vissza egyszerűen valami ritka könyvet keresve?
Nem. Ennél mélyebbre nem süllyedhetek. Ő egy felnőtt, önálló férfi, akinek eszében sincs botrányba keveredni egy kiskorú miatt. Munka után otthon várja a felesége, a gyerekei, nekem nincs helyem az ő életében. Hiába ért össze a kezünk, ezerszer elérhetetlenebb, mint Bill valaha is lesz.
El kell engednem.
Megnyitom Metamorph egyik videóját, csakhogy lássam, amint a fehér hajú elf harcos halomra öli a démonokat. A könnyed, légies mozgását, izmos testét.
Segíthetek valamiben? – Mély, hipnotikus hangjának emlékébe be-beszivárog Metamorph narrációja. Milyen ideges… Hát persze; holnap lesz a világbajnokság első napja! Hogy felejthettem el? Erre várok a tavalyi felsülése óta! Vajon az idén hogy fog szerepelni?