Megcsörren a telefonom ébresztője, én pedig kis híján lefordulok az ágyról, majd félig kómásan kinyomom. A fene essen ebbe a harsány vekker hangba! Át kellene állítanom. Áh, úgyis gyűlölnék mindent, ami fölébreszt.
Elkínzottan összegömbölyödöm a takaró alatt, erőt gyűjtve a fölkeléshez. Miért nincs már nyári szünet? Úgy átugranám ezt a két hetet!
De sajnos a fáradtság nem mentség; suli van. Ráadásul matekdoga!
És én semmit se tanultam.
Legszívesebben még mélyebbre ásnám magam az ágyban. Beteget kellene jelentenem. Milyen kár, hogy a szüleim világéletemben átláttak az ilyen próbálkozásaimon! És inkább száz matekdoga, minthogy önszántamból magamra vonjam haragjuk célkeresztjét.
Fölveszem a szemüvegem, majd kimerültségtől remegő tagokkal kikecmergek az ágyból. Szekrényem legaljáról előhúzom David fekete, Nirvana feliratos pulóverét, mintha az megvédhetne a biztos haláltól. Miután felöltöztem, nagyokat ásítva a fürdőszobába tántorgok. Belenézek a tükörbe és hátrahőkölök. A szemem alatt éktelenkedő karikákat bármely éjszakai műszakos megirigyelhetné, a hajam pedig még zsírosabb, mint tegnap. Ráadásul el is feküdtem, a zsír pedig hajzseléként fixálta a párna domborulatait. Azonnal egy gumiért nyúlok, hogy összefogjam, de amint megemelem ápolatlan loboncom, megpillantom a nyakamat és az arcom egy részét beterítő piros tenyérlenyomatot. Hirtelen új életre kel bennem a tegnap esti rémálom. Az ütés erejéből biztosra vettem, hogy mára az egész arcom fel fog dagadni, tele lila véraláfutással. De nem. Azonban ez a halvány bőrpír is indokot adhat osztálytársaim nemkívánatos faggatózására, így lábujjhegyen végigtipegek a folyosón, föl a második emeletre, anyáék fürdőszobájába. Előveszem a láda méretű sminkkészletet. Irtózok, hogy bármi ilyesmit magamra kenjek, ezáltal még több pattanást idézve elő, de nem láthatják meg. Még ha az első órám tesi és valószínűleg leizzadom az egészet, akkor is meg kell tennem minden tőlem telhetőt.
Kinyitom a dobozt. Úristen, melyik az alapozó? Talán ezek itt jobb oldalt. Milyen kár, hogy mind anya szolárium barnította bőréhez passzolnak és nem az én sápadtságomhoz! Kiválasztom a legvilágosabbat és homlokomtól a pulóver nyakáig felkenem jó vastagon, mindenféle eszköz és szakértelem nélkül. Ilyenkor kicsit irigylem anyát, amiért oly tökéletes maszkok mögé bújva leplezi élete árnyoldalát. De isten ments, hogy a segítségét kérjem! A végén még azt hinné, komolyan érdekel. Merthogy őt igen; vérbeli plázacica. Én pedig soha, de soha nem akarok hozzá hasonlítani…
Kész is. Viszketek a vágytól, hogy azonnal lemossam, szabad légzési felületet biztosítva eltömődött bőrpórusaimnak, de mielőtt engedhetnék a csábításnak, sarkon fordulok és kimegyek. Egy szinttel lentebb bepakolom a füzeteimet és pár erotikus fantasyt, amit vissza kell vinnem a könyvtárba, majd vállamon a táskával lefelé indulok.
A lépcsőfordulónál mozgás nesze üti meg a fülem. Ijedten megtorpanok, lélegzetvisszafojtva várom, hogy hallok e bármi fenyegetőt, de csak pár tányércsörrenést és papucskoppanást. Anya papucsának a hangja. Hogy kerül ő ide? Ah, hát persze! Ma szerda van, és ő kilencre jár dolgozni. Basszus… Előbb másznék ki az ablakon, minthogy összefussak velük. De itt nincs ablak, a buszom meg tizenöt perc múlva megy.
