Ismét a fehér ledlámpák fényében úszó spirálfüzetem fölé görnyedek, hogy a jegyzetelés látszatát keltsem, amikor megszólal az óra végét jelző dallamos csengő. A kréta serceg a táblán ahogy Mr. Toth felírja a házit; valami esszét, amit úgyse fogok megcsinálni.
Körülöttem az osztály egy emberként pakol, mintha azon versenyeznének, ki jut ki előbb a töri teremből és a suliból. Mr. Toth még beszél pár szót a faktosokkal, megvakarja rövidre nyírt vörös haját, majd felnyalábolja a naplót és kimegy. Nekem is menni kéne; anya ki fog nyírni, ha lekésem a 14:25-ös buszt. Öt percem maradt kiérni… De olyan jól esik itt ülni és ábrándozni. Bárcsak tegnap ilyenkor lenne és láthatnám Őt! Közben az ötvenedik virágminta indáját kanyarítom a füzetembe a második világháború helyére. Sose tudtam rajzolni, mégis segít előhívni az emlékeimet és elmélyülni bennük. Felidézem a tegnapot, úgy, mintha most történne.
– Te nem jössz? – huppan mellém Mandy, hangja megtöri az üres terem csöndjét. Vattacukor illatot áraszt. Émelyítő ez a parfüm. Akárcsak ő. – Mi a fene ez?
– Semmi! – elejtem a tollamat, becsapom a füzetet.
– Tudom, hogy ma van a bajnokság első napja, de…
– Oh, de jó, hogy szólsz! Egy pillanatra el is…
– Elfelejtetted?! – csap az asztalra rózsaszín porcelánkörmös kezével. – Te? Akinek más se jár a fejében, csak az a Meta-izé? Meg Bill, aki bizonyára már a 14:25-ös buszhoz siet… – Résnyire húzza fekete tusvonalas szemeit. – Te titkolsz valamit.
– Nem én! – górom be a cuccaimat vállpántos táskámba, közben néma fohászt mormolok, hogy Mandy ne faggasson tovább. – Most már tényleg sietnem kell… – állok fel, de ő a pulcsim ujjánál fogva visszaránt a padba.
– Kedves barátném. Négy hosszú év alatt igazán kiismerhettél annyira, hogy tudd; szerelmi ügyek kiszagolásában profi vagyok. Ennek a nagy titkolózásodnak márpedig pasi szaga van. De miért félsz elmondani? Mindent tudsz rólam. Még azt is, hogy Mattel kutyapózban, Eugene-nel hatvankilencben toltam, míg Tomot napi kétszer leszoptam a régi épület vécéjében. Azt hittem, hogy ez a bizalom, ami közöttünk…
– Jól van, jól van! – fordulok beletörődötten a vörös-fekete felsős, miniszoknyás lányhoz. Másképp úgyse szabadulok tőle. – Tegnap, miután otthagytalak a plázában, nem mentem egyből haza. Nagyon féltem, és ilyenkor mindig David jut az eszembe, és hogy miket csináltunk régen. Gondoltam, nosztalgiaként elmegyek a könyvtárba és kiveszek egy Harry Pottert. De a könyvtárat a tavalyi tanév óta átrendezték…
– A lényeget csajszi – piszkálja a körmét.
– Volt ott egy férfi. Egy könyvtáros, aki úgy nézett ki, mint Metamorph harcosa. Fekete szerelés, hosszú, fehér haj…
– Pff… Mit eszel te ezeken a hosszú hajú fazonokon? Az a Meta-gyerek is baromi jó pasi lenne, ha levágatná azt a nagy kék loboncát.
– Ez nem lobonc volt. Hanem valami ragyogó, túlvilági dolog.
– Aha, persze. Magyarán belezúgtál egy slampos, szimatszatyros rockerbe.
– Mandy! Ő teljesen más. Mintha egy fantasyből lépett volna ki, csak épp páncél helyett garbót viselt…
– Garbót?! Hány éves ez az álompasi?
