Jev azt mondta, ma ne menjek. Szinte még most is érzem az érintését, hallom vidám hangját, ahogy sugárzó arccal újságolja, melyik csapat ellen hogyan teljesített. Soha nem rajongtam a sportokért, de igyekszem osztozni az örömében – Jev pedig már a szándékot is értékeli. Milyen érdekes, hogy Taliáról továbbra sem kérdez, pedig gyakran megfordul a gondolataimban. Talán arra számít, hamarosan a többi célpont sorsára jut. Ami azt illeti, én is…
Megnézem az időt. Remélem, ma Talia időben ideér és nem kell azért magyarázkodnom a többi könyvtárosnak, miért húzódott el az ebédszünetem.
Mintha csak megérezte volna, már be is fordul az utca sarkán. Ezúttal nincs vele a barátnője, és bár aurája most is feszült, koránt sem annyira, mint tegnap. Ismét egy csinos női pulóvert visel, bézs színűt, de legalább a sminkeléssel már nem vesződött.
– Szia! – Zavart mosolyához félénk integetés társul, én pedig viszonzom, nem erőltetve a kézfogást.
A kávézó felé fordulok, ám ő megtorpan és zavartan méregeti az üvegajtó túloldalán iszogató vendégeket. Mit is vártam? A tegnapi jelenet után talán soha többé nem mer majd ide beülni.
– Ha gondolod, sétálhatunk is, vagy kereshetünk egy másik helyet – célzok a felettünk sűrűsödő felhőkre. Még a tegnapinál is sötétebbek.
– A séta jól hangzik – vágja rá azonnal. – Van nálam ernyő, ha… – Elvörösödik. – Persze, be is ülhetünk valahová, ha eleredne.
– Lesz, ami lesz – mosolygok.
Elindulunk a sárga térköveken a gondosan nyírt sövények és fák között, hátrahagyva letámasztott motoromat. Ügyelek rá, hogy kisebbeket lépjek, és pont annyi távolságot tartsak Taliától, ami bizalmas, de nem tolakodó. Aurája továbbra is idegesen hullámzik. A hasa nincs kint, mégis lentebb húzza a felsőjét. Noha gyakran végzünk felesleges cselekvéseket olyasvalaki társaságában, akinek tetszeni szeretnénk, mégis az a benyomásom, hogy feszeng ebben a ruhában. Idegőrlő…
– Kérlek, ne haragudj, amiért szóvá teszem… Jól áll neked ez a felső, de mintha a múltkor abban a bő pulóverben jobban érezted volna magad.
Azonnal megbánom, hogy ezt hangosan kimondtam, és szinte biztosra veszem, hogy zavarba jön és témát vált.
– Amíg David, a bátyám velünk élt, sokszor megvédett amikor anyáék veszekedtek. Nagyon hiányzik, de egyre ritkábban tudunk találkozni amióta megnősült, és elköltözött… – karolja át magát. – Talán gyerekesen hangzik, de a ruháiban úgy érzem, velem van, és nincs mitől félnem.
És most eldobta ezt a védelmet. Miattam.
– Nincs ebben semmi, amit szégyellned kellene. Nem érdemes mások kedvéért magadra erőltetni olyasmit, ami nem vagy. – Ennyiben akarom hagyni, de a szavak maguktól jönnek a számra. – Tudod, én sem azért hordok feketét, mert jól áll, vagy mert divatos. Gyerekkoromban sokakat elvesztettem – Megöltem. – Bűntudat gyötört, amiért én élek, ők pedig már nem. A fekete jóleső biztonságot nyújtott. Idővel megtanultam elfogadni ami történt, mégis annyira hozzám nőtt ez a viselet, hogy úgy éreztem, ha megválnék tőle, önmagamból hasítanék ki egy darabot. A múlt a részünk, nem lehet levetkőzni. Így hát ne tedd. Inkább viseld büszkén, elvégre ez erősített meg, és tett azzá, aki most vagy.
– Egy halom szerencsétlenséggé, aki szégyent hoz a család jó hírére? Anya szerint ezt teszem, akárhányszor David ruháit veszem fel.
– Erre csak azt tudom mondani, amit tegnap is; attól még, hogy ő így vélekedik, még nem lesz igaz.
Arca rózsaszín árnyalatot ölt, aurája csapong. Talán túl messzire mentem és zavarba hoztam a személyes dolgaimmal. Évek óta nem beszéltem erről senkivel. Lili óta. Most miért tettem?
