A város színei egyre távolodnak, a mellettem elsüvítő mezők és erdők homályos folttá olvadnak a közúti lámpák fényében. A forgalom elenyésző, a környék lakatlan – tökéletes terep egy öngyilkossághoz; nem csoda, hogy az áldozat hetente akár többször is bejárja ezt az útvonalat. Mégse teszi meg soha.
De majd megteszem én.
Az aszfalt egyre gyorsabban száguld a kerekek alatt, hajamat verdesi a szél. Élvezem, ahogy a sebesség kisodorja elmémből a gondolatokat, tiszta eufóriát hagyva hátra. Szabadságot. Ugyanazt a szabadságot, mint mikor öt éves koromban Alden úgy döntött, nem vágja le többé a szárnyaimat és először repülhettem. Máig érzem, amint a közegellenállás lesöpri lelkemről az évek rettegését, a korlátok és szabályok iránti szorongást, az elnyomást és nincs az a hatalom, mely visszaránthatna a földre.
Noha itt, az Alvilágban tilos szárnyakat növesztenem, az alattam dübörgő motor kárpótol valamelyest. A műszerfalra sandítok; 90 km/h-t mutat. Viszket a tenyerem, hogy gyorsítsak, de gyanús lenne közelebbről követni az előttem haladó ezüstszínű Mercedest. Piros lámpái el-eltűnnek a horizonton, ám a sofőr tomboló, rózsaszín auráját lehetetlen szem elől téveszteni. Milyen ideges. Mintha csak tudná… Elmosolyodom, hajszálaim éhesen megvonaglanak mögöttem, bár a fejemre lapuló sisak némileg gátolja az energiaáramlást. Akár egy kötél az amputálásra váró végtagon. Legszívesebben soha fel nem tenném, de ideát olykor érdemes betartanom az emberek szabályait. Most nem hagyhatom, hogy megbírságoljanak. Túl sok időbe kerülne és elveszíteném a célpontot.
A mögöttem ülő Jev ellenben limitek nélkül élvezheti a száguldást, elvégre egy esetleges közúti ellenőrzés során egyszerűen bukósisak formájúra torzítja a fejét – úgy ahogy olykor ruhát növeszt magára –, vagy léggyé változik és felszívódik az éjszakában.
Egy éles kanyarnál karjai szorosabbra fonódnak a derekamra, mellei a hátamnak nyomódnak. Már az induláskor beszökhetett volna Morawa autójába, de ki nem hagyná, hogy hozzám simulva utazhasson. Máskor talán én is izgatónak találnám a közelségét, azonban jelen pillanatban az utat és a környezetet figyelem, a fákat, a bokrokat…
Elhagyjuk a második vadveszély táblát. A kiszemelt, hatalmas tölgy sötét koronája feltűnik a látóhatáron.
Vajon akadnak szemtanúk? Szükség esetén a Szövetség takarítóegységei alapos munkát végeznek egy-egy áldozat kiiktatását követően, de levonják a béremből, ha túl sok nyomot hagyok.
Jev finoman a vállamra teszi karcsú, női kezét, jelezve, hogy egyedül vagyunk. Ilyen esetekben kicsit irigylem, hogy ő akár kilométernyiről is képes kiszűrni a vele egy légtérben tartózkodók gondolatfoszlányait, míg én szarvak nélkül csupán a látómezőmön belüli aurákat érzékelem.
Gázt adok, a motor felbőg. Semmi perc alatt beérem az autót, indexelek, mellé húzódok, hogy megelőzzem és Jev egy apró rovar formájában utat találjon a jármű belsejébe, amikor észreveszem, hogy nyitva az ablak. Lobogó tincseimet a bal oldalamra irányítom, hogy Jev is láthassa a kínálkozó lehetőséget.
A tölgy az út szélén egyre közeledik.
Jev ölelő karjai elengednek, testének melegét hideg levegő váltja fel. A hirtelen súlyvesztésnek köszönhetően könnyedén vágok elé a Mercedesnek.
Elérem a fát.
Szinte látom, amint Jev emberi alakot ölt az utastérben és félrerántja a kormányt, épp annyi időt hagyva a vezetőnek, hogy felocsúdjon és fékezzen az ütközés előtt. Ha nem tenné, biztosan szörnyethalna és más ennivaló után kellene néznem.
A csattanás robaja bezengi a környéket. Mintha nem egy személyautó, hanem egy tank csapódna a több száz éves tölgy vaskos törzsének.
Nem sokkal ezután lefékezek, hogy egy gyors drifttel megpördüljek. A gumik csikorogva megcsúsznak, a motor megdől, én vele dőlök. A térdem alig egy centire suhan el a beton felett, ujjaimmal könnyedén megérinthetném a talajt. Imádom, ahogy a pillanat elnyúlik és én ebben az irreális szögben is úgy uralom a járművet mintha a testem része volna. Már majdnem olyan, mint a repülés. De csak majdnem.
