Tag: Devin

Család. Volt idő, mikor ez a számomra megfoghatatlan, misztikus fogalom épp úgy izgatott, mint a hagyományos táplálkozás. Az izgatottság enyhe kifejezés. Megszállottan vágytam rá, mániákusan kutattam, miként pótolhatnám az űrt, amit ennek hiánya váltott ki az életemben.

Hat éves koromban kezdődött, amikor Aldennel Oakdale-be, egy emberlakta településre költöztünk. A Szövetség úgy vélte, ideje megtapasztalnom a korom béli gyerekek társaságát, a közösségbe való beilleszkedést. Hogy szembesüljek vele; az, ami vagyok, a legtöbb halandó számára egy elpusztítandó szörnyeteg. Meg kellett tanulnom, miként rejthetem el ezt a részem egy civilizált környezetben. Nehéznek bizonyult, főleg a kezdetekben; hogy ne csak akkor vegyek levegőt, amikor beszélek és a szívem akkor is verjen, amikor épp alszok. De akadt más is, amit nehezen dolgoztam fel. Az iskolában a többi gyerek mind rendelkezett valamivel, amivel én nem.

Szülőkkel.

Magát a kifejezést ismertem – akárcsak megannyi egyéb dolgot Alden elméjéből –, de ekkor ébredtem rá, hogy ez nem pusztán egy biológiai kényszert takar a szaporodásra és az utódok felnevelésére, hanem sokkal inkább egyfajta emocionális kötődést. Kedvesen beszélnek hozzájuk, megölelik őket, ráadásul mindezt olyan boldog, elfogadó auramozgással teszik, hogy pusztán az emléktől a mai napig vér szökik a szemembe. Még ha olykor leszidják, elverik őket, még azt is valami különös empátiával, törődéssel teszik. Bármit megadtam volna, hogy Alden hasonlóan bánjon velem. Úgy éreztem, a tény, hogy a lelkének egyik fele bennem él, feljogosít efféle vágyakra. De amint megneszelte, miféle gondolatok foglalkoztatnak, rögtön tett róla, hogy soha többé, még véletlenül se jusson eszembe az apámnak titulálni. A mi kapcsolatunk más volt; tele távolságtartással, elutasítással, rettegéssel, gyűlölettel, melyben nem jutott hely ily gyengédségeknek. Ez mit sem változott azóta; elvégre én tettem őt halandóvá. Ha én meghalnék, őt is magammal rántanám. Hogy is kedvelhetne bármit, ami ekkora fenyegetést jelent rá?

Így hát feladtam a vele való „családalapítást”, de arról nem mondtam le, hogy egyszer valahol elfogadni, sőt szeretni fognak.

Először Richard, majd Renald és Ashe oldalán tapasztaltam meg olyasmit, amit az emberek „családként” definiálnak. Majd jött Lili…

Mindannyiukat elvesztettem.

Erre most, ennyi év után, itt, az Alvilágban feltűnik a biológiai anyám, az öcsém és a húgom. Mégsem érzem magam jobban. Vérük idegen entitásként bizsereg a bőröm alatt. Legszívesebben felvágnám az ereimet, csakhogy megszabaduljak a nyomasztó gyötrelemtől, hogy éreznem kellene valamit. Haragot, lelkesedést, kíváncsiságot, akármit…

De nem érzek semmit.

Ha felidézem őket, idegen arcok, idegen nevek csupán.

Talia pedig célpont. Akit meg fogok ölni.

– Biztos nem szeretnéd inkább, ha mérges pókként beosonnék az ablakon és elintézném? – bukkan fel Jev a szomszéd szoba nyitott ajtajában.

– Még adok neki egy hetet. Utána a tiéd lehet.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

A város színei egyre távolodnak, a mellettem elsüvítő mezők és erdők homályos folttá olvadnak a közúti lámpák fényében. A forgalom elenyésző, a környék lakatlan – tökéletes terep egy öngyilkossághoz; nem csoda, hogy az áldozat hetente akár többször is bejárja ezt az útvonalat. Mégse teszi meg soha.

De majd megteszem én.

Az aszfalt egyre gyorsabban száguld a kerekek alatt, hajamat verdesi a szél. Élvezem, ahogy a sebesség kisodorja elmémből a gondolatokat, tiszta eufóriát hagyva hátra. Szabadságot. Ugyanazt a szabadságot, mint mikor öt éves koromban Alden úgy döntött, nem vágja le többé a szárnyaimat és először repülhettem. Máig érzem, amint a közegellenállás lesöpri lelkemről az évek rettegését, a korlátok és szabályok iránti szorongást, az elnyomást és nincs az a hatalom, mely visszaránthatna a földre.

Noha itt, az Alvilágban tilos szárnyakat növesztenem, az alattam dübörgő motor kárpótol valamelyest. A műszerfalra sandítok; 90 km/h-t mutat. Viszket a tenyerem, hogy gyorsítsak, de gyanús lenne közelebbről követni az előttem haladó ezüstszínű Mercedest. Piros lámpái el-eltűnnek a horizonton, ám a sofőr tomboló, rózsaszín auráját lehetetlen szem elől téveszteni. Milyen ideges. Mintha csak tudná… Elmosolyodom, hajszálaim éhesen megvonaglanak mögöttem, bár a fejemre lapuló sisak némileg gátolja az energiaáramlást. Akár egy kötél az amputálásra váró végtagon. Legszívesebben soha fel nem tenném, de ideát olykor érdemes betartanom az emberek szabályait. Most nem hagyhatom, hogy megbírságoljanak. Túl sok időbe kerülne és elveszíteném a célpontot.