– Szerintem harminc körüli… – hangom elhal. Ez még a fejemben is borzasztóan hangzott, nemhogy így, hangosan kimondva. Megvakarom a halántékomat a szemüveg szára alatt.
Mandy felnevet. Harsányan, fülsértően.
– Egy harminc éves, vézna rocker! Hát ez jó!
– Nem, nem rocker. Annál sokkal elegánsabb. És kigyúrtabb. Nem egy agyonszteroidozott testépítő, hanem az arányos, vonzó férfiak mintapéldánya. Azon a vékony felsőn átlátszottak az izmai. Persze nem úgy, mint egy izompólón, csak olyan sokat sejtetően, hogy szinte viszket a kezed, hogy letépd róla. Nyilván nem tettem, csak figyeltem, ahogy a könyveket pakolja. De esküszöm, már az a látvány is…
– Jesszus! – Egy ujjal végigsimít nevetéstől könnyes szemein. Sajnos vízálló a szempillaspirálja. – Te totál beleestél!
– Nevess csak. Úgyse tudom szavakkal visszaadni, amit átéltem. Csak akkor értenéd, ha…
– Látnám? Rendben. Indulhatunk is! – áll fel.
Kifut belőlem az erő.
Bármit, csak ezt ne! Valamit ki kell találnom, hogy eltántorítsam. De mit?
– Gyanús lenne, nem gondolod? Max amikor visszaviszem a könyveket, csatlakozhatnál. – Úgyis elfelejti addigra.
– Na és az mikor lesz? – teszi csípőre a kezét türelmetlenül.
– Mindjárt mondom…
Fájó szívvel veszem elő a mobilomat, rácsatlakozok a suli harmatgyenge wifijére. Amíg a könyvtár oldala tölt, előveszem az irattárcámat, hogy megnézzem a belépéshez szükséges olvasókártya azonosítómat. Átlapozom, de nem találom. Újra átpörgetem. És újra. Talán összetapadt két oldal… vagy a pénztárcámba raktam… vagy a táskámba.
– Minden oké? – szakítja félbe a kotorászásom.
– Nem, nincs. A könyvtárbérletem…
Hirtelen bevillan.
– … a kölcsönzőpulton felejtettem. Hozzám ért a keze és…
– Hozzád ért a keze? – szótagolja.
– Véletlen volt; adta ki a könyveket, én meg…
– Direkt hozzáértél.
– Nem! Oda se néztem!
– Hát jó… – somolyog kételkedve. – Úgy fest, hamarabb vissza kell menned abba a könyvtárba, mint tervezted. Nem gond, ha veled tartok?
Dehogynem.
– P-persze… gyere.
Kilépek a fehér falú, boltíves folyosóra. A tömeg már elvonult, csupán egy-két diák beszélget a lépcsőn üldögélve. A nyitott ablakokon beáramlik a délutáni szellő, én mégis fuldoklom a düh és kétségbeesés könnyeitől.
Miért mondtam el? Dicsekvésből, vagy csupán meg akartam osztani az örömömet? Fogalmam sincs. Mindenesetre ha Amanda Taylor eljön velem, tuti lecsapja a kezemről. Őt aztán kicsit se tántorítaná el a korkülönbség és a botrány. Sőt. Még élvezné is az irigy, vagy épp rosszalló tekinteteket. Neki semmi se szent, csak hogy tovább gyarapítsa a tapasztalatait. Egész pontosan; a gyűjteményét, melynek az elf harcos lesz a díszpéldánya. Szinte hallom, amint arról áradozik, melyik drága étteremben vacsoráztak, melyik sorozatot nézték, hová mentek kirándulni, milyen pózokban szexeltek… Holott mindezt én akartam vele átélni.
De soha nem fogom.
Lenyomom a főbejárat rézkilincset, nekifeszülök a kétszárnyú faajtónak. Odakint a diáksereg mostanra szétszéledt, csupán néhányan olvasnak a padokon, fociznak a betonudvaron, mely tavaly még zöld parkként árasztotta a virágok illatát. Az antik, kovácsoltvas kerítés kapuja nyitva, mellette pedig…
Hosszú fehér haj, távolba révedő intelligens arc, fekete szerelés.
