Kifulladva rontok be a házba, tekintetemmel anya hazaérkezésére utaló jelek után kutatok. Nincs itt a cipője, se a pulóvere és ő maga se. Hála az égnek! Felsóhajtok. Ha itt lenne, számon kérné, hogy merre jártam, nekem pedig be kellene vallanom. És hallgathatnám az egész esti műsort az elszigeteltség miatt rám váró sanyarú életről. Nem, semmi szín alatt nem szerezhet tudomást a könyvtárról. Ilyenkor kapóra jön, hogy apa csak fekszik és a gondjain agyal; telibe szarja, mikor mit csinálok. Titkon mégis azt kívánom, bár leszidna, csak újra a régi lenne.
Kinyitom a hűtőt, megmelegítek egy ételhordónyi rakott káposztát. Direkt nem szedem ki tányérra, hogy kevesebbet kelljen mosogatni. Merthogy a mosogatógép már hetekkel ezelőtt elromlott és anyáék mintha direkt nem hívnának szerelőt, csakhogy csesztethessenek.
Ahogy az étel forog a mikróban, kiszivárog ínycsiklandó illata. De amint hozzálátok, pár falat után egy idegen hajszálat húzok ki a számból. Rágás közben a darált hús porcai meg-megroppannak a fogam alatt, míg máshol puha a sok kövér résztől. Már nem is kívánom. És még erre mondja Mandy, hogy a házi szakácsunk hizlalt így fel… Holott még bejárónőnk sincs. Ami elég szívás egy háromszintes házban. De hát a „burzsujok” már csak ilyenek; fösvények. No meg a gyereknek példát kell statuálni, milyen kemény a való élet…
Bemegyek a kamrába egy zacskó csipszért és egy tábla csokiért. Kell a tanuláshoz, meg mert éhes vagyok, és főzni nem tudok. Belegyömöszölöm a zsákmányt a táskámba, a vállamra kapom, hogy elvonuljak a szobámba.
Azonban mikor a lépcsőfordulóhoz érek, egy különös késztetés arra sarkall, hogy tovább menjek a második emeletre. Megállok anyáék hálószobája előtt. Az ajtó résnyire nyitva, a redőnyök lehúzva, az ágyon apa terpeszkedik, és bár a folyosóról csak a lábát látom, a félelem jeges ujjai simogatják a tarkómat. Az arcomhoz érek ott, ahol tegnap megütött. Már csak az emlék fáj.
Hogy fajulhatott ez idáig? Mintha tegnap lett volna, hogy apa, anya, David és én egész napos túrákat tettünk a hegyekben, vagy moziba mentünk, a csillagképeket tanulmányoztuk, tollasoztunk, társasoztunk, barkochbáztunk. A fülemben cseng a nevetésünk. Különösen apa mélyről jövő, vidám hangja. Gyűlöltem ezeket a programokat. Mert kötelezőek voltak, és én legszívesebben a szobámban kockultam volna Daviddel. Most mégis saját kezemmel törném össze a gépem, ha azzal egyetlen ilyen percet visszakaphatnék. Még úgyis, hogy ő nem ért meg. Sose értett meg.
De vajon én megértem őt?
Ugyan, mit tudok én a szülők elvesztéséről, az érzésről, mikor már nincs senki, akihez fordulhatnál. Amikor minden felelősség kizárólag a tiéd és egy teljes társadalmi réteg lesi, mihez kezdesz vele. Amikor a semmiből annyi pénzt örökölsz, hogy nem szükséges többé dolgoznod, mégse tudod, mihez kezdj a tengernyi időddel. A nyomással, amit a magány és az elvárások rónak rád…
– Apa… – szólalok meg alig hallhatóan. – Csak… Csak szeretném, hogy tudd; én nem haragszom rád a tegnapiért. És az azelőttiekért sem. Tudom, én csak egy gyerek vagyok, aki mit se érthet a problémáidból… De szívesen meghallgatlak.
Csönd.
– Persze, megértem, ha nem szeretnél beszélgetni. Nem is kell, hülye ötlet volt – karolom át magam. – Csak úgy szeretném, hogy… Emlékszel, amikor a kilátóba menet hisztiztem, hogy fáradt vagyok, te meg a válladra kaptál? Vagy amikor gombát szedtünk? Úgy hiányzik az erdő, a természet, a friss levegő, a séták… Arra gondoltam, hogy hétvégén, persze csak ha van kedved, elmehetnénk valahová. Szerintem neked is jót tenne. Mit gondolsz?
Megreccsen az ágy. Térdeim menekülésre készen összerezzennek, de nagyot nyelek, erőt veszek magamon. Ki kell tartanom. Nem futamodhatok meg. Most nem.