A mögöttem ülő Jev ellenben limitek nélkül élvezheti a száguldást, elvégre egy esetleges közúti ellenőrzés során egyszerűen bukósisak formájúra torzítja a fejét – úgy ahogy olykor ruhát növeszt magára –, vagy léggyé változik és felszívódik az éjszakában.

Egy éles kanyarnál karjai szorosabbra fonódnak a derekamra, mellei a hátamnak nyomódnak. Már az induláskor beszökhetett volna Morawa autójába, de ki nem hagyná, hogy hozzám simulva utazhasson. Máskor talán én is izgatónak találnám a közelségét, azonban jelen pillanatban az utat és a környezetet figyelem, a fákat, a bokrokat…

Elhagyjuk a második vadveszély táblát. A kiszemelt, hatalmas tölgy sötét koronája feltűnik a látóhatáron.

Vajon akadnak szemtanúk? Szükség esetén a Szövetség takarítóegységei alapos munkát végeznek egy-egy áldozat kiiktatását követően, de levonják a béremből, ha túl sok nyomot hagyok.

Jev finoman a vállamra teszi karcsú, női kezét, jelezve, hogy egyedül vagyunk. Ilyen esetekben kicsit irigylem, hogy ő akár kilométernyiről is képes kiszűrni a vele egy légtérben tartózkodók gondolatfoszlányait, míg én szarvak nélkül csupán a látómezőmön belüli aurákat érzékelem.

Gázt adok, a motor felbőg. Semmi perc alatt beérem az autót, indexelek, mellé húzódok, hogy megelőzzem és Jev egy apró rovar formájában utat találjon a jármű belsejébe, amikor észreveszem, hogy nyitva az ablak. Lobogó tincseimet a bal oldalamra irányítom, hogy Jev is láthassa a kínálkozó lehetőséget.

A tölgy az út szélén egyre közeledik.

Jev ölelő karjai elengednek, testének melegét hideg levegő váltja fel. A hirtelen súlyvesztésnek köszönhetően könnyedén vágok elé a Mercedesnek.

Elérem a fát.

Szinte látom, amint Jev emberi alakot ölt az utastérben és félrerántja a kormányt, épp annyi időt hagyva a vezetőnek, hogy felocsúdjon és fékezzen az ütközés előtt. Ha nem tenné, biztosan szörnyethalna és más ennivaló után kellene néznem.

A csattanás robaja bezengi a környéket. Mintha nem egy személyautó, hanem egy tank csapódna a több száz éves tölgy vaskos törzsének.

Nem sokkal ezután lefékezek, hogy egy gyors drifttel megpördüljek. A gumik csikorogva megcsúsznak, a motor megdől, én vele dőlök. A térdem alig egy centire suhan el a beton felett, ujjaimmal könnyedén megérinthetném a talajt. Imádom, ahogy a pillanat elnyúlik és én ebben az irreális szögben is úgy uralom a járművet mintha a testem része volna. Már majdnem olyan, mint a repülés. De csak majdnem.

Visszaérek a tölgyhöz, leállítom a motort. Jev már a fának dőlve, karba tett kézzel vár rám, kissé félrefordulva. Hiába egy több ezer éves sárkány, aki szemrebbenés nélkül feldarabol és elfogyaszt embereket, idegenkedik a lelkük fölemésztésének látványától.

Leveszem a sisakot. Az esti szél átmozgatja megkínzott hajszálaimat, bennük az éhség új étvágyra gerjed, egyre sürgetőbben kiált megváltásért. Odasétálok a füstölő roncshoz. A percekkel ezelőtt még makulátlan karosszéria most bőrként felgyűrődve mutatja fémbelsőségeit, olaj-és benzinszagot árasztva. A szélvédőt betörte egy faág. Ha nem látnám a férfi aurájának lanyhuló mozgását, biztosra venném, hogy halott. Az eldeformálódott ajtó csodával határos módon csikorogva kinyílik, feltárva az áldozat légzsákra boruló testét. Megmozdul, mintha ki akarna szállni. De nem tud.

– K-kérem, s-segítsen… a… a l-lábam… – köhög, ajkáról vér csorog az állára, tekintetét elhomályosítja a fájdalom és a rémület. Kiszolgáltatottsága mélységes elégedettséggel tölt el. Hogy szenved, milyen riadt… És én lehetek az, aki megszabadítja a gyötrelmeitől, az életével együtt.

Az autó tetejének támaszkodom, lehajolok hozzá. A hatalom mosolyra húzza a számat, ám amint felém fordítja elkínzott, vérrel csíkozott ábrázatát, elkomorodom.

Azok a fakó, szürke szemek, a szögletes áll, beesett arc…

Hirtelen ráeszmélek, honnan ilyen ismerős; az emlék nyílként hasít keresztül a tudatomon. Egy emlék, Alden elméjéből.

A születésemé.

Ez a férfi ott volt.

Tehát nem pusztán véletlen egybeesés; tényleg az ő nevét viselem. Pedig ő nem az apám. Az apámat hónapokkal a születésem előtt kivégezték, amiért parazita létére teherbe ejtett egy embernőt.

