Adrenalintól túlfűtve érek haza. Fentebb tolom sietségtől lecsúszott szemüvegem. Hihetetlen, mennyit jelentett, hogy levettem az utazás idejére. Így is szédültem, és egy hajszál választott el a sikoltozástól, de legalább nem egyöntetű fehér massza takarta a látóterem. Homályosan láttam, de koránt sem volt olyan szörnyű, mint amire számítottam. Ki tudja, lehet egy nap még élvezni is fogom ezt a vad száguldást… és azt, hogy közben hozzá bújhatok…
– Meg se kérdezem, merre jártál: az arcodra van írva – szólít meg anya az étkezőasztal mellől, ujjai közt a borospohárban vörös ital táncol körbe-körbe. Ahogy rám pillant, tekintete enyhén fátyolos. Ez az első, hogy nappal iszik. – Szokatlan ebben a felsőben látni téged. De jól áll – mosolyog. – Még jobban állna, ha leadnál pár kilót.
Ösztönösen lentebb húzom hasamon a pulóvert.
„Attól, hogy ő nem értékel, még nem vagy értéktelen.”
– Hogy elpirultál! Tényleg fontos neked, igaz? Ha méltó akarsz lenni a vonzalmára, szólj, és segítek kidolgozni egy diétát.
Nem vagy értéktelen, nem vagy értéktelen, nem vagy értéktelen…
– Mondjuk, már az is haladás, hogy nem az egész napodat a regényeidbe, meg gépedbe temetkezve töltöd. Bár annak továbbra se örülök, hogy mindez a tanulás rovására történik. És szerintem Ő se fog repesni az örömtől, amikor megtudja, hogy egyik egyetemre se vettek fel. Mi is a neve?
– Devin.
Anya egy húzásra kiissza a pohár tartalmát, én pedig kihasználom a drámai csöndet és fölfelé indulok. Felidézem Devin hangját, olyan élethűen, amennyire csak tudom, egyre hangosabban, mígnem teljesen kiszorítják anya szavait a fejemből.
Szék csikordul a csempén, hallom anya lépteit, mellyel a lépcsőhöz sétál.
– Ha már fölmész, lehozhatnád a mosatlant a szobádból. Bűzlik. Abba már beletörődtem, hogy éjjelente osonsz le kajáért, de az, hogy a tányérokat a szekrény alatt és az íróasztalod fiókjaiban rejtegeted, túllép egy határon. Kíváncsi vagyok, vajon a herceged mit szólna hozzá! Persze megeshet, hogy ő valami csoda folytán jobban tolerálja, de én nem fogom. Szóval amíg az én házamban élsz, légy szíves, erőltess magadra némi igényességet!
Nem vagy értéktelen. Nem vagy értéktelen. Nem vagy…
Bezárkózom a szobámba, a sarokba ejtem a táskámat. Mély levegőt veszek, és nekilátok. Sorra húzom ki a fiókokat, nézek be a szekrény alá, a polcon tornyosuló tankönyvek mögé. Amilyen halkan tudom, egymásra pakolom a tányérokat, villákat, késeket. Némelyiken már megkövült az ételmaradék, a legrégebbi egy hónapos is lehet…
Este felhozom, reggel pedig elfelejtem levinni. De nem csupán elfelejtem. Direkt várok a megfelelő pillanatra, mert rettegek, hogy összefutok anyával, és ha meglátná ezt a hatalmas mennyiséget, tuti hozzáfűzne néhány szemrehányó megjegyzést.
Ahogy most is. Szóval sehogy se úszom meg, mégis halogatom, ameddig lehet, hogy ne kelljen hallanom, mennyi csalódást okozok neki. Újra és újra, a puszta létezésemmel.
Ezúttal is jókora adag gyűlik össze, akkora, hogy ha kézbe veszem, rátehetem az állam. Remélem, le tudom vinni egyszerre…
Kivárom, míg anya fölmegy a szobájába és becsukódik az ajtaja. Pár perc múlva óvatosan felnyalábolom a tányérokat. Nem is olyan nehéz, mint vártam. Könyökömmel lenyomom a kilincset és elindulok lefelé. Nem látom, hová lépek, így óvatosan ereszkedek egyik lépcsőfokról a másikra. Izzad a tenyerem. Mi lesz, ha megbillenek és elejtem?
