Anthonyt az utolsó sorban találom, pakol.
– Kimegyek egy kicsit levegőzni – szólalok meg.
Tekintetünk találkozik.
– Minden rendben? – simít hátra egy szemébe lógó barna tincset.
Aurájának monoton hullámzása nem árulja el, hogy a zaklatottságomat látja, vagy csak udvariasságból kérdezi.
– Persze, csak elszívok egy cigit. Gyors leszek.
– Csak nyugodtan, ma úgysincs nagy forgalom…
Elhagyom a részleget. A folyosó épp kong az ürességtől, így egy pillanatra megtorpanok. Hátamat a falnak vetve igyekszem feldolgozni a történteket.
Amikor az a lány lehajolt a könyvért, csupán a józanság igen keskeny mezsgyéje választotta el attól, hogy rám vesse magát.
És? Olyan rossz lett volna?
Tomboló energiamezőjének puszta emléke úgy oltja ki bennem a vágyat, mint hurrikán a gyertyalángot.
Különös. Általában szeretem, ha fiatal lányok félreeső helyeken letepernek. De ő… Úgy kerülgetett, követett, oly természetes látszatot keltve, mintha ő vadászna énrám, és nem fordítva. Az aurája… Az éhség a szemeiben…
Ugyanaz, amit én is érzek az áldozataim iránt.
Megadhatnám neki, amire vágyik, mint megannyi más prédámnak őelőtte, mégis…
Ki tudja, talán meg is fogom.
A női alakkal jelzett ajtóra pillantok, mely pár perce csapódott be mögötte.
Megdörzsölöm a halántékom; magamhoz kell térnem, mire végez.
Elindulok lefelé a lépcsőn, közben továbbra is ő jár a fejemben.
Annyira begerjedt, hogy mosdóba kellett vonulnia. Heti rendszerességgel nőket elégítek ki, de ő az első, akit kis híján egyetlen érintéssel sikerült. A tény annyira abszurd, hogy halovány mosolyra húzza a szám.
Leérek a földszintre, a pulthoz megyek, ahol Emma viszi fel az új könyveket a rendszerbe, közben arra várva, hogy valaki útbaigazítást kérjen vagy kölcsönözzön. Mögé lépek, végigsimítok vékony ing fedte hátán, mire megmerevedik, aurája a megszokott táncba kezd.
– Nagyon keményen dolgozol, dél óta szünetet se tartottál. Igyál meg egy kávét nyugodtan, addig én átveszem.
Rám emeli csodálkozástól kerek, zöld szemeit.
– Komolyan mondom.
– Szívesebben innék meg valamit veled.
– Amint Joshua visszatért a betegszabadságról, ismét sort keríthetünk rá.
– Szavadon foglak – kacsint. – Nos, akkor én megyek is – kerül ki, ügyelve, hogy a szűk hely ürügyét kihasználva a lehető legnagyobb felületen érintkezzen velem.
Leülök és folytatom a könyvek regisztrálását.
Léptek hallatszódnak a lépcső irányából, majd felbukkan Talia.
Más, mint ezelőtt; energiája elfojtott érzelmektől súlyos, tele reményt vesztett keserűséggel, bűntudattal. Tartása enyhén görnyedt, válla előre feszül. A pulthoz sétál, de közben gondosan kerüli a tekintetem. Mintha csak tudná, hogy olvasok az aurájában és szégyellné, hogy egy nyilvános helyen felizgult. Majdnem kicsúszik a számon egy nincsen semmi baj, én is szoktam, de a nyelvemre harapok. Ha kimondanám, az legalább annyira megrémítené, mintha egyenesen a lakásomra hívnám. Gondolatban talán örömmel eljátszik a lehetőséggel, de a valóságban a józan esze azonnal vészriadót fújna. Sebaj, előbb-utóbb úgyis ledöntöm a józansága határait.
Fél kézzel előhalássza zsebéből az olvasókártyáját és felém nyújtja, a könyvekkel együtt. Két hónapja elemzem a kölcsönzési előzményeit, így jól tudom, hogy a Harry Pottert leszámítva egyik könyv se tartozik az érdeklődési körébe, de ha ő belemegy a játékba, én is.
Átnéz a vállam felett.
Fullaszt az undor és az önutálat, amivel magát ostorozza. Mintha nem is az a lány volna, akivel a fenti részlegen találkoztam… Talán csak félreértettem a reakcióját.
Vagy mégsem?
Kihasználom, hogy nem mer rám nézni, így amikor a kölcsönzés dokumentálása után a könyvekért nyúl, alátolom a kezem az övének. Lássuk, fel tudom-e újra korbácsolni azt a hurrikánt.
Amint jéghideg ujjai a kézfejemhez érnek, visszahőköl, melankolikusan hullámzó aurája cunamivá duzzad.
– Elnézést, én… én… – Sietve pakol a táskájába.
Hátranézés nélkül köszön és kiviharzik.
Az olvasókártyáját forgatom. Észre se vette, hogy nem adtam vissza.
Elmosolyodom.
Ez könnyebb lesz, mint gondoltam.