A könyvtár üvegkupolája délutáni napfénnyel árasztja el a központi aula olvasótermét, bearanyozza a sarkokban zöldellő szobanövényeket, a levegőben szálló porszemeket. Az egyik középső asztalnál ülök a korlát mellett, ahonnan tökéletes rálátás nyílik az alsóbb szintekre és a bejáratra. Talán naiv és hiábavaló várni, hogy ilyen hamar felbukkanjon, de más kiindulópont híján valahol el kell kezdeni. Addig is az előttem heverő szakácskönyvet lapozgatom. Születésemtől fogva egészen mostanáig, újra és újra lenyűgöz a tény, hogy a fajtámon kívül minden más lény a táplálék megőrlésére használja a fogait, hogy aztán gyomrukon és beleiken keresztül megemésszék és ily módon táplálják a szerveiket. Noha vannak emlékeim Alden életéből, de ő egy sárkány. Vajon ezeknek az „alacsonyabb létformáknak”, mint az emberek, ugyanolyan elsöprő élvezetet okoz az evés, mint számomra a lélekszívás?
Koncentrálj a feladatra!
Körbetekintek, de a helyzet változatlan; az aulában továbbra is öten olvasnak. Már amikor olvasnak. A férfiak olykor gyanakvással telve méregetnek, a nők felajzottan rám-rám pillantanak. Szemem sarkából látom aurájuk gerjedt vibrálását, mely elárulja közönyös arcuk mögé rejtett érzéseiket. Világéletemben megbámultak a fehér hajam és Alden hírneve miatt, mégsem tudtam megszokni.
Valaki felnevet. Egy fiatal nő a „Hangoskönyv és zene” részleg kapujában egy magas, szemüveges férfi társaságában. Hirtelen elcsöndesedik, bűnbánóan a szája elé emeli a kezét, de halkan tovább nevet. Övébe tűrt inge kiemeli karcsú derekát, fekete nadrágja rásimul vékony lábaira, feszes, kerek fenekére. Szeplős arca enyhén kipirult a derűtől.
Lilire emlékeztet. Csakhogy Lili szégyellte a szeplőit és kezdetben mindent megtett, hogy eltakarja őket. Ám ennek a lánynak eszében sincs szégyenkezni, csak úgy sugárzik az önbizalomtól. Még homokszínű haját is összefogta, láthatóvá téve gömbölyű arcát. Amikor sikerül komolyságot erőltetnie magára, leereszti kezét arányos szája elől. Nézem, ahogyan beszél. Ahogy ajkai a szavakat formálják. Elképzelem, amint az előttem lévő oldalon ábrázolt húst eszi. Lassan, élvezettel. Pont, mint ahogy Lili ette a vérbe mártogatott sültburgonyát. Azzal a látvánnyal, mellyel éveken át nem bírtam betelni, hiába láttam nap, mint nap. Van valami megmagyarázhatatlanul izgató abban, ahogy mások esznek. A szájukhoz viszik az ételt, rágnak, nyelnek… Egyre csábítva, hogy a lelkükhöz közelítsek a fogaimmal és magamévá tegyem őket…
Elég. Nem ezért vagyok itt. Ez a könyv csak elvonja a figyelmem, ideje más olvasnivaló után nézni még mielőtt…
– Erdei gombával töltött csirkemell édesburgonya pürével?
A nevető lány hangja. Közvetlen közelről, a hátam mögül. Ahogy a vállam fölé hajol, belélegzem rózsavizes parfümjének aromáját.
– Szívesen megkóstolnám – súgja.
Kész, végem. Önuralmam utolsó szikrája is szertefoszlik. Borzongás fut végig a gerincemen, vérem az ágyékomba tódul.
Volt egyszer egy elf barátom, aki képes volt pusztán a gondolataival irányítani testének vegetatív funkcióit. Most sokat adnék ezért a képességért, hogy felállhassak, egy kitérő válasszal elejét vegyem a társalgásnak és visszavigyem a könyvet. De sajnos nem vagyok elf, így ülve maradok, keresztbe teszem a lábam és várom, hogy a kényelmetlen testhelyzet eloszlassa a problémát. Dühít, hogy a székhez lettem szögezve, kiszolgáltatva. Ég az arcom.
– Jaj, bocsáss meg, nem akartalak zavarba hozni. Devin, igaz? – mosolyog és leül velem szemben – hála istennek. – Én Emma vagyok. Emma Langston – nyújt kezet az asztal felett.
Határozottan fogom meg, ügyelve rá, hogy egy olyan férfi benyomását keltsem, aki kimért, higgadt és nem épp az erekciójával küszködik.
A szorítása szokatlanul erős egy nőhöz képest, tenyere hideg és nyirkos az izgalomtól.