Visszaérek a tölgyhöz, leállítom a motort. Jev már a fának dőlve, karba tett kézzel vár rám, kissé félrefordulva. Hiába egy több ezer éves sárkány, aki szemrebbenés nélkül feldarabol és elfogyaszt embereket, idegenkedik a lelkük fölemésztésének látványától.
Leveszem a sisakot. Az esti szél átmozgatja megkínzott hajszálaimat, bennük az éhség új étvágyra gerjed, egyre sürgetőbben kiált megváltásért. Odasétálok a füstölő roncshoz. A percekkel ezelőtt még makulátlan karosszéria most bőrként felgyűrődve mutatja fémbelsőségeit, olaj-és benzinszagot árasztva. A szélvédőt betörte egy faág. Ha nem látnám a férfi aurájának lanyhuló mozgását, biztosra venném, hogy halott. Az eldeformálódott ajtó csodával határos módon csikorogva kinyílik, feltárva az áldozat légzsákra boruló testét. Megmozdul, mintha ki akarna szállni. De nem tud.
– K-kérem, s-segítsen… a… a l-lábam… – köhög, ajkáról vér csorog az állára, tekintetét elhomályosítja a fájdalom és a rémület. Kiszolgáltatottsága mélységes elégedettséggel tölt el. Hogy szenved, milyen riadt… És én lehetek az, aki megszabadítja a gyötrelmeitől, az életével együtt.
Az autó tetejének támaszkodom, lehajolok hozzá. A hatalom mosolyra húzza a számat, ám amint felém fordítja elkínzott, vérrel csíkozott ábrázatát, elkomorodom.
Azok a fakó, szürke szemek, a szögletes áll, beesett arc…
Hirtelen ráeszmélek, honnan ilyen ismerős; az emlék nyílként hasít keresztül a tudatomon. Egy emlék, Alden elméjéből.
A születésemé.
Ez a férfi ott volt.
Tehát nem pusztán véletlen egybeesés; tényleg az ő nevét viselem. Pedig ő nem az apám. Az apámat hónapokkal a születésem előtt kivégezték, amiért parazita létére teherbe ejtett egy embernőt.
Harag gyúl bennem. Ötvenöt éve tengeti itt az unalmas, bájos hétköznapijait doxiként, teljes tudatlanságban, míg engem amint a világra jöttem, áthurcoltak Etrinába. Engem, a szörnyet. A szörnyet, mely nem illik bele az emberek idilli hazugságoktól burjánzó világába. Éveken át, mialatt engem kínoztak és megvetettek, ez az alak itt élt a feleségével. A gyerekeivel. Mindazzal, ami nekem sohasem adatott meg.
És még csak nem is értékelte.
– Kérem…! – Rimánkodása távolról, az irigység és harag sűrű ködén keresztül jut el hozzám.
Felém nyújtja törött ujjakkal csipkézett kezét.
Hogy merészeled?
Hajam önálló életre kel, rátekeredik a karjára, nyakára, felsőtestére, visszanyomja az ülésre. Behajolok a roncsba, bele a rózsaszín energiafelhőjébe, beszívom félelmének rozsdás, sós szagát.
Ám reszkető aurája váratlanul új lendületre kap a felismeréstől…
Bizony, egy szörnyeteg vagyok; akárcsak te.
Maradék erejével szabadulni próbál, rám kiált:
– Mit képzel? Tudja maga, hogy ki vagyok? James Morawa, annak a bizonyos Steven Morawának, a sztárügyvédnek a fia…
– A halálban mindenki egyenlő – halk, jeges szavaim elnyelik az ő ordítását.
Résnyire tárom a szám, megnyitom fogaimat. Lelke sebesen áramlik belém, akár örvény a mélységbe. Tömör elégedettség bizsergeti az ínyem, a fejbőröm, egész lényem lüktet az élvezettől. Elmerülök benne, hagyom, hogy minden pillanata kintebb és kintebb szorítsa az éhséget, a dühöt, a szenvedést, míg végül csak a jóllakottság, az erő és a szabadság marad.
Amikor végzek, elengedem, ráncos teteme a légzsákra omlik.
Elhátrálok, jelezve Jevnek, hogy végeztem, és felégetheti a maradványokat.
Mélyet sóhajtok a friss, hűs levegőből. Elvettem az életét, a lelkét és ez boldog elégedettséggel tölt el. Gyerekként szörnyetegnek tartottam magam emiatt.
De immár nem érdekel.
Elmosolyodom.
Végtére is, szeretek szörnyeteg lenni.
Mögöttem a roncsból kék lángok nyújtóznak az égnek, majd egy robbanást követően a benzin és olaj sárgás karmai szaggatják tovább a járművet. Teljesen elemésztik, a meleg, szúrós szélbe égett hús bűze keveredik.
A motorhoz sétálok, felülök. Kézbe veszem a sisakot, de még nem teszem fel; figyelem, ahogy a lángok visszatükröződnek a fényes, fekete felületről.
Jev felszáll mögém, beszél hozzám, de én egyre csak Emma vidám hangját hallom dübörögni a fejemben, a szívem ritmusára, újra és újra.
Neked is van testvéred?
Úgy fest, van. Egyelőre.