Harag gyúl bennem. Ötvenöt éve tengeti itt az unalmas, bájos hétköznapijait doxiként, teljes tudatlanságban, míg engem amint a világra jöttem, áthurcoltak Etrinába. Engem, a szörnyet. A szörnyet, mely nem illik bele az emberek idilli hazugságoktól burjánzó világába. Éveken át, mialatt engem kínoztak és megvetettek, ez az alak itt élt a feleségével. A gyerekeivel. Mindazzal, ami nekem sohasem adatott meg.

És még csak nem is értékelte.

– Kérem…! – Rimánkodása távolról, az irigység és harag sűrű ködén keresztül jut el hozzám.

Felém nyújtja törött ujjakkal csipkézett kezét.

Hogy merészeled?

Hajam önálló életre kel, rátekeredik a karjára, nyakára, felsőtestére, visszanyomja az ülésre. Behajolok a roncsba, bele a rózsaszín energiafelhőjébe, beszívom félelmének rozsdás, sós szagát.

Ám reszkető aurája váratlanul új lendületre kap a felismeréstől…

Bizony, egy szörnyeteg vagyok; akárcsak te.

Maradék erejével szabadulni próbál, rám kiált:

– Mit képzel? Tudja maga, hogy ki vagyok? James Morawa, annak a bizonyos Steven Morawának, a sztárügyvédnek a fia…

– A halálban mindenki egyenlő – halk, jeges szavaim elnyelik az ő ordítását.

Résnyire tárom a szám, megnyitom fogaimat. Lelke sebesen áramlik belém, akár örvény a mélységbe. Tömör elégedettség bizsergeti az ínyem, a fejbőröm, egész lényem lüktet az élvezettől. Elmerülök benne, hagyom, hogy minden pillanata kintebb és kintebb szorítsa az éhséget, a dühöt, a szenvedést, míg végül csak a jóllakottság, az erő és a szabadság marad.

Amikor végzek, elengedem, ráncos teteme a légzsákra omlik.

Elhátrálok, jelezve Jevnek, hogy végeztem, és felégetheti a maradványokat.

Mélyet sóhajtok a friss, hűs levegőből. Elvettem az életét, a lelkét és ez boldog elégedettséggel tölt el. Gyerekként szörnyetegnek tartottam magam emiatt.

De immár nem érdekel.

Elmosolyodom.

Végtére is, szeretek szörnyeteg lenni.

Mögöttem a roncsból kék lángok nyújtóznak az égnek, majd egy robbanást követően a benzin és olaj sárgás karmai szaggatják tovább a járművet. Teljesen elemésztik, a meleg, szúrós szélbe égett hús bűze keveredik.

A motorhoz sétálok, felülök. Kézbe veszem a sisakot, de még nem teszem fel; figyelem, ahogy a lángok visszatükröződnek a fényes, fekete felületről.

Jev felszáll mögém, beszél hozzám, de én egyre csak Emma vidám hangját hallom dübörögni a fejemben, a szívem ritmusára, újra és újra.

Neked is van testvéred?

Úgy fest, van. Egyelőre.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

A könyvtár üvegkupolája délutáni napfénnyel árasztja el a központi aula olvasótermét, bearanyozza a sarkokban zöldellő szobanövényeket, a levegőben szálló porszemeket. Az egyik középső asztalnál ülök a korlát mellett, ahonnan tökéletes rálátás nyílik az alsóbb szintekre és a bejáratra. Talán naiv és hiábavaló várni, hogy ilyen hamar felbukkanjon, de más kiindulópont híján valahol el kell kezdeni. Addig is az előttem heverő szakácskönyvet lapozgatom. Születésemtől fogva egészen mostanáig, újra és újra lenyűgöz a tény, hogy a fajtámon kívül minden más lény a táplálék megőrlésére használja a fogait, hogy aztán gyomrukon és beleiken keresztül megemésszék és ily módon táplálják a szerveiket. Noha vannak emlékeim Alden életéből, de ő egy sárkány. Vajon ezeknek az „alacsonyabb létformáknak”, mint az emberek, ugyanolyan elsöprő élvezetet okoz az evés, mint számomra a lélekszívás?

Koncentrálj a feladatra!

Körbetekintek, de a helyzet változatlan; az aulában továbbra is öten olvasnak. Már amikor olvasnak. A férfiak olykor gyanakvással telve méregetnek, a nők felajzottan rám-rám pillantanak. Szemem sarkából látom aurájuk gerjedt vibrálását, mely elárulja közönyös arcuk mögé rejtett érzéseiket. Világéletemben megbámultak a fehér hajam és Alden hírneve miatt, mégsem tudtam megszokni.

Valaki felnevet. Egy fiatal nő a „Hangoskönyv és zene” részleg kapujában egy magas, szemüveges férfi társaságában. Hirtelen elcsöndesedik, bűnbánóan a szája elé emeli a kezét, de halkan tovább nevet. Övébe tűrt inge kiemeli karcsú derekát, fekete nadrágja rásimul vékony lábaira, feszes, kerek fenekére. Szeplős arca enyhén kipirult a derűtől.

