Számtant magyarázok. Pont, mint tegnap és azelőtt. Az elmúlt hétben mindennapos szokásává vált bejárni a könyvtárba. Már nem megyek elé az iskolához. Ő jön. Ráébredt, hogy így, még ha nekem dolgozni is kell, több időt tudunk együtt tölteni. Gyakran zárásig marad, olyankor hazaviszem. Egyre kevésbé fél a motoron, és már az sem érdekli, ha az anyja leszidja. Sokkal magabiztosabb, és az a sejtésem, nem csupán David pulóverei miatt. Ami nekem csak jó. Hétvégén elhívom kirándulni…
A boltíves ablakon beárad a lemenő nap fénye, lágy szél mozgatja a park sárguló leveleit.
Miközben példákat írok, olyan mélyre nyúlok Alden emlékeiben, amit csak azokban az esetekben teszek, amikor idegen nyelven szólalok meg, vagy számomra ismeretlen témákban kell megnyilvánulnom.
Talia felkönyököl az asztalra, szemével a toll mozgását követi, majd fakóbarna tekintete kezemről a számra vándorol, auramozgása gyorsul.
– Megpróbálod megoldani? – adom vissza a tollat, remélve, hogy figyelme visszakanyarodik az eredeti témához.
Elveszi, homlokráncolva görnyed a füzet fölé. Hevesen dolgozik az egyenleten, többször javít – a hurrikán csillapodik.
Vajon, ha tudná azt, amit én, hogyan viszonyulna hozzám?
„Szia, a halott bátyád vagyok, energiavámpír, és azért jöttem, hogy megöljelek.”
Valószínűleg az orrom lenne az utolsó, ami felzaklatná. Észre se venné, csak menekülne.
Mondjam el neki, mielőtt megteszem? Általában szeretem látni a felismerést az áldozataim arcán, érezni a fajtánk közti szakadékot… Na de ha az illető az én orromat viseli, miközben iszonyattal telve mered rám?
Nézem, ahogy koncentrál. Mintha az élete múlna rajta.
Minden, amit teszek, semmi sem elég jó…
Nem szenvedett már eleget? Nem érdemelné meg, hogy tudatlanságban, szép emlékekkel semmisüljön meg? Főleg, ha már lefeküdni úgysem fog velem, hiába vágyik rá…
– Kész! – emeli fel hangját diadalittasan, mire csendre intem a könyvtár szabályainak eleget téve. – Bocsi, – folytatja halkabban – csak úgy örülök, hogy végre megértettem! Ha így haladok, talán mégsem fogok megbukni!
– Nem fogsz. – Nem éred meg. – Teszünk róla – szorítom meg a vállát biztatóan. – Viszont most már mennem kell.
Ahogy felállok, ő is talpra ugrik. Máris hazaindulna?
Kicipzározza a táskáját, mintha pakolni készülne. Aurája épp oly heves, mint Lilié volt, amikor fölvetette, hogy gyereket szeretne tőlem…
– Ezt neked készítettem – nyom a kezembe egy sárga, műanyag dobozt. – Anya szerint több cukor és kakaó kellett volna bele, meg különben sem helyes dolog téged is felhizlalni…
Belesek a teteje alá. Barna sütemény, vanília és csokoládéaromával. Fehér lisztet használt, kis olajjal, tejjel, négy vagy hat tojással. Illatából ítélve a teteje megpirult kissé, de elfedi a fényesre olvadt porcukorréteg.
Illene megkóstolnom… Zsigereim tiltakozva rándulnak össze a hánytatás gondolatától.
Mégis… Valami eltörik bennem.
Napról napra jobban ismerlek.
És te nem tudsz rólam semmit.
A bűntudat felforrósítja az arcomat. Talán életében először sütött süteményt, felvállalva a konfrontációt az anyjával.
Bárcsak viszonozhatnám valahogy…
Nem érdemelné meg, hogy szép emlékekkel haljon meg?
Az asztalra teszem a dobozt, hozzá lépek, lehajolok és megölelem. Szorosan. Úgy, hogy érezze, mennyire sajnálom, hogy nem tudok enni. Hogy hálás vagyok a szándékért, amivel készítette. Bocsánatkérően, amiért a szemébe hazudok, csakhogy végül elvegyem az életét.
A sokkból felocsúdva lassan a derekam köré fonja remegő karjait. Pont, mint első nap a motoron, aurája körbeleng. Behunyom a szemem, hogy ne lássam, ahogy fölemészt a rózsaszín tornádó. Máshogy nem lennék képes tovább ölelni.
– Köszönöm – súgom a fülébe, majd elválok tőle. – Nemrég ebédeltem, de az illata remek, én pedig még sokára végzek. Ne aggódj, ez nem az a mennyiség, amitől elhíznék.
– Akkor jó… – tekerget egy frissen mosott barna tincset, másik keze a „védelmező” pulóver zsebébe süllyed. Csodálom, hogy egyenesen bír állni abban az intenzív vágyfelhőben. Ösztönösen hátrálok egy lépést, magamhoz veszem a dobozt. Nehéz, akár a ki nem mondott szavak a nyelvemen.
– Várlak holnap.
– Ühüm… jó… – bólogat, hangja enyhén dallamos, akár az ittasoknak. Felnyalábolja a könyveket, vállára veszi félig kicipzározott táskáját. – Szia! – integet, majd tétova léptekkel távozik.
Visszaintegetek, majd hátat fordítok, hogy visszatérjek a munkámhoz. Amint bezárom magam után a felnőtt részleg üvegajtaját, felsóhajtok.
– A korrepetálás mellé már ölelés is jár? – heccel Emma a pult mögül. Hangja könnyed, de szürke aurája valódi féltékenységtől reszket. – Kicsit fiatal hozzád, nem?
A szememet forgatom.
– Ő a húgom.
– Legutóbb még nem volt testvéred. – Medálját piszkáló ujjai blúza kivágására vonja a tekintetem.
– Igen, akkor még nem sejtettem, hogy anyám, akit csecsemőkoromban láttam utoljára, újraházasodott – felelem. Hangom komoly, higgadt. Direkt, hogy érezze, átlépett egy határt.
Drámai csönd ereszkedik ránk.
– Bocsáss meg… én…
Energiamezője egyre szégyenteljesebb, szinte önostorozó. Talán túl rideg voltam.
– Nem tudhattad – teszem hozzá kedvesen. Felé nyújtom a dobozt. – Hozott nekem sütit, kérsz?
Bűnbánattól fátyolos szemeibe vidámság költözik. De csak egy pillanatra.
– Nem ehetek cukrot, tiltja az ájurvédikus étrendem. – Nem hátrálok. – Talán egy darab nem árthat – vesz ki egy kockát.
A barna piskótába mélyedő egyenletes fogsor, a fény az ajkán… Az állkapcsa mozgása… Az élvezettől hullámzó szürke aurája… Ínycsiklandó.
Fogaim bizseregnek, ágyékom lüktetni kezd.
– Nem is olyan édes, pont jó. Mondd meg a húgodnak, hogy ügyes.
– Okvetlenül. Itt hagyom, vegyél még, ha ízlik.
Felkapok egy nagy halom könyvet, hogy a helyére vigyem. Szándékosan nem a könyvszállítókocsit használom, hogy a karomba áramoljon a vér, a leltári számok mantrázása pedig kiűzi a fejemből az evés gondolatát.