A holtak megőrzik a titkokat.
– Igazából, ami a tegnapot illeti… – kezdi, szemével sportcipője orrát fürkészi. – Nagyon sajnálom, hogy úgy kiborultam.
Kicsit megkönnyebbülök, amiért a saját viselkedése nyomasztotta, és nem az, amit én mondtam. Erős a késztetés, hogy még jobban megnyíljak előtte. Őszinteségre őszinteséggel reagál, és minél előbb a bizalmába fogad, annál egyszerűbb lesz kimozdítani a komfortzónájából…
– Ne bántson. Tudom, milyen támogató család nélkül felnőni. Apám meghalt, mielőtt születtem, anyámtól elvettek, így őt se ismertem, a nevelőm pedig csak a gondot látta bennem.
Elvégre az élete az enyémtől függ. Rövid pórázon tartott, nehogy valaki rajtam keresztül az ő életére törhessen. Kezdetben egy levágott fejként cipelt magával, majd végül már csak a szárnyaimat vágta le és varrta be a helyüket Fény Erejű pecséttel lezárta, hogy ne tudjak regenerálódni, elszökni, elrepülni. Tudatomban lappangó zöld izzás felerősödik. Hiába távolodtunk el, ő bennem él. Kivághatatlanul…
– …és gyűlöl, mind a mai napig. Nem számít, mit teszek.
– Én is gyakran érzem ugyanezt. Ezek szerint hasonlítunk.
Nem is sejted, mennyire – sandítok az orrára, de mielőtt elfoghatna az undor, elkapom a tekintetem.
– Bármit megtennék, hogy megfeleljek – folytatja. – Ugyanakkor… a saját életemet szeretném élni, nem azt, amit a szüleim megálmodtak nekem. Az az álmom, hogy könyvekkel foglalkozzak; nyomdász, vagy könyvtáros legyek, esetleg könyvesbolti eladó. A csúcs a blogger, vagy a műkritikus lenne, de ilyesmire gondolni se merek. Főleg, hogy anya jogra akar küldeni. Már ha elérem a ponthatárt. Olykor úgy érzem, jobb is, hogy rosszak a jegyeim; így legalább nem kell tovább olyasmit tanulnom, amit utálok.
– Engem is más pályára szántak – fogom át a karomat a hátam mögött ott, ahol a ruhák alatt a Szövetségi Őrző Pecsét húzódik a bőrömön. Bár amióta az Erőm elenyészett, lefokoztak Eliminátorrá. – De nem felelek meg az elvárásoknak.
– Nekem megfelelsz – bukik ki belőle. Spontán, mint ahogy a szőke-rosszfiús bók; ugyanúgy a szája elé kapja a kezét, de rám immár teljesen másképp hat. Szavai tovább feszítik a tegnap keletkezett réseket a falakon, melyet azért emeltem éveken keresztül, hogy ne érhessen több fájdalom.
Most mégis fáj.
Mert bár jólesne, ha igaz volna, ő pusztán egy idegen, aki azt se tudja, mit beszél.
És ha tudná?
Súlyos penge csapódik nyakam csigolyáinak. A lendület tétova, reszkető. Dühtől, gyűlölettől. Felsérti a bőrömet, átvág néhány inat, de nem vágja le a fejemet.
Az emlék keserű mosolyt csal az arcomra. Hiányzol, Lili…
– Na, és te mihez kezdenél, ha tehetnéd? Vannak álmaid? – Talia hangja visszahúz a jelenbe. Félreérthette a reakciómat és próbál békésebb vizekre evezni, nem is sejtve, hogy csak még jobban felkorbácsolja a múlt tengerét.
Álmok, vágyak, célok… Beszippant a hat évnyi üresség, és beletelik pár pillanatba, mire felszínre küzdöm a választ.
– Azt hiszem, pincérnek vagy szakácsnak állnék, esetleg nyitnék egy éttermet. Már kicsi koromtól fogva örömömet lelem abban, ahogy mások esznek. – Tekintve, hogy én nem tudok. – Majd rájöttem, hogy még jobb érzés, ha én készítem nekik az ételt, amit élveznek.
– Élveznek? Úgy érted, ízlik nekik? – vonja fel a szemöldökét. Próbál komolynak látszani, de nyilvánvaló elégedettséggel tölti el, hogy kivetnivalót talál a szóhasználatomban.