Lilire emlékeztet. Csakhogy Lili szégyellte a szeplőit és kezdetben mindent megtett, hogy eltakarja őket. Ám ennek a lánynak eszében sincs szégyenkezni, csak úgy sugárzik az önbizalomtól. Még homokszínű haját is összefogta, láthatóvá téve gömbölyű arcát. Amikor sikerül komolyságot erőltetnie magára, leereszti kezét arányos szája elől. Nézem, ahogyan beszél. Ahogy ajkai a szavakat formálják. Elképzelem, amint az előttem lévő oldalon ábrázolt húst eszi. Lassan, élvezettel. Pont, mint ahogy Lili ette a vérbe mártogatott sültburgonyát. Azzal a látvánnyal, mellyel éveken át nem bírtam betelni, hiába láttam nap, mint nap. Van valami megmagyarázhatatlanul izgató abban, ahogy mások esznek. A szájukhoz viszik az ételt, rágnak, nyelnek… Egyre csábítva, hogy a lelkükhöz közelítsek a fogaimmal és magamévá tegyem őket…

Elég. Nem ezért vagyok itt. Ez a könyv csak elvonja a figyelmem, ideje más olvasnivaló után nézni még mielőtt…

– Erdei gombával töltött csirkemell édesburgonya pürével?

A nevető lány hangja. Közvetlen közelről, a hátam mögül. Ahogy a vállam fölé hajol, belélegzem rózsavizes parfümjének aromáját.

– Szívesen megkóstolnám – súgja.

Kész, végem. Önuralmam utolsó szikrája is szertefoszlik. Borzongás fut végig a gerincemen, vérem az ágyékomba tódul.

Volt egyszer egy elf barátom, aki képes volt pusztán a gondolataival irányítani testének vegetatív funkcióit. Most sokat adnék ezért a képességért, hogy felállhassak, egy kitérő válasszal elejét vegyem a társalgásnak és visszavigyem a könyvet. De sajnos nem vagyok elf, így ülve maradok, keresztbe teszem a lábam és várom, hogy a kényelmetlen testhelyzet eloszlassa a problémát. Dühít, hogy a székhez lettem szögezve, kiszolgáltatva. Ég az arcom.

– Jaj, bocsáss meg, nem akartalak zavarba hozni. Devin, igaz? – mosolyog és leül velem szemben – hála istennek. – Én Emma vagyok. Emma Langston – nyújt kezet az asztal felett.

Határozottan fogom meg, ügyelve rá, hogy egy olyan férfi benyomását keltsem, aki kimért, higgadt és nem épp az erekciójával küszködik.

A szorítása szokatlanul erős egy nőhöz képest, tenyere hideg és nyirkos az izgalomtól.

– Ne haragudj, de találkoztunk már? – Hangom olyan kiegyensúlyozott, hogy magam is megdöbbenek.

– A többiek egyfolytában a fehér hajú srácról beszélnek, aki három diplomával idejött könyvet pakolni. Én is furcsállottam; ritkán vesznek fel valakit ekkora túlképzettséggel.  El is határoztam, hogy hétfőn megkérdezlek róla, hogy miért pont ide jelentkeztél, de most megláttalak és gondoltam…

Hogy idejössz és flörtölsz velem? Vidám szeplői rabul ejtenek.

Lili…

De nem. Nem miatta jöttem ide. Csak hátráltat. Le kell ráznom. Milyen egyszerű volna, ha őszinte lehetnék vele! Ha elmondhatnám, hogy azért jelentkeztem az állásra, hogy megöljek valakit. Hogy az állásinterjú azért zajlott ilyen gyorsan és zökkenőmentesen, mert az igazgató a Szövetség egyik emberi ügynöke; egy Megfigyelő. Vagy elmesélhetném, milyen árat fizettem a sokdiplományi tudásért. Hogy én vagyok a Halálsárkány fél lelkének reinkarnációja. Hogy emiatt örök terrorban, megvetésben nőttem fel, és életem első éveiben csak egy levágott fejként engedélyezték a létezésemet, gondosan elzárva, nehogy valaki rajtam keresztül Alden életére törhessen. Hogy energiavámpírként lefejezve is életképes maradok, elvégre a hajamban tárolódnak az elfogyasztott lelkek. Igen, lelkekkel táplálkozom, amik ezáltal elenyésznek, és soha többé nem születnek ujjá. És jelen pillanatban ugyanannyira kívánom a csodás, szürke auráját, mint a testét.

Végül ennyit felelek:

– Mindig is szerettem olvasni. A könyvek intelligensek és diszkrétek. Nem erőltetik rám kelletlen mondanivalójukat. Ha kinyitom őket, megosztják, mi rejlik bennük, míg ha becsukom őket, tovább hallgatnak. Nincs sértődés, nem várnak viszonzást. Azt hiszem, jobban kedvelem a társaságukat az emberekénél.

– A szakácskönyvekét? – feszíti tovább a húrt.

– Szeretek főzni.

– Csak úgy magadnak, vagy valakinek?

– Mikor hogy.

A felnőtt részleg ajtaja kivágódik, és egy rózsaszín aurájú lány rohan ki rajta, elsuhan Emma mögött, le a lépcsőn. Akár egy tolvaj, kit tetten értek. Odalent hirtelen lefékez és beáll a kölcsönző pultnál kígyózó sorba.

– Pff, ezek a mai fiatalok! Folyton sietnek. Zéró tolerancia. Akárcsak az öcsém… – beszél és beszél. Udvariasan hallgatok, olykor bólintok, de szemem sarkából a kapkodó lányt figyelem.