Milyen kínos ez az egész… Akár az egész életünk. Rejtegetjük amit szégyellünk, és próbáljuk fenntartani a tökéletesség látszatát. És bármennyire is megvetem anyát, a képmutatását… én sem vagyok különb.
Remegő karokkal helyezem a mosogatókagylóba a bűzölgő halmot. Megnyitom a csapot, mosószert nyomok a szivacsra. Célszerűbb lenne beáztatni, de olyan gyorsan el akarom tüntetni éjjeli kiruccanásaim nyomát, mintha azzal meg nem történté tehetném őket.
Kezem belevész a habba súrolás közben, a szennyeződés barna csíkokban folyik a fehér étkészletről. A smink is így folyhatott le az arcomról…
„Szebb vagy nélküle.”
A szavak átmelegítik kétségektől vacogó lényemet.
Mosolygok. Alig hiszem el, hogy a ma délután megtörtént, és tényleg ezt mondta!
Észre se veszem, és már az utolsó villát rakom a csepegtetőre. Máskor mintha tovább tartana…
Boldogan, a jól végzett munka és a szép emlékek lendületével térek vissza a szobámba, dőlök le az ágyamra. Végigpillantok a gyűrött takarók, levetett ruhák, szamárfüles füzetek és chipses zacskók káoszán.
„Vajon a herceged mit szólna hozzá?”
Az ajkamba harapok, lent tartva a feltörekvő szégyent. Még szerencse, hogy Devin ezt soha nem fogja látni! Ez lenne az utolsó hely, ahová elhívnám. Meg aztán… nem vagyok egy főnyeremény…, és erre hamarabb rá fog jönni, minthogy be kellene mutatnom anyának.
Szakítanom kellett volna vele. Ehelyett kiöntöttem neki a lelkemet, úgy, mint előtte soha senkinek. Az évek alatt felgyülemlett, szennytől duzzadó folyamot mind rázúdítottam…
Süllyedek.
Ott kellett volna hagynia. Elrettennie, undorodnia, menekülnie. Én is menekülnék magam elől, ha tehetném.
Akartam, hogy megtegye. Hogy fájjon, és bűnhődjek. Ehelyett megfogta a kezem.
„Nem vagy értéktelen.”
Miért mondta ezt? Hogy mondhatta…? Hát nem látja, milyen szánalmas vagyok?
Miért nem?!
Mosószertől kiszáradt kézzel előveszem a mobilom, bekapcsolom a wifit. Halk pittyenés jelzi Mandy üzenetét: „Na, mit szólt a sminkhez?😉”
„Szebb vagy nélküle.” – Ezt nem írhatom meg neki. Majd később kitalálok valami választ, addig is megjelölöm olvasatlanként. De mégsem hagy nyugodni. Miért is nem írhatom meg neki?
Azért, mert hazugság.
Azok az őszinte, fekete szemek…
Mégse tudok hinni nekik. Talán hazugság az egész, és csak azért volt velem kedves, hogy konfliktus nélkül kihátráljon, holnap pedig el se jön.
És ha mégis?
Gyomrom összerándul az idegességtől. Lenyúlok az ágy alá egy csipszért, felbontom, a számba tömök pár burgonyaszirmot. Sós, sajtos fűszeres íz árad szét a számban, kitölti a gondolataim helyét.
Megnyitom Metamorph csatornáját. A videókból ítélve valóban kiharcolta, hogy elkülönítve játszhasson, igaz, versenyen kívül. Rákattintok egyre, melyben a tavalyi bajnok csapat ellen játszik, három játékos ellen egyes egyedül. Több, mint harminc percig kitartott… Hihetetlen.
Kíváncsian görgetek le a hozzászólásokhoz, ám hideg zuhanyként érnek.
„Eddig is csaló volt, az is marad”
„Gazdagnak áll a világ…”
Már hogy tudna csalni?! Ott a bíró mögötte! A feltételezés is felháborító. Hát nem látják a gameplayt? Ez a srác egy zseni. Mégis mennyien beszólnak… Csak mert megtehetik és élvezik.
Az élet olykor igazságtalan.
A keze a kezemen…
Olyasmit kapok, amit nem érdemlek.