Kilépek a lépcső takarásából. A szemem rögtön anyán állapodik meg, amint épp a tányérját teszi be a mosogatókagylóba. Világos, bézs inge remekül kiemeli bőre színét, testhezálló sötét farmere látni engedi hosszú, futópadon edzett lábait. Feketére festett haját laza kontyba tűzte, sminkje teljesen elfedi a tegnap szerzett zúzódásokat. A tökéletes nő. Szép és csinos, senki meg nem mondaná, hogy háromszor szült és már közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez.
Amint fekete szeme találkozik az enyémmel, felsóhajt.
– Jaj kincsem, már megint David kopott rongyait vetted fel? – húzza el a száját leereszkedően, tele szánalommal. Vagy esetleg undorral?
– Az még hagyján, de ha már tegnap egy teljes órán át folyatta a vizet, komolyan még a haját se bírta megmosni? – szólal meg apa az asztal mellől. Szavait anyának címzi, mintha én arra se lennék méltó, hogy hozzám beszéljen.
Anya pedig ahelyett, hogy a védelmemre kelne, mély hallgatással igazat ad neki. Neki, aki hajléktalanszagot áraszt és az arcán egy hetes borosta vár fűnyírásra. De persze úgy, hogy ő ki se teszi a lábát a négy fal közül, aligha mocskolja be a „Morawa” nevet. Márpedig mi egy tökéletes, jólétben élő, elitista család vagyunk. A felső tízezer.
Hánynom kell ettől az egésztől. Az ajtóhoz sietek.
– Gyere, egyél velünk! – szól utánam anya, de hangjából jobban kiérződik a reggeli kihagyása miatti megbotránkozás, mint a kedvesség.
– Megy a buszom. Majd veszek valamit a suliban.
– Elvihetlek kocsival.
Hogy aztán végig azt hallgassam, hogyan kellene kinéznem, élnem, viselkednem és örök képmutatással palástolni a problémáimat? Inkább a busz.
Kilépek, becsapom magam mögött az ajtót, ám az elhangzott szavak tovább kísértenek soha meg nem történt emlékek képében. Látom, ahogy anya legnagyobb elégedettségére az egész suli szeme láttára szállok ki a fekete Teslájából. Toprongyosan, irigy szempároktól kísérve.
Érted már, mekkora szégyent hozol ránk?
De hát én már csak egy ilyen szégyellnivaló dolog vagyok. Le merem fogadni, hogy ha az ultrahang a születésem előtt kimutatta volna, milyen leszek tizenévesen, abortáltak volna. Az, amit ők éjjelente művelnek, megbocsátható. Mert senki sem látja. De az, amit én csinálok, tűrhetetlen.
A kín mosolyt csal az arcomra.
Meddig bírnak még hazudni, csakhogy elkerüljék a presztízsvesztést?
A buszmegállóban egy kék pólós nő engem néz. Nincs hideg, mégis összébb húzom magamon David pulcsiját. Mintha az egész világ azt lesné, mikor hull le a tökéletesség álarca, hogy belém vájhassa botrányra éhes karmait. De most komolyan… Láthat valamit az arcomon? Elég vastag az alapozó? Odanyúlnék, ám a mozdulat megakad a levegőben; még a végén elkenem.
A busz befordul a sarkon, nagy robajjal lefékez előttem.
Felszálláskor felmutatom a bérletem. Ahogy bentebb haladok, meglep, milyen kevés az utas. Aztán leesik, hogy ez nem a hét tizenötös járat.
– … nem, sajnos pont tanultam.
– Nyugi, nem maradtál le semmiről; még most se árulta el, hogy ott lesz-e a Championshipen. Helyette elejtett egy-két dolgot a magánéletéről… Mára már a GameGuru is lehozott róla egy cikket.