Ő az. Biztos akkor jött be, amikor elkalandoztam. Haja csapzott, arca kipirult a sietségtől. Jevnek igaza volt; valóban teltebb, mint a Facebookos profilképén, noha a viseltes, fekete férfipulóver elrejti arányosnak tűnő idomait. Szívesen letépném róla. Kár, hogy a hasonló alkatú nőknek gyakran kevés az önbecsülése; akár gyanúsnak is találhatják, ha egyből szobára hívják őket. Ez az introvertált lány pedig végképp elrettenne. Ezért jelentkeztem az állásra; valószínűleg több találkozásra lesz szükség, hogy a bizalmába férkőzzek.

Ideges, kapkodó mozdulattal előhalássza táskájából tégla méretű okostelefonját, rápillant a kijelzőre. Újra és újra, másodpercenként. Mintha már valahol máshol kellene lennie.

Nem, ez nem a megfelelő alkalom, hogy megszólítsam. Csak zavarba hoznám. Akárcsak Emmát, ha most hirtelen itt hagynám. Már ha tudnám…

– … neked is van testvéred?

– Nem, nincs.

Se családom, se gyerekem. Csupán a szótári definícióit ismerem ezeknek a fogalmaknak, meg amennyit a világokból láttam, de saját bőrömön soha meg nem tapasztalhattam.

És nem is fogom.

A meddőség és magány puszta gondolatára kifut belőlem a vér. A lelkemben tátongó űr egyre sürgetőbben kiált újabb élvezetért, mellyel betölthetem. Még ha csak egy rövid időre is…

– Minden rendben? Fáradtnak tűnsz.

– Lehet az is vagyok – mosolyodok el keserűen.

– Hétfőre pihend ki magad! Mellém vagy beosztva – kacsint. – Már várom – áll fel a győztesek diadalmas lendületével.

– Én is…

… alig várom, hogy újra találkozzunk, Talia.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

– A hím könnyű célpont. Igaz, hetente alig egy-két alkalommal hagyja el a házat, akkor is autóval, de mindig késő éjjel, zaklatott lelkiállapotban, miután az egész házat tájékoztatta szuicid hajlamairól.

– Na és a lány? – kérdezem, szememet le se véve laptopom monitorjáról.

– Pont az eseted: buta és fiatal.

– Egy több ezer éves sárkányhoz képest én is buta és fiatal vagyok – sandítok rá az izzó cigarettacsikk fölött.

– Az más – teszi zsebre a kezét. – Te Alden fél lelkének reinkarnációjaként, ha úgy vesszük, sárkánynak számítasz. Azzal az eltéréssel, hogy te rendelkezel szaporítószervvel és több kedvesség szorult beléd.

– Sokat ihattál, ha összetévesztesz egy energiavámpírt egy sárkánnyal.

– Ne forgasd ki a szavaimat! Tudod, hogy értem. Amíg a druidák rád nem varrták a szeparációs pecséteket, a tudatod teljesen összeolvadt Aldenével. Sajátodként ismered a képességeit, a titkait, az emlékeit. Szinte átélted a dinoszauruszok kiirtását, a Déli Kontinens eltörlését, a Szövetség alapítását…

És az élvezetet, mellyel újra és újra letépi a fejemet, azon derülve, hogy nem halok bele.

– Igaz, öt éves se voltál. Sajnálom. Tényleg. Azt, ami történt, és azt is, hogy felhoztam.

Beletemetkezem a fehér weboldal fekete betűibe, mint az elmúlt két hétben annyiszor. Évekre visszamenőleg végigpörgetem Talia Morawa bejegyzéseit, hátha felbukkan valamilyen információ, ami eddig elkerülte a figyelmem és ami alapján elindulhatok. Azonban a profilt továbbra is csak születésnapi köszöntések alkotják. Más, mint a legtöbb korabeli. Nem jár el otthonról, alig vannak barátai – ha vannak egyáltalán –  nincs Twittere, se Instagramja, csak egy Facebook profilja alig ötven ismerőssel, melyen soha nem osztott meg semmit.Leszámítva a profilképét, három évvel ezelőtt.

– Szerintem régebbi – könyököl az asztalra. – Azóta fölszedett pár kilót.

Tisztában vagyok vele, hogy amit látok, az egy tökéletesre retusált igazolványkép és nyilvánvalóan távol áll a valóságtól, mégis kinagyítom. Szomorúan csillogó szemek, kedves mosoly, ragyogó, barna haj. Szinte a kezem alatt érzem a fakó, selymes bőrét. A félelme vibrálását a hajszálaimon. A lelke – számhoz emelem a cigit, lassan, mélyen beszívom a füstöt – forrón áramlik a fogaim között. Az élvezet ígérete végigborzong a gerincemen, ágyékom lüktetni kezd.

– Azt hittem, a dohányzás nektek afféle étvágycsillapító, nem pedig maszturbációs segédeszköz – Kikapja az ujjaim közül, majd gyors mozdulattal elnyomja a koponya formájú hamutartóban.

Ezt most vajon mire véljem? Féltékenység?

– Ugyan kérlek; több nőt szívsz el, mint ahány cigit. Egyszerűen csak egy időre abba kellene hagynod, mert ha folyton pöfékelsz, szóba se fog veled állni.

– Egyelőre az is kétséges, miként férkőzzek a közelébe. Ha van is róla bármilyen adat, az az idegenek számára titkosított. Sehol egy kedvelés, sehol egy komment. Nem tagja semmilyen csoportnak, és pusztán két oldalt követ, melyek számomra haszontalanok.