– Ne haragudj, de találkoztunk már? – Hangom olyan kiegyensúlyozott, hogy magam is megdöbbenek.
– A többiek egyfolytában a fehér hajú srácról beszélnek, aki három diplomával idejött könyvet pakolni. Én is furcsállottam; ritkán vesznek fel valakit ekkora túlképzettséggel. El is határoztam, hogy hétfőn megkérdezlek róla, hogy miért pont ide jelentkeztél, de most megláttalak és gondoltam…
Hogy idejössz és flörtölsz velem? Vidám szeplői rabul ejtenek.
Lili…
De nem. Nem miatta jöttem ide. Csak hátráltat. Le kell ráznom. Milyen egyszerű volna, ha őszinte lehetnék vele! Ha elmondhatnám, hogy azért jelentkeztem az állásra, hogy megöljek valakit. Hogy az állásinterjú azért zajlott ilyen gyorsan és zökkenőmentesen, mert az igazgató a Szövetség egyik emberi ügynöke; egy Megfigyelő. Vagy elmesélhetném, milyen árat fizettem a sokdiplományi tudásért. Hogy én vagyok a Halálsárkány fél lelkének reinkarnációja. Hogy emiatt örök terrorban, megvetésben nőttem fel, és életem első éveiben csak egy levágott fejként engedélyezték a létezésemet, gondosan elzárva, nehogy valaki rajtam keresztül Alden életére törhessen. Hogy energiavámpírként lefejezve is életképes maradok, elvégre a hajamban tárolódnak az elfogyasztott lelkek. Igen, lelkekkel táplálkozom, amik ezáltal elenyésznek, és soha többé nem születnek ujjá. És jelen pillanatban ugyanannyira kívánom a csodás, szürke auráját, mint a testét.
Végül ennyit felelek:
– Mindig is szerettem olvasni. A könyvek intelligensek és diszkrétek. Nem erőltetik rám kelletlen mondanivalójukat. Ha kinyitom őket, megosztják, mi rejlik bennük, míg ha becsukom őket, tovább hallgatnak. Nincs sértődés, nem várnak viszonzást. Azt hiszem, jobban kedvelem a társaságukat az emberekénél.
– A szakácskönyvekét? – feszíti tovább a húrt.
– Szeretek főzni.
– Csak úgy magadnak, vagy valakinek?
– Mikor hogy.
A felnőtt részleg ajtaja kivágódik, és egy rózsaszín aurájú lány rohan ki rajta, elsuhan Emma mögött, le a lépcsőn. Akár egy tolvaj, kit tetten értek. Odalent hirtelen lefékez és beáll a kölcsönző pultnál kígyózó sorba.
– Pff, ezek a mai fiatalok! Folyton sietnek. Zéró tolerancia. Akárcsak az öcsém… – beszél és beszél. Udvariasan hallgatok, olykor bólintok, de szemem sarkából a kapkodó lányt figyelem.
Ő az. Biztos akkor jött be, amikor elkalandoztam. Haja csapzott, arca kipirult a sietségtől. Jevnek igaza volt; valóban teltebb, mint a Facebookos profilképén, noha a viseltes, fekete férfipulóver elrejti arányosnak tűnő idomait. Szívesen letépném róla. Kár, hogy a hasonló alkatú nőknek gyakran kevés az önbecsülése; akár gyanúsnak is találhatják, ha egyből szobára hívják őket. Ez az introvertált lány pedig végképp elrettenne. Ezért jelentkeztem az állásra; valószínűleg több találkozásra lesz szükség, hogy a bizalmába férkőzzek.
Ideges, kapkodó mozdulattal előhalássza táskájából tégla méretű okostelefonját, rápillant a kijelzőre. Újra és újra, másodpercenként. Mintha már valahol máshol kellene lennie.
Nem, ez nem a megfelelő alkalom, hogy megszólítsam. Csak zavarba hoznám. Akárcsak Emmát, ha most hirtelen itt hagynám. Már ha tudnám…
– … neked is van testvéred?
– Nem, nincs.
Se családom, se gyerekem. Csupán a szótári definícióit ismerem ezeknek a fogalmaknak, meg amennyit a világokból láttam, de saját bőrömön soha meg nem tapasztalhattam.
És nem is fogom.
A meddőség és magány puszta gondolatára kifut belőlem a vér. A lelkemben tátongó űr egyre sürgetőbben kiált újabb élvezetért, mellyel betölthetem. Még ha csak egy rövid időre is…
– Minden rendben? Fáradtnak tűnsz.
– Lehet az is vagyok – mosolyodok el keserűen.
– Hétfőre pihend ki magad! Mellém vagy beosztva – kacsint. – Már várom – áll fel a győztesek diadalmas lendületével.
– Én is…
… alig várom, hogy újra találkozzunk, Talia.