Úristen, ez Bill! Hogy felejthettem el?! Gyorsan igazítok egyet szedett-vetett lófarkamon, bár a helyzet menthetetlen. Már bánom, hogy nem mostam hajat. Amikor elhaladok mellettük, tekintetem egy pillanatra összekapcsolódik a fiú zöld szemeivel. Arcomba szökik a vér, elszakítom a figyelmem divatosan borzos, fekete hajáról és lehuppanok a mögöttük lévő ülésre az ablak mellé. Bill mögé.
– Komolyan? – kérdezi a mellette ülő srác.
– Ja, nézd! – tolja oda a telefonját. – „A Lone warrior nem mindig volt lone warrior; avagy Metamorph, korunk egyik legnépszerűbb streamere biszexuális és poligám”. A videó is itt van.
Hogy MI?! – Szívem nagyot dobban, nem csupán a hírtől, hanem hogy Bill szájából hallhatom példaképem nevét. Borzasztó érzés fog el, bűntudat, amiért kihagytam a tegnapi videóját. Újra fellángol bennem a szüleim patáliája iránti gyűlölet. Én is úgy elővenném a telefonomat, de anyáék direkt olyan csomagra fizettek elő, amin korlátozott a mobilinternet, így legszívesebben odaszólnék, hogy „Légyszi ide is mutassátok!”, de csak magamat égetném le vele. Senki se akar egy ilyen gáz lánnyal beszélni. Akkor se, ha ugyanúgy rajong Metamorphért, mint ők. Így pusztán a nyakamat nyújtogatom, hátha a két ülés támlája között megpillanthatom a kék hajú világsztárt. De még az ablakról se tükröződik vissza semmi. Csak a hang marad, már amikor a busz zötykölődése hallani engedi a nem túl mély, mégis hátborzongatóan szexi férfihangot.
– … hogy mi a nőideálom? Nos, igazából kevésbé tulajdonítok jelentőséget a nemeknek, számomra sokkal fontosabb, hogy az illető megértsen. Hogy elfogadja, hogy a gaming szerves része az életemnek, ugyanakkor tudja, milyen érzés magányosnak lenni a tömegben. A nyomást, amikor az emberek szeretnek, nagy dolgokat várnak tőled és rettegsz, hogy képtelen leszel megfelelni… Hogy úgy beszélek, mintha egy konkrét személyről lenne szó? Hát, a szerelmi életem meglehetősen… bonyolult… Oh, hogy mit gondolok a poligámiáról? Régen, még mielőtt játszani kezdtem, megszámlálhatatlanul sok egyénnel folytattam viszonyt. De mostanra inkább a monogámia jellemez. Titeket leszámítva.
Atya ég! Metamorph együtt lehetett férfiakkal?! Megpróbálom elképzelni, amint ez a kedves, közvetlen srác megcsókol egy fiút. Automatikusan Bill arca ugrik be. Nem, nem, ez nem lehet…
Bill eközben megállította a videót.
– Látod, miket írnak neki a chatbe? Na, ilyenkor irigylem a streamereket. Bomlanak utánuk a nők.
– Te is streamelhetnél.
– Gondolod?
– Ja, elég jól játszol arénán.
Meg jól is nézel ki. És okos is vagy. De amint belegondolok, hogy lányok ezrei írnak Billnek rajongói üzeneteket, szerelmi vallomásokat, fölmegy bennem a pumpa. És ő épp emiatt kezdene el videózni… Nem is sejtettem, hogy ennyire magányos. Pedig én úgy járnék vele!
