Család. Volt idő, mikor ez a számomra megfoghatatlan, misztikus fogalom épp úgy izgatott, mint a hagyományos táplálkozás. Az izgatottság enyhe kifejezés. Megszállottan vágytam rá, mániákusan kutattam, miként pótolhatnám az űrt, amit ennek hiánya váltott ki az életemben.
Hat éves koromban kezdődött, amikor Aldennel Oakdale-be, egy emberlakta településre költöztünk. A Szövetség úgy vélte, ideje megtapasztalnom a korom béli gyerekek társaságát, a közösségbe való beilleszkedést. Hogy szembesüljek vele; az, ami vagyok, a legtöbb halandó számára egy elpusztítandó szörnyeteg. Meg kellett tanulnom, miként rejthetem el ezt a részem egy civilizált környezetben. Nehéznek bizonyult, főleg a kezdetekben; hogy ne csak akkor vegyek levegőt, amikor beszélek és a szívem akkor is verjen, amikor épp alszok. De akadt más is, amit nehezen dolgoztam fel. Az iskolában a többi gyerek mind rendelkezett valamivel, amivel én nem.
Szülőkkel.
Magát a kifejezést ismertem – akárcsak megannyi egyéb dolgot Alden elméjéből –, de ekkor ébredtem rá, hogy ez nem pusztán egy biológiai kényszert takar a szaporodásra és az utódok felnevelésére, hanem sokkal inkább egyfajta emocionális kötődést. Kedvesen beszélnek hozzájuk, megölelik őket, ráadásul mindezt olyan boldog, elfogadó auramozgással teszik, hogy pusztán az emléktől a mai napig vér szökik a szemembe. Még ha olykor leszidják, elverik őket, még azt is valami különös empátiával, törődéssel teszik. Bármit megadtam volna, hogy Alden hasonlóan bánjon velem. Úgy éreztem, a tény, hogy a lelkének egyik fele bennem él, feljogosít efféle vágyakra. De amint megneszelte, miféle gondolatok foglalkoztatnak, rögtön tett róla, hogy soha többé, még véletlenül se jusson eszembe az apámnak titulálni. A mi kapcsolatunk más volt; tele távolságtartással, elutasítással, rettegéssel, gyűlölettel, melyben nem jutott hely ily gyengédségeknek. Ez mit sem változott azóta; elvégre én tettem őt halandóvá. Ha én meghalnék, őt is magammal rántanám. Hogy is kedvelhetne bármit, ami ekkora fenyegetést jelent rá?
Így hát feladtam a vele való „családalapítást”, de arról nem mondtam le, hogy egyszer valahol elfogadni, sőt szeretni fognak.
Először Richard, majd Renald és Ashe oldalán tapasztaltam meg olyasmit, amit az emberek „családként” definiálnak. Majd jött Lili…
Mindannyiukat elvesztettem.
Erre most, ennyi év után, itt, az Alvilágban feltűnik a biológiai anyám, az öcsém és a húgom. Mégsem érzem magam jobban. Vérük idegen entitásként bizsereg a bőröm alatt. Legszívesebben felvágnám az ereimet, csakhogy megszabaduljak a nyomasztó gyötrelemtől, hogy éreznem kellene valamit. Haragot, lelkesedést, kíváncsiságot, akármit…
De nem érzek semmit.
Ha felidézem őket, idegen arcok, idegen nevek csupán.
Talia pedig célpont. Akit meg fogok ölni.
– Biztos nem szeretnéd inkább, ha mérges pókként beosonnék az ablakon és elintézném? – bukkan fel Jev a szomszéd szoba nyitott ajtajában.
– Még adok neki egy hetet. Utána a tiéd lehet.