Az ajtó résén beszűrődő fény keskeny, sárga sávot rajzol pizsamás alakjára. Kényszerítem bűnbánattól lesütött szemeim, hogy borostás arcába nézzenek. Tekintete fátyolos. Talán a könnyektől. Várom, hogy mondani fog valamit.
Bezárja az ajtót. Kulcsra.
Minden porcikám lázad a visszautasítás ellen. Olyannyira, hogy a kilincsért nyúlok, majd…
Azok a fakó, élettelen szemek…
Nyelvem száraz szivacsként tapad a szájpadlásomhoz. Nem egy ajtó választ el bennünket egymástól. Hanem egy végtelen, áthidalhatatlan szakadék.
De miért?!
Mert kevés vagy.
Beharapott ajkakkal küzdök a könnyeimmel, leszáguldok a lépcsőn, be David egykori szobájába. Mellbe vág a hideg elhagyatottság. Ledobom a táskámat, felkavarva a szőnyeg fél éves porát. Minden olyan, mint amikor elment. Kék tapéta, TV, a polcokon fantasy karakterek makettjei, a falon streamerek dedikált poszterei, az asztalon monitor, billentyűzet. Még a gépét is itt hagyta. A szekrényajtó nyitva, ruhadák kigórálva. Látszik, hogy sietve hagyták el a süllyedő hajót. Így áll már mióta, de én képtelen vagyok rendet tenni és kitakarítani. Mintha azzal meggyaláznám a bátyám emlékét.
Bánatom hirtelen dühbe fordul, belerúgok egy halom régi pólóba. Baszódj meg! Mi a faszért hagytál itt?! Mr. Tökély, aki mindig mindenre tudta a megoldást, szót értett apával, anyával, békítette őket… Nincs sehol!
Levetem magam szürke kockás ágyneműjére, az éjjeliszekrényre rakom könnyektől maszatos szemüvegem, a hideg párnába fúrom túlhevült arcomat. Beszívom David samponjának porral elegyedő, állott illatát. Sokat gyengült az utóbbi hónapokban. Megrémít, hogy hamarosan teljesen eltűnik, pont úgy, ahogyan ő az életemből.
De miért hagyom eltűnni?
Visszaveszem a szemüveget, majd előveszem a mobilomat, hogy írjak neki.
„Szia! Hiányzol. Gyakran az eszembe jutsz, főleg, mert én nem vagyok olyan ügyes és bölcs, mint te, hogy kezeljem az itthoni feszültséget… Na mindegy, régen rossz, ha már panaszkodással indítok. Hogy vagy? Láttad Metamorph tegnapi streamjét? Elvileg elég polgárpukkasztóra sikeredett. Én még csak egy részét hallottam, de nehezemre esik elképzelni, hogy biszex és poligám. Valahogy mindig heteronak képzeltem xD Akár valamikor megnézhetnénk együtt. Ha van kedved, összefuthatnánk, ha Sophie…”
Kitörlöm az egészet. Sophie nem örülne neki. Féltékenykedne, talán veszekedne is, én meg előbb szűnök meg, minthogy gondot okozzak a házasságában. Inkább ismét megválok a szemüvegtől, bebújok a takaró alá és elképzelem, amint vigasztalóan átölel. Szorosan, pont, mint amikor az egyik balhé alkalmával bezárkóztunk és apu ránk törte az üvegajtót, ő pedig a testével védett a ránk zúduló szilánkoktól. Egy pillanatra olyan biztonságérzet kerít hatalmába, hogy hetek óta ugrásra kész tagjaim elernyednek, belesüppednek a puha matracba…
Valaki beront a szobába, felkapcsolja a villanyt. Úristen, mikor aludtam el? Rögtön a szemüvegemért kapok és a hirtelen világosságtól megsajdult fejjel hunyorgok a felém csörtető alakra.
– De jó dolga van itt valakinek, hogy egész nap aludhat! Mit gondolsz, ez így rendjén való? – tolja az arcomba anya az okostelefonját, mely alig fér el műkörmös ujjai között. Bár a keze remeg az indulattól, azonnal felismerem a netnaplót. Torkomat összerántja a félelem és egyszeriben nagyon szeretnék valahol máshol lenni. Akárhol. – Mondd, mit látsz?
– Karót kaptam…? – hebegem halálra váltan.
– Hangosabban, hogy apád is hallja!
– Matek: egyes! – Szúrnak a visszatartott könnyek.
Az ajtóban apa áll, mellén keresztbe font karral, halott szemeit új életre hívta a harag.
– És te komolyan azt képzelted, megérdemelsz olyan kiváltságokat, minthogy kirándulni vigyünk?
