Becsukódik mögöttem az ajtó, a helyére kattanó zár hangja végig visszhangzik a könyvek labirintusában. A mennyezetig érő polcok roskadoznak az antik, vaskos kötetektől, melyek túl értékesek ahhoz, hogy bárki kikölcsönözze őket. Sehol egy porszem, a padlót nem szennyezik látogatók lábnyomai, a némaság idegen zajjá torzítja a saját lépteimet. Ez a könyvtár zárolt részlege, nem volna szabad itt lennem…
Bár Devin azt mondta, bármikor bemehetek hozzá.
Körbefordulok más dolgozók jelenlétét keresve, de nincs itt senki.
Csak Ő.
Egy asztalon könyveket rendszerez, hosszú haja megcsillan a lemenő nap fényében. Máskor szóval tart, az életemről kérdez, magáról mesél, de ezúttal némán, elmélyülten dolgozik. Akárcsak azon a napon, amikor először találkoztunk, és én ugyanolyan csöndes áhítattal figyelem széles vállait, karjainak izmait. Kecses ujjai úgy forgatják a nehéz köteteket, mintha súlytalanok volnának, borítóik lágyan huppannak egymáson. Csodálom, hogy milyen tisztelettel, gyengéden, mégis gyorsan dolgozik.
Miközben nézem, egy-egy könyvsarok elcsúszik a precízen egy vonalba rendezett rakáson, keze meg-meginog.
A polcokhoz fordulok, hogy ne zavarjam, de a címsorok érdektelenül merednek rám, gondolataim visszatérnek a kezére, a szájára…
Az ölelésére… Melegség jár át, összeszorítom a lábam.
Fölemel egy adag könyvet és elindul. Ellenállok a kísértésnek, hogy kövessem. Lépései távolodnak, majd közelednek, meg-megszakadnak, végül megállapodnak mögöttem.
Orrom megtelik édes, fűszeres illatával. Karja fölém emelkedik, helyére csúsztat egy kötetet. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy tovasiessen. De ott marad. Érzem testének hívogató melegét, lélegzete lágyan súrol pár hajszálat a fejemen. A szívem a torkomba szökik, megfordulok, orrom szinte a mellkasába ütközik. Nem hátrál el, mint előtte annyiszor, karja a felső polcon pihen, elzárva engem a külvilágtól. Mástól fenyegetőnek találnám ezt a közelséget, őt mégis magamhoz húznám. Egyszerűen megtehetném… Arcom lángol, térdem megremeg.
Ez nem helyes. Haza kellene mennem tanulni és hagyni őt a munkájára koncentrálni… Felnézek rá, hagyom, hogy fekete tekintete belém mélyedjen, fogva tartson. Átható, szeretetteljes, a mélyben olyan lappangó szomorúsággal, mellyel csak azok tudnak nézni, akik sokat szenvedtek a múltban. De most egy új érzés is csillog bennük, amit eddig nem vettem észre, vagy csupán nem akartam észrevenni: vágy, mely ott buzog a felszín alatt, keresve a pillanatot amikor elsodorhatja a gátakat.
Lehajol hozzám, de tőlem pár centire megáll, várva, hogy én szüntessem meg a kettőnk közti távolságot. Lábujjhegyre állok, ajkam a szájához ér.
Mohón, szenvedéllyel csókol vissza, birtoklón túr a hajamba. A falak, amik visszatartották, megrepednek és mindaz, amit rejtegetni próbált a felszínre tódul. Ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam, hogy képes volna így érinteni.
Nem vagy értéktelen.
Az övé akarok lenni, elfeledtetni vele, hogy valaha, bárkinek is kevés volt. Be akarom fogadni a magányát, mindazt amit életében elszenvedett, de senkinek nem beszélt róla, a csalódásait, a kétségeit. Tudatni vele, hogy úgy bízhat bennem, mint én őbenne és többé nem kell kedves mosolyok mögé rejtenie a benne tomboló vihart.