Úgy lépek vissza az épület árnyékos belsejébe, mintha megégetett volna a napfény. Becsapom a nehéz ajtót.
– Téged meg mi lelt? – sepri le Mandy bakancsának orrát. Észre se vettem, hogy ráléptem.
– Ez Ő. Itt van.
– Nagyon vicces – forgatja a szemét, de ahogy sápadt arcomba egyre több vér tódul, végül enged a kíváncsiságnak és résnyire nyitja a bejáratot.
A kinti világosság fénycsíkot rajzol vastagon sminkelt ábrázatára. Mogyoróbarna szemei kerekre tágulnak, barackszínű ajkai résnyire nyílnak. Alig észrevehetően megnyalja a szája szélét. Ismerem ezt a nézést; milliószor láttam már. A nézést, mely szilánkokra zúzza reményeimet.
– Öhm… Izé… Azt elfelejtetted megemlíteni, hogy a pasas divatmodell. Ráadásul gazdag. Lehet neked nem tűnt fel, de az az elegáns szövetkabát igen márkás darab. A felső tízezer hord ilyet. Nem tudom, mit dolgozhatott ezelőtt, de erre aligha futja egy könyvtárosi fizetésből.
Vágyakozó sóhaj szakad fel belőle.
– Igazad volt; ez tényleg az a fajta pasi, akinek fizetnék, hogy rám élvezzen.
Bármilyen más helyzetben már rávillantanám az „ugye megmondtam” győzelmi vigyorom. De bár ne mondtam volna meg! Bár ne válna ez az álom is rémálommá! Mandy, a tökéletes alakjával, előnyös szerelésében itt folyatja a nyálát…
– … rajtam meg pont ez a szakadt ujjú pulcsi van – szalad ki a számon.
– Látod-látod; én szóltam neked tegnap, hogy vegyél valami csini rucit! – dorgál leereszkedően. – Büntetésből te mész elöl.
Mielőtt észbe kapnék, már ki is taszít az udvarra. Innen pedig már nincs menekvés; muszáj elmennem a kapuig, ki az utcára, el mellette…
Sose volt ennyire nehéz egyik lábamat a másik elé rakni. A térdem úgy remeg, hogy attól félek, összecsuklik alattam. Ahogy közeledek, a szívem egyre vadabbul ver. Igyekszem a földet bámulni, hátha úgy könnyebb, de pillantásom minduntalan visszatéved rá. Olyan akár egy mágnes, melynek vonzásától nem szabadulhatok. Irigylem Mandyt, amiért a hátam fedezékéből méregetheti.
Hátra simít egy fehér tincset, fülének porcos szélén fülbevaló csillan. Ezüst, vagy fehérarany, benne zöldeskék kő. Előveszi a mobilját; az időt nézi.
Vár valakit. De kit? Sose járt itt ezelőtt. Lehet, hogy az egyik fiatal tanárnő új pasija… Esetleg az egyik diák a barátnője?
Mellkasomra mázsás súly nehezedik.
Egy szélfuvallat meglibbenti a haját, felém sodorja az illatát.
Lüktet a nyakam, a fülem, a szemem.
Kilépek elé.
Ő rám néz, fekete tekintete csapdába ejti az enyémet.
– Talia, igaz? – mosolyodik el.
Összerezzenek, mozdulatlanná dermedek.
Honnan…?
– Tegnap ezt a pulton felejtetted – nyújtja át a könyvtárbérletemet. – Útba esett hazafelé menet – biccent a suli felé, – gondoltam, visszaadom.
Honnan tudta, melyik suliba járok? Biztos rám keresett Facebookon. Nyomozott utánam. Csakhogy idehozhassa. Nekem. Úgy kapok a kártyáért, akár a nyertes lottószelvényért, a zsebembe süllyesztem. Köszönetet szeretnék mondani, de a torkomat mintha elvágták volna.
– Devin vagyok, Devin Wiczanovski – nyújt kezet.