Amint nagy könnyedén, mintegy viccből egy saját csatorna beüzemelésén elmélkednek, egyre fájdalmasabb hallgatni őket. Olyan távoli és elérhetetlen. Minek is kínzom magam? Előveszem a telóm, bedugom a fülest, zenét kapcsolok. Kifelé bambulok, odakint a kertváros fáit fölváltják a város betontömbjei, de lelki szemeim előtt egyre csak Billt látom. Ahogy mellém ül, megszólít, beszélget velem. Hallom a hangját, a nevetését. Elképzelem, ahogy együtt játszunk, de persze ő sokkal ügyesebb nálam és nagy lelkesen korrepetál. Tenyerét az egéren fekvő kezemre teszi, én pedig hiába szeretnék az utasításaira figyelni, egyre csak a bőrét érzem az enyémen. A fenyőillatú tusfürdőjének illatát, ahogy mögém hajol. A lélegzetét a tarkómon. Felé akarok fordulni, beletúrni fekete hajába, megcsókolni. A szívem egyre vadabbul ver. Hosszú ujjai a kezemre fonódnak, mintha pontosan tudná, mikor mi jár a fejemben, magához húz, le az ágyra és…
Mindjárt megérkezünk a sulihoz. A srácok előttem fészkelődnek, felállnak és jeleznek. Amikor leszállok, fellélegzek a busz fülledt levegője után, közben némán figyelem amint Bill és a haverja besétál a kapun, majd lassan én is rászánom magam, hogy a vesztőhelyre vonszoljam magam.
Valaki kirántja fülemből a hangszórót.
– Halihó, lúzer!
Már csak Mandy hiányzott… A V kivágású dekoltázsával, darázsderekával, hosszú lábával, tökéletesre vasalt kiszőkitett hajával.
– Szia – nyögöm erőtlenül.
– De kedvetlenek vagyunk ma! – megragadja a vállam és maga felé fordít. – Basszus, mi ez? Te sminkeltél?!
Tussal kihúzott mogyoróbarna szemei gyorsan körbepásztázzák az udvaron lézengő diákokat, majd amikor kiszúrja Billt, perverz mosolyra húzza barackszínű ajkait.
– Oh, már mindent értek! Ő az oka, amiért nem engedted soha, hogy Gregoryval érted menjünk!
– Szóval Gregory már múlt idő?
– Ja, tegnap este szakítottunk.
– Pedig két héten át ki se másztatok egymás szájából.
– Az, hogy valaki jól csókol, még nem minden. Kialudt a szikra. Tudod, hogy van ez; a pasik olyanok akár a ruhák; időről időre le kell őket cserélni – von vállat lazán, mintha csak az időjárásról beszélne.
Jó már annak, akinek minden műkörmös ujjára jut pasi és hetente váltogathatja őket! Vérem a fejembe áramlik, egy ér oly intenzíven lüktet a halántékomon, hogy azt hiszem, menten szétrobban. Gyűlölöm ilyenkor. Hogy csinos, menő, jól öltözött és nem rest fölvágni vele. Legszívesebben bemosnék neki. Úgy, hogy a fogai is kitörjenek… és jobban szophasson.
De akkor ki állna szóba velem? Kivel tölteném a szüneteket? Ki ülne mellém az órákon? Így aztán lenyelem az irigységet és igyekszek kedves arcot vágni.
– Nézd, az ott Matthew! – biccent egy oldalt fölnyírt hajú, piercinges srác irányába. – Bill osztálytársa. Kurvahelyes. Kár, hogy folyton valami metafizikáról beszél és egy szavát se értem.
– Mandy, Metamorphot mindenki ismeri. Legalábbis minden kocka. – Végre valami, amihez értek!
– Esetleg majd valamikor kiokíthatnál – mereszti rám kerek cicaszemeit.
– Pénteken, nálam? – A szokásos csajos péntek, némi kockológiával megspékelve. Végre nem a plázában fogunk órákon át ruhákat próbálni és én is tündökölhetek!
Ha olyan testem és annyi önbizalmam lenne, mint neki, bárkivel összejöhetnék.
Jeges marok szorítja el a torkomat. Talán csak ezért barátkozik velem. Én vagyok az ő aduásza, kinek segítségével fölszedheti az infó szakosokat. Nélkülem két szót se tudna beszélni velük. Nem mintha szüksége lenne rá, de így… Talán magam alatt vágom a fát, de valahol mélyen jólesik, hogy a suli legnépszerűbb csaja titkon rám van utalva.
Mandy eközben egyfolytában Mattről áradozik, de én csak akkor ocsúdok föl a gondolataimból, mikor mellbevág a tesiöltöző fülledt izzadság-és dezodorszaga.