Az egyik az iskolája. Több száz fiatal élénk energiamezője egyetlen épületben… Túl nagy a csábítás és túl sok a szemtanú. A másik a Realms of the Afterlife; az MMORPG, amivel Jev az ideje háromnegyedét tölti.

– Mondanám, hogy játssz te is, de eme nőstény olyannyira introvertált, hogy még egy csapatinvitációt se mer elfogadni, nemhogy beszédbe elegyedjen egy idegennel.

Nem számítok változásra, tanácstalanságomban mégis újra ránézek a követett oldalak listájára.

Ledöbbenek. Hozzáadta a helyi könyvtárat.

Azonnal rákattintok. Nyitva tartás, nyári nyereményjáték, újabb könyvek, majd egy álláshirdetés.

Könyvtárost keresnek…

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Villám hasítja ketté az éjszakai égboltot, bevilágítja a szobát. Megdörren az ég, mire a lány összerezzen, én nem. Határozott mozdulattal megszabadítom vizes pólójától, csipkés melltartójától, magamhoz vonom karcsú, törékeny testét. Pont olyan az alakja, mint amilyen Lilié volt. Lili… Pulzusom egyre gyorsul, végigsimítok keskeny vállán, kicsi, feszes mellein, a derekán, ajkam hozzáér finom ívű nyakához. Lúdbőrös az élvezettől. Az élvezettől, amit én okozok neki. Egyre lentebb csókolom, szíve kalitkába zárt állatként tombol a szám alatt, apró mellbimbói érintésért meredeznek. Édes és sós. Kezem a nadrágja alá csúszik, feszes, gömbölyű feneke a tenyerembe simul. Lassan, fokozatosan fosztom meg maradék ruhája védelmétől, lábai meg-megremegnek. Fiatal, tapasztalatlan és minden porcikája azért reszket, hogy én megrontsam.

Tenyerem combja belső oldalára téved, mely sikamlós az esőtől és a vágytól… Nekem nedves. Pár érintéstől, a puszta jelenlétemtől így érez irántam. Bizserget az elégedettség, a hatalom, hogy akármit megtehetek vele. Szétnyitom simára borotvált szeméremajkait, vágytól duzzadó csiklója a tenyeremnek feszül. Óvatosan belenyúlok egy ujjal, majd még eggyel. Nem ütközök ellenállásba, teste megadóan lüktet körülöttem. Talán nem én vagyok neki az első.

De én leszek az utolsó.

Ledöntöm az ágyra, kemény ágyékom puha hasához nyomódik. Beletúrok dús, kék hajába, megcsókolom. Nyelve mohón csúszik a számba, hozzá-hozzá ér a fogamhoz, aurája kéjes felhőként vibrál körülöttem. Ínyem, fejbőröm zsibbad az éhségtől, de ellenállok a kísértésnek. Egyelőre.

Remegő ujjai a fülem mögött matatnak, behatolnak hajszálaim közé. Mintha tíz éles szike vájna az eleven húsba. Megdermeszt a fájdalom. Ki akarok törni, hogy lássam halálra vált arcát, visszaadjam a kínt, amit okozott. Türelem… Megfogom vékony csuklóját, visszateszem a takaróra. Gyöngéden, nehogy gyanút keltsek benne. A hátamra fordulok, mire fejem a párna védelmébe süpped, ő pedig fölém kerül. Kezei bejárják széles mellkasomat, hasam izmait. Újra és újra fölfedezi a testemet, egyre bátrabban, szemében oly áhítattal, mintha egész életében rám várt volna. A lábam közé térdel, közelebb és közelebb hajol, egyenetlen lélegzete ágyékomat simogatja. Forró nyelve vérbő makkomhoz nyomódik, halk sóhaj szakad föl belőlem. A fejére teszem a kezem, a farkamra húzom. Szája készségesen befogad, ajkai lazán, mégis határozottan fognak közre. Lüktetek. Egyre mélyebbre enged magába, érzem, ahogy a torka ellazul. Finoman szív, ellenállhatatlanul, szinte könyörög, hogy a szájába élvezzek. Szürke részecskéi türelmetlenül kavarognak. Lenyűgöz, milyen mélységesen felizgatja, hogy kiszolgálhat.

Csípője meg-megmozdul a vágytól. Én is vágyom őrá. De olyan jól csinálja… Túl jól. Csak még egy kicsit…

Elhúzódik, lehajol a táskájáért. Először nem értem, mit keres, majd rádöbbenek, hogy ő semmit se tud rólam. Szóra nyitom a számat, majd becsukom.

Miért is ne?

– Mondani akartál valamit? – ejti le a táskát a szőnyegre.

– Csak hogy mennyivel szebb a hajad hullámosan.

Fülig pirul, hátrasimít egy ázott tincset nemrég még egyenesre vasalt frizurájából. Feltépi a csomagolást, a farkamra helyezi a kondomot, legörgeti. A bőrömre tapad, beborít azzal a régi önbizalommal, melyet rég elveszettnek hittem. Légzésem egyre gyorsul amint újra és újra végigsimít rajtam, hogy az összes levegőt kiszorítsa alóla. Fél, hogy teherbe esik tőlem.

Mert teljes értékű férfinak tart.

Megfeszülök.

Egyetlen mozdulattal a hátára kényszerítem, szétnyitom a lábait. Türelmetlenül megemeli a csípőjét, de én csak azért is lassan hatolok belé, kiélvezve szoros testének minden apró redőjét, elismerő lüktetését. Ráhajolok, hosszú, fehér hajam függönyként omlik körénk. A tarkómhoz kap, hogy még közelebb húzzon, mire mindkét kezét leszorítom, ezúttal durvábban.