Habozok hozzáérni. Félek, ha megteszem, felébredek. De nincs mit tenni…
Apró, nyirkos kezem hosszú, meleg ujjai közé simul. Pont olyan, mint amilyennek képzeltem: nagy, határozott, selymes tapintású. Elveszek az érzésben, akárcsak a tenyerében. Gondolataim szétesnek, de stabil, gyengéd szorítása egyben tart. Bőröm átveszi az övének melegét, nyugalom és biztonság árad szét bennem.
Fogalmam sincs, hogy pillanatok vagy percek telnek-e el így összekapcsolódva.
– Én Amanda Taylor vagyok, Talia legjobb barátnője – tol félre a vállával finoman.
Vele is kezet fog, de mintha futólag, udvariasságból tenné.
– Örvendek – mély hangjába közöny vegyül, majd ismét felém fordul. – Lenne kedved meginni velem valamit?
Hogy tessék? Ő most… Randira hív? Nem, ez bizonyára egy félreértés. Nyilván Mandynek címezte a szavait és pusztán véletlenül pillantott rám.
– É-én? – bökök a mellkasomra, csalódásra számítva.
Bólint.
– Természetesen megértem, ha mást terveztetek. – Mosolya szomorú, lemondó. Én szoktam így mosolyogni amikor Mandy levadássza előlem az infószakosokat.
De őt nem fogod.
– Persze, miért is ne. Mandy úgyis siet, randija van Alannel. Annyit készültél erre a napra, nem szeretnélek feltartani. Szóval menj csak nyugodtan, én megleszek.
Mit művelek?
Mandy homlokára szaladó szemöldökéből ítélve benne is ugyanez a kérdés fogalmazódott meg.
– Köszönöm, ez igazán nagylelkű. Akkor én lépek is. Viszlát holnap! – integet barátságosan, ám szemei azt üzenik: ezt még nagyon meg fogod bánni.
Talán tényleg meg fogom, de jelenleg beharapom a szám, hogy elfojtsak egy győzedelmi kacajt. Utálom, hogy mindig minden összejön neki. Jöjjön is, csak Devint hagyja ki belőle.
Devin. Milyen szép név… Habár a halott bátyámat is így hívták.
– Legjobb barát, hm? – sandít le rám sokat sejtően, mikor Mandy hallótávolságon kívülre kerül.
– Ja, gimi első osztálya óta. Szüksége van valakire, aki kiokítja, ha épp kockákat támad kedve felszedni, nekem meg nem akadt más jelentkező a „legjobb barát”-posztra.
– Részvétem.
Mi ütött belém? Fiúk jelenlétében általában meg se merek mukkanni, erre jön ez az idegen férfi és minden szorongásomat a múltba száműzte egyetlen kézfogással.
Odalép a járda szélén letámasztott motorhoz, ami csak most tűnik föl nekem. Áramvonalas, futurisztikus, mintha egy sci-fiből szalasztották volna. Fényes, fekete, sehol egy felcsapódott földszemcse, odaszáradt sárdarab. Alján szürke szöveg: Yamaha R1. Annyira értek a motorokhoz, mint az öltözködéshez, de annyi biztos, hogy többe kerülhetett némely autónál.
Erre aligha futja egykönyvtárosi fizetésből.
Sötét árnyék vetül rám. Semmit nem tudok róla. Honnan szerzett ennyi pénzt? Örökölt, vagy valami illegális munka? Mit keres itt valójában? Mit akar tőlem? Pont tőlem és nem Mandytől?
Mellém tolja a motort. Mintha a gondolataimban olvasna, megszólal:
– Ha még most utána rohansz, talán kiengesztelheted.
Eszemben sincs.
Az arckifejezésem valószínűleg többet árul el a bennem támadt iszonyatról, mint szerettem volna, ugyanis Devin szájsarka fentebb rándul. Halvány, cinkos mosolya az én lelkem tükre.
Én is elmosolyodok.
Fogalmam sincs, ki ez a férfi. De meg akarom ismerni.