Le kell vetkőznöm. Tegnap megsérült a vállam és a derekam. Kioldom a hajamat, mintha megigazítanám, hátha zsíros tincseim eltakarják és Mandy nem…
– Az ott mi?
– Öhm… Leestem a lépcsőn.
Fölvonja ívre szedett szemöldökét.
– Éhgyomorra vettem be a szívgyógyszerem és megszédültem.
– Oh jaj… én…
Sajnálattól elkámpicsorodott képétől legszívesebben kirohannék a világból. Oh, hogy utálom én ezt! De jobban utálnám, ha amiatt szánna, hogy az idegbeteg apám fölkent a konyhapultra.
Becsengetnek, mi pedig átvonulunk a tornacipőtől és gumipadlótól szúrós szagú tesiterembe. Futással kezdünk, szokás szerint. Jó sok futással. Nekem pedig rendszerint úgy be-bedobban a szívem, hogy ki kell állnom a sorból. A kérdés, hogy mikor.
Görcsbe rándul a gyomrom az idegességtől, amint egyik lábam a másik elé teszem. Egyre gyorsabban és gyorsabban.
Egy kör.
Gyenge, hájas szardarab vagyok, akit a többiek leelőznek.
Két kör.
Gyűlölöm ezt az érzést. Hogy folyton az utolsó vagyok, legyen szó bármiről.
Egyre gyorsulok.
Három kör.
Hamarosan fulladni fogok. De nem érdekel. Egy gyenge szardarab nem érdemel kegyelmet.
Négy kör.
Várom, mikor kezd el szúrni a mellkasom, szorítani a tüdőm, szinte érzem, amint a szívem dübörgése végigvisszhangzik a bordáimon, a nyaki ütőeremen, a fülemen…
Öt kör.
De nem érzem.
Tíz kör.
Izzadok. Már többen zihálnak. Én is, de nem fáj semmim.
Tizenötödik kör.
Mi történik velem? Máskor ilyenkor már rég a kispadon gubbasztok megszégyenülve.
Már nem számolom a köröket. Csak a tanár instrukcióira és izmaim erőlködésére figyelek. Vért izzadva, lihegve, nyöszörögve, de talpon vagyok. Még az óra végi gimnasztikán is.
Amikor a tanár tíz perccel kicsengetés előtt elenged minket, tulajdon teljesítményemtől megrészegülve, önfeledten sietek az öltöző felé. Mandy beér a folyosón.
– Hát ez meg mi volt? – ver hátba barátságosan. – Még, hogy szívbeteg vagy! Kis kamus! – cukkol, de mosolya őszinte. Talán felvillanyozza, hogy mégse patkolok el olyan hamar, mint várta és még hosszú éveken át okíthatom kockológiára.
Két lihegés között elnevetem magam. Mandy is velem nevet. El se hiszem, hogy végigcsináltam! Életemben először! Megtörlöm verítékáztatta homlokomat.
Tenyeremre alapozó tapad.
Jókedvem egy szempillantás alatt elillan, úgy rohanok a WC-re, mint akinek csikar a hasa. Majd Mandynek is ezt fogom mondani, ha rákérdez. És az arcomra mit találok ki? Annyi eszem nem volt, hogy elhozzam otthonról az alapozót… Mindenki látni fogja…!
Belenézek a tükörbe.
Hol van? Reggel még itt volt! Föl-és leveszem a szemüvegem, megmosom az arcom, ledörzsölöm az egész masszát. De sehol semmi. Mintha a sminkkel együtt ezt is lemostam volna… De hogyan…? Mi történik velem?
Valami abnormális.
A gondolat bekúszik az elmémbe, kellemetlenül, tele iszonyattal. Akár egy parazita, mely lassanként felemészti mindazt, ami vagyok. Mintha már nem is én lennék a saját testemben, bőröm idegen lepelként borul rám. Szabadulni szeretnék ettől az érzéstől, mégis behálóz és megbénít.
Kicsengetnek.
Újfajta félelem hasít belém; a következő órám matek és én egy árva szót se tanultam.
Ideje sírhelyet bérelni a temetőben.