Mégis hová sietsz ennyire? Hamarosan úgyis megismerkedsz a hajammal. Belülről.

Tövig nyomom magam benne, kéjes nyögése végigborzong a gerincemen. Újra és újra elmerülök benne, a közelgő megkönnyebbülés háttérbe szorítja a külvilágot. A derekam köré fonja a lábait, hogy vonagló bensője mélyén tartson. Hagyom. Teste ívbe feszül, izmai pulzálnak, ölelnek. Bele akarok ömleni. Megtölteni a méhét a hasát az ereit mindenét. Hogy azután ő is csordultig tölthessen. Fogaim bizseregnek, hajszálaimat megemeli az üresség. Türelem… Utoljára élvez, csak nekem. Kivárom, majd egy utolsó határozott lökéssel belőlem is kirobban a gyönyör.

Óvatosan ráereszkedem ziháló mellkasára, várom, hogy a hév alábbhagyjon… és újabb vágynak adja át a helyét.

Fojtott kuncogása töri meg az esőcseppek hangját.

– Mi olyan vicces?

– A barátnőim azt mondták, veszélyes vagy.

Elmosolyodom.

– Szereted a veszélyt?

– Annyira, hogy újra átélném.

Újra? Ki mondta, hogy végeztünk?

Tenyerembe fogom az arcát és megcsókolom. Mélyen, szenvedélyesen. Aurája ugyanúgy reszket, mint amikor pár órája felhívtam magamhoz. Ugyanolyan kívánatosan. Ködös mámor borul az elmémre. Itt fekszik alattam. Kiszolgáltatva.

Az enyém.

Megnyitom fogaimat. Mohón, fék nélkül szívom magamba az életét. Az orgazmus végigbizsereg az ínyemen, a csontjaimon, egészen a hajam hegyéig. Élet, erő, szabadság… Fehér szálaim önálló életre kelve kígyóznak a levegőben és ezúttal eszemben sincs rendre utasítani őket. Szarvaim átszúrják a bőrt a halántékomon, szárnyaim kiszakadnak hátam fogságából. Meleg vér csorog az arcomon, gerincemen, de nem érdekel. Hadd lássa, mi vagyok.

A lány szemét tágra nyitja a rémület. Sikoltani szeretne, elrántani a fejét, de erősen tartom. Kézzel-lábbal próbál lerázni. Milyen naiv… Hajam rátekeredik végtagjaira, kifeszítem.

Szívom és szívom.

Ahogy az ereje fogy, heves ellenállása apró rándulásokká csillapodik.

Szívom és szívom.

Szürke energiamezője fokozatosan elenyész. Bőre összeaszalódik, nyelve kiszárad a számban, szívének utolsó dobbanásai a farkamon lüktetnek. Mire lelkének utolsó cseppjét is magamba olvasztom, a fény is kihuny a szeméből.

Jó kislány.

Legördülök ráncos teteméről. Hajszálaim jóllakottan omlanak a vállamra, ereimben pezseg az energia.

Az eső mostanra elállt, a nyitott ablakot lágy szellő nyikorgatja. Legszívesebben kiugranék és fáradásig repülnék. Szinte érzem a langyos szelet a hajamban, a párát hártyás ujjaim között. A sebességet. Szárnyam viszket a vágytól, hogy megtegyem.

De nem lehet. Itt, az emberek világában semmiképp.

Bevonom szárnyaimat, a szarvaim – bőröm szétnyílik majd nyomtalanul összezárul.

Mély levegőt veszek, tüdőm megtelik az ázott beton illatával. Sárgán pislákol egy utcai lámpa, egy kocsikerék tócsába gázoló hangja megtöri az est némaságát, majd csönd áll be.

Akárcsak bennem.

Hidegség jár át; egyedül az átváltozásból megmaradt vér szántja a bőrömet nyomasztó forrósággal, elárasztva a múlt összes fájdalmával és veszteségével, melyeket lépten-nyomon felejteni próbálok. Hozzáérek a halántékomhoz; ujjam sötét, ragacsos masszába ragadnak. Ereimben egyre gyorsabban pulzál az iszonyat, kihagy a szívem.

Le kell mosnom. Azonnal.

Leveszem a kondomot, kifordulok az ágy szélére…

Halk szárnysuhogás közepette egy kék-fehér varjú száll a párkányára. Ahogy lerázza magáról a vizet, alakja egyre nő, szárnyai kezekké, csőre szájjá, tollai kék hajjá, szőrmés felsővé és testhez álló nadrággá változnak. A csinos nő egyre bentebb sétál, vizes lábnyomokat hagyva a szőnyegen. Szerencse, hogy háttal ülök neki, így nem kell elfordulnom. Éget a késztetés, hogy a fürdőszobába siessek, mégis ülve maradok, beleolvadva a szoba árnyaiba. Bárcsak elfeledkezne rólam, bezárkózna a szobájába és…

A matrac besüpped mellettem, fehér lábfejével megpiszkálja a feltépett csomagolást.

– A legtöbb hím szívesen megszabadulna tőle, te meg feleslegesen felhúzod?

Tenyerembe rejtem a gumit. Perzseli bőrömet a szégyen. Pedig olyan jólesik egy-egy pillanatra elfeledkezni róla…

Vigasztalóan megszorítja a vállamat.