Éles szavai lehántják lelkemről a bőrt. Én csak kedves akartam lenni… Látni, hogy újra élni kezd. És lám, új erőre kapott; csak azért, hogy porig alázzon.
– Hogy micsoda?! – teszi csípőre kezét anya. – Még a szobádból se kellene kiengednünk!
– Nem mintha olyan sok helyre eljárnék… – húzom fel térdeimet a mellkasomhoz. Legszívesebben a takarót is a fejemre húznám, csakhogy ne kelljen látnom a közöttük kibontakozó szövetséget.
– Apád mesélte, hogy ma is négy után értél haza, pedig csak tizenhárom huszonötig volt órád. Hogy lehetséges ez? – Fölkapja a táskámat, és a szőnyegre borítja a tartalmát. Kicsúszik belőle a csipsz, a csoki, a tankönyvek és a füzetek egymást gyűrve csapódnak a földnek, majd egy Christie Golden könyv és két korhatáros szerzemény. – No lám! Csak nem beugrottál a könyvtárba? – mímel csodálkozást. – Ha már tudsz olvasni, nem ilyen szeméttel kellene rontanod a szemed! – pöccinti arrébb lábfejével az Érints meg! erotikus antológiát, majd belerúg a könyvkupacba.
Ne, ne! – nyalábolom föl és szorítom magamhoz őket. Nem bírnám elviselni, ha bajuk esne és Tőlük kellene pénzt kérnem, hogy kifizessem a kártérítést.
– Úgy, öleld csak! Mást úgyse fogsz a nyomorult életedben. Senkinek nem kell egy ingyenélő. Márpedig ha így haladsz, semmire se fogod vinni. Egy kibaszott kukás leszel vagy takarító, nem jogász!
– Ki akar jogász lenni?! – remeg a hangom, akárcsak én. Alig bírom állni szikrázó tekintetét, de csak azért is kitartok. – Nekem a könyvtáros szak is megfelel.
– Képes lennél beszennyezni a Morawa nevet egy ilyen alantas diplomával? Szégyent hoznál a nagyapádra? És rám? – lép közelebb apa. Mintha az ő semmittevése úgy megtisztelné nagyapa emlékét. Most biztos forog a sírjában. – Az én lányom nem lesz holmi ponyvaválogató aktakukac! Nevetséges. El kellene tüzelni mindet.
– Hagyd csak, ha így folytatja, sehova se fogják felvenni – inti le anya. – Szóval azt ajánlom, kislányom, hogy kurva gyorsan szedd össze magad, ha nem akarod egy életen át mások szarát sikálni a vécécsészéről. Persze, a te igényeidet talán ez is kielégíti. De a miénket nem. Ha azt hiszed, tétlenül végig nézzük, ahogy szétbaszod az életed, akkor nagyot tévedsz. Jogra fogsz jelentkezni. Ha akarod, ha nem.
– Vagy mehetsz ahová jólesik, mert eszemben sincs tovább eltartani – teszi hozzá apa.
– Felhívtam a matektanárodat, hogy javíthass. Szóval rögvest állj neki a tanulásnak, mert ha a holnapi felmérőt is elcseszed, szétverem a rohadt gépedet, amit egész éjszaka nyomsz! – fordít hátat.
– Még ha tanulnék, se érnék vele semmit, ha nem tudok aludni tőletek! Minden éjjel hajnalig ölitek egymást!
Anya megtorpan a küszöbön, visszanéz. Egy pillanatra biztosra veszem, hogy idejön, és megüt, ahogyan apa is tette. Ehelyett csak néz azokkal a jéghideg, fekete szemeivel. Amikor megszólal, a hangja épp olyan fagyos, mint a tekintete.
– Minden családban akadnak problémák. Másra hárítani a saját felelősségedet ritka ocsmány dolog, amit senki nem fog eltűrni. Melegen ajánlom, hogy szokj le róla. Vagy egyedül fogsz megdögleni.
Mélységes egyetértésben, elégedetten vonulnak ki és csapják be az ajtót.
Hát persze. Nekik mindent lehet. Mindent. Fojtogat a félelem, szinte hallom, ahogy anya tűsarkúja betöri a laptopom kijelzőjét. Akármit elvehetnek tőlem, ami számomra kedves. Ki vagyok szolgáltatva. Oh, David, bárcsak az én életemben is felbukkanna valaki, akibe belekapaszkodhatnék és elszökhetnék! Akárki. Még egy Sophie-hoz hasonló alak is, aki annyira féltékeny, hogy egy hónapban csak egyszer találkozhatnék veled.
De miért kell ehhez valaki? Miért ne valósíthatnám meg egyedül? Ha eleget tanulok, jó jegyeket szerzek, elvégzek egy egyetemet és kapok egy jól fizető munkát…
A matekkönyvemért nyúlok, de mihelyt fölveszem, le is rakom. Ugyan… Soha nem fogom megérteni.