Velem térdel a földre. Átölel, puha haja körém omlik, kemény ágyéka hozzám nyomódik. Ugyanaz a két héten át elfojtott várakozás sürgeti, mint engem. Hátradönt a padlón. Nem durván, de nyoma sincs benne a tőle megszokott mértékletességnek. Kigombolja a nadrágom, gyakorlott, gyors mozdulatokkal szabadít meg tőle. Arra számítok, elönt a szégyen, de amint ráeszmélek, hogy sötét szeme az én nyomorúságom tükre, természetesnek hat a közelsége.
Hallom, ahogy kioldja az övét. Leszorít, teljes súlyával a karjaimra nehezedik. Ujjai úgy markolnak, hogy a kezeim szinte zsibbadnak. Bárcsak örökké tartana így, szorosan, ahogy soha nem ragaszkodott hozzám senki. Csípője határozottan mozdul a combjaim között, belém hatol, teljesen kitölt. Feszít, de testem bármit készséggel fogad, amit tőle kap. Akár fájdalmat, akár gyönyört. Egy pillanatra megtorpan, de nem akarom, hogy kíméletesen bánjon velem. Lábaimmal átfogom a derekát és mélyebbre vonom magamba. Akkor is, ha fáj. Érezni akarom őt, és nem csupán azt az oldalát, amit civilben mutat, hogy a világnak megfeleljen.
Izmai passzivitásba erőltetnek, minden lökéssel egyre mélyebbre jut bennem, ahogy én is közelebb jutok a valódi lényéhez. Mely koránt sem szép, vagy kedves. Vad, fájdalomtól üvöltő, birtokló. Beengedem az érzéseit. A dühét az élet iránt, melybe mások kényszerítették. A gyűlöletét azokkal szemben, akik bántották. A gyászát és veszteségét azok iránt, akiket elvesztett.
Pontosan tudom, milyen némán ordítva a felszín alatt szenvedni. Bármit megadnék, hogy könnyítsek a terhén.
Egyre közelebb taszít az önkívülethez. Belelazulok, élvezem, ahogy lelke minden indulata, késerűsége belém ömlik, lüktetésről lüktetésre visszhangot vet bennem.
Hátam ívbe feszül, vágytól nedves izmaim összehúzódnak az ujjam körül.
Mikor az extázis alábbhagy, elválok magamtól. Légzésem csillapodik, elmém visszatér a valóságba. Beburkol a szobám sötét magánya, a mennyezetre árnyakat vetít az utcai lámpák fénye.
Fáj az üresség.
Mi lesz, ha soha nem fog megtörténni?
Nyakig bújok a takaróm alá, magamhoz szorítom a plüss pónimat és befordulok az ágyba. Felidézem erős karjainak ölelését, a hozzám simuló izmait a garbó alatt, az illatát, a leheletének melegét a fülemen.
„Köszönöm.”
Alig hiszem el, hogy valóban megölelt, és nem csak a képzeletemben.
Szinte hallom, mit fog mondani Mandy holnap, amikor elmesélem neki.
„Csak megölelt? Hát még mindig nem csókolt meg?!”
Ő ezt úgysem értené… Volt az ölelésében valami… mély és bizalmas, ami forróbbá tette bármilyen csóknál, és kiverte a fejemből a gondolatokat. Még a számát is elfelejtettem elkérni, pedig a sütit is azért sütöttem, hátha úgy több bátorságom lesz, ha én is adok neki valamit. De most, hogy a lehetőséget elszalasztottam, ki tudja, lesz-e merszem hozzá valaha is…
Vagy talán túl rámenős ilyesmivel feszegetni a személyes határait? Elvégre ő se kérte el az enyémet. Végtére is; minden nap találkozunk, nem szeretnék megszállottnak tűnni.
De ha egyszer az vagyok?
Árny mozdul a plafonon, szárnyak tollas sziluettje. Az ablakra kapom a tekintetem.
Ezek a kék-fehér madarak egyre gyakoribbak manapság. Itt fészkelnek?