– Igen…, bár szerintem, ha valaki finomat eszik, élvezi is. Ki jobban, ki kevésbé. Több tényezőtől is függhet, mint például hangulat, egyéni preferenciák, előző tapasztalatok.
– Sokat tudsz az emberekről.
Nem annyit, mintha én is az lennék, de igyekszem.
– Meglehet. Ennek ellenére gyakran kívülállónak érzem magam köztük. Valahogy soha nem illettem be a sorba. Talán épp ezért, szívesen dolgoznék állatokkal is. – Vagy növényekkel… Ugye, Lili? – Őszintén szólva, mintha közelebb állnának hozzám.
Furcsállóan vonja fel a szemöldökét. Mintha csak ismerné a szavaim valódi mélységét és szörnyülködne. De a pillanat gyorsan tovaszáll:
– Tulajdonképpen megértelek. Én se illettem be soha sehová, és amint látod, barátokban sem bővelkedem. Gyakran érzem magam kínosan más emberek társaságában.
Talán mert te sem vagy az?
– Régebben szerettem volna egy kutyát – folytatja. – De a szüleim azt mondták, ugyanarra a sorsra jutna, mint az aranyhalam, akit három hétig elfelejtettem megetetni. Nem mondom, hogy száz százalékban igazat adok nekik, de cáfolni se merném. Nem vagyok túl jó a másokról való gondoskodásban. Folyton stresszelnék, nyomasztana a felelősség.
– Engem is. – Meleg vér a kezemen, orromban kiomló belek bűze terjeng. – Többek közt ezért nincs háziállatom. – Se feleségem, se barátaim. – Viszont gyakran látogatom a helyi menhelyet, hogy húst vigyek a macskáknak.
– Komolyan? – mosolyog szélesen. – Ez kedves tőled.
Arcom felmelegszik a belé áramló vértől. Mi olyan különleges abban, hogy két ragadozó prédát cserél?
Amikor látja, hogy belém fojtotta a szót, ő is elvörösödik, elkapja a tekintetét.
– Na és miért pont a macskáknak? Olyan… vadak és szeszélyesek.
– Talán épp ezért – vonok vállat, majd kicsivel később rápillantok: – Sok bennünk a közös – teszem hozzá, direkt kétértelműen.
Arca skarlátvörös, rózsaszín hurrikán tépázza az aurámat. Erős a kísértés, hogy kioldalazzak a térköves járda szélére, lelépjek a fűre, átkeljek az úton egészen a szomszéd utcába… De ehelyett csak megvakarom a halántékom, és tartom az eddigi irányt és távolságot.
– Szóval szeretsz főzni, szereted az állatokat, most mégis könyvtáros vagy…
– Nem mindig voltam az. Ezelőtt sokat utaztam, kerestem a helyemet – meg az áldozataimat. – De kedvelem ezt a munkát, ahogy a könyveket is. Jobb társaságot nyújtanak a legtöbb embernél.
– Ezzel nem vitatkozom.
Lassan körbejártuk a teret és a távolban kirajzolódik előttem a motorom fekete körvonala a sövény mellett. Pillantásom a templomtorony órájára vándorol.
– Sajnálom, hogy ilyen hamar el kell köszönjek, de vége a kimenőmnek.
A hurrikán szellővé csitul, mosolya lehervad.
– Ezek szerint ma már nincs szabadnapod. Tényleg; hogy van a barátod?
Először értetlenül pislogok, majd beugrik, hogy tegnap futólag említettem Jevet.
– Jobban, sokkal – legyintek. – Esetleg holnap ráérsz?
– Holnap péntek… A péntek tipikus csajos nap Mandyvel. Szeretne összejönni egy infós sráccal, és számít a segítségemre, én pedig nem akarom cserbenhagyni. De szombaton ráérek, ha te is.
– Hétvégén dolgozom. Viszont hétfőn délig vagyok, így találkozhatunk. Most sietek, úgyhogy remélem megbocsátod, ha inkább akkor vinnélek haza.
– Eddig is elboldogultam a tömegközlekedéssel – mosolyog, de auráján látom, hogy csalódott.
Megfogom a vállát köszönésképpen, meg hogy kicsit jobb kedvre derüljön:
– Várom a hétfőt.