De még megérthetem.
Kinyitom a könyvet, ám lelkesedésem hamar elpárolog. Mintha egy ismeretlen nyelven íródott volna. Beszippant a kétségbeesés, a számok szavakká folynak fáradt szemeim előtt.
Kukás leszel… Egy életen át pucolhatod mások szarát… Egyedül fogsz megdögleni…
Minek is próbálkozok? Csak magamat áltatom. Becsukom a könyvet, mintha azzal a szavakat is kizárhatnám a fejemből.
Előveszem a mobilomat, hogy megnyissam Metamorph tegnapi videóját, amikor megpillantom, hogy ma délben is feltöltött egyet. Milyen különös; általában este szokott posztolni. Belepörgetek. Rögtön elveszek égszínű szemeiben, tudatomat kitölti monitorfényben csillogó kék haja, a higgadt, érces hangja. És persze a legendás, fehérhajú elf légies mozgása, ahogy sorra vágja le a démonokat a dungeonban.
– … már rengetegen kérdeztétek, hogy láthattok-e majd az idei World Championshipen. Nem is titkolózom tovább: igen, ott leszek. Elég volt a tavalyi kudarc okozta depresszióból. Most keményebben fogok készülni és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy legyőzzem a lámpalázamat. Igen, tudom, jelen pillanatban is hétszázötvennyolcezren néztek, de teljesen más egy hatalmas arénában játszani, élőben hallani a rajongásotokat, érezni, mennyire szerettek – vagy legalábbis azt, amit csinálok. Nyomaszt a kockázat, hogy mindezt elveszíthetem. De persze ez butaság – mosolyodik el, azzal a szívdöglesztő mosollyal, melytől lányok százezrei alélnak el. – Nálam jobb játékost nem hordott még hátán a Föld – mondja oly szerényen, tele komplexussal, hogy legszívesebben megölelném.
Bárcsak egyszer élőben is láthatnám! Vajon Bill is szeretné? Lehet ő is pont ezt a videót nézi, és erről ábrándozik. De jó volna együtt elutazni a Championshipre, osztozni a rajongásban, elemezni a gameplayeket! Utána pedig…
Földereng bennem a reggeli buszon félbemaradt jelenet, ahogy magához húz… majd le az ágyra. Megcsókol, először gyengéden, majd egyre intenzívebben. Olyan vággyal, mintha éveken át, a legelső találkozásunk óta erről ábrándozott volna. Rólam. Arról a lányról, aki megérti őt, a gondolatait, az érzéseit. Hosszú ujjai követelően a felsőm alá hatolnak, nekem pedig minden porcikám remeg, hogy az övé lehessen. És hogy többet kaphassak belőle. Lábaimmal átfogom keskeny csípőjét, a nadrág alatt dudorodó férfiassága a szeméremdombomnak nyomódik. Halk nyögés szakad föl belőlem. Beletúrok borzas, fekete hajába, hogy közelebb húzzam, de már nincs közelebb. Ajkaink egy pillanatra elválnak, leveszi az ingét, én pedig végigsimítok kidolgozott izmain. Megszabadít a ruháimtól, amitől kissé zavarba jövök, de ő oly mohó élvezettel veszi birtokba a testem, hogy kétségeim eloszlanak és a világ legvonzóbb nőjének érzem magam…
Dulakodás hangja ránt vissza a hotelszoba franciaágyáról David hálójába.
Ugyan, ki kívánna meg egy disznót?
Elveszem a kezem a testemről. A telefonom kijelzőjén épp egy sportos alkatú férfi dönget egy tökéletes domborulatokkal rendelkező fiatal lányt. Méretes farka újra és újra elmerül a fényesre borotvált pinában.
Elönt a szégyen. Hogy keveredtem ide?
Anyáék kiabálnak. Egyik felem kíváncsi és hallgatózásra buzdít, míg a másiknak elege van belőle Egy életre. Mi lesz, ha feljönnek és rajtakapnak, hogy nem tanulok?
Basszák meg! – Előveszem a fejhallgatóm és visszakapcsolok Metamorph videójára, amit fogalmam sincs, mikor hagytam félbe. Belefeledkezek a hangjába, hagyom, hogy szavai átjárják a lelkem, és elfeledtessék velem a körülöttem zajló poklot, a magány fájdalmát. Ha ránézek a chatre, ráébredek, hogy nem is vagyok annyira egyedül. Ha esetleg odakommmentelnék…
Senki se méltatna válaszra és csak még jobban fájna.
Megremeg a ház, jelezve, hogy nyílik a garázs és apa elmegy.
Titkon azt kívánom, bár ne jönne vissza.