– Nyugi, idővel megszokod.

– Valóban?

Keze lecsúszik rólam, arcán árnyék suhan át. Több ezer év meddő kielégülésének árnyéka.

Erőt veszek magamon, kimegyek a fürdőszobába és bezárom az ajtót. Így kevésbé hall engem. Gyűlölöm, hogy ő sárkányként a legintimebb gondolataimat olvasgatja, míg én az auráját se látom.

A mosdókagyló alatti kukához lépek. Jev szavai visszhangzanak a fülemben, megbénítanak.

„…te meg feleslegesen felhúzod”

A lány halott.

De ha még élne se lett volna szüksége rá.

Ujjaim összeszorulnak a nedves anyag körül. Meg kellene szabadulnom tőle. Egyszerűen kidobni, rá se nézni.

Mégis ránézek. Az átlátszó latexben a fehér masszára.

Akárcsak akkor, évekkel ezelőtt, egy másik világban…

 

A csap alá tartom, vizet engedek bele. A gumi kitágul, a vízben fehér formák lebegnek. Körbefordítom a fürdőszoba boltíves ablakának fényénél. Sehol egy hiba vagy sérülés.

– Ki ne dobd, amíg nem ellenőriztem! – csendül egy lány hangja a koromsötét hálókörletből. Kisvártatva egy hosszú, vastag fürdőköntösbe bugyolált, borzas alak jelenik meg az ajtóban. Siettében elbotlik a küszöbben, mire morogva hátracsapja szőke fürtjeit. A világosságtól hunyorogva felém nyújtja a kezét.

Mosolygok a bizalmatlanságán, mégis odaadom neki. Tüzetesen megvizsgálja, ide-oda forgatja.

– Nos, mit látsz? – kérdezem.

– Olyan, mint egy hógömb.

Próbálom megőrizni komolyságom, sikertelenül. Halkan nevetek, ugyanakkor csodálom, amiért még ebben is megtalálja a szépet.

– Nevess csak! Számomra igenis megnyugtató, hogy nem vagyok terhes.

– Awelonnak előbb-utóbb szüksége lesz trónörökösre.

– Tőled? – mordul rám oly megvetéssel, melyet nem hagyhatok szó nélkül.

– Na és mi a helyzet Logannel? – fonom össze karjaim a mellem előtt, pontosan tudva, hogy a vámpírvadász herceg említésével érzékeny pontra tapintok.

– Még mit nem! Már a gondolatától is viszolygok, hogy holmi gyereknek csúfolt förmedvény belőlem táplálkozzon.

– Te is belőlem táplálkozol – törlök le egy vérfoltot az álláról.

– Az más. Én nem növekszem benned, mint valami daganat.

– Érdekes álláspont. Meg kellene osztanod Logannel is; garantáltan visszamondaná az eljegyzést.

– A nemesek kinyírnának érte. Meg aztán, ez Awelon érdeke…

Kiönti a vizet, majd kidobja a gumit. A levegő megfagy. Bármit megtennék, hogy eltöröljem a jövőt, ami rá vár. De ha mást nem, jobb kedvre derítsem.

Épp elhaladna mellettem, mikor én hátulról átölelem és visszapenderítem a fürdőbe.

– Hova hova ilyen sietősen?

– Tárgyalásra.

– Izzadtan és meztelenül?

A vállánál megemeli kissé a köntöst, alászagol.

– Zuhanyozz meg velem – ajánlom fel.

– Csak ha behúzzuk a sötétítőt – fogja összébb a köntösét, elrejtve szeplős bokáit.

Hát persze: két kiló púder, öt réteg csipke és állig begombolt ruha nélkül még akkor se mutatkozna, ha cserébe száműzhetné Logant. Egyedüli vámpír egy emberek lakta államban, elhálta a szüzességét, mégis a szeplői miatt szégyenkezik. Halvány fogalma sincs, hogy ezek az apró „hibák” teszik őt természetessé. Egyedivé. És ellenállhatatlanul vonzóvá.

– Mi van, ha én látni akarlak? – leheletem felborzolja tarkóján a szőrszálakat.

– Nem akarsz. Hidd el.

– Ezzel vitatkoznék.

Ágyékom a hátának feszül. A nyakához hajolok, nyelvemet végighúzom a füle tövén.

Összerándul, felnevet.

– Hé, hagyd abba!

Eszemben sincs. Ujjaim a puha anyagba mélyednek a hasa környékén. Még hangosabban nevet, zöld részecskéi ide-oda táncolnak. Szabadulni próbál, de karjaim lefegyverzik. Addig csiklandozom, míg már olyan felszabadultan kacag, hogy képtelen védekezni.

 

 

Viszont évekkel később, miután a Logannel való házassága zátonyra futott és Awelontól messze új életet kezdtünk, akármit megtett volna azért, hogy teherbe essen.

 

 

Tiszta abroszt terítek az asztalra, elhelyezem a frissen sült krumplit, a szalvétatartót, a sót, majd remegő kézzel megterítek egy főre. Gondosan párhuzamosra igazítom a villát és a tányért, a poharat. Hátrébb lépek, hogy ellenőrizzem az összhatást. A déli napfény beragyogja a krémszínű selymet, megcsillan az ezüst evőeszközökön. Amikor két órája a vasalóval küszködtem, komoly kétségek gyötörtek az eredményt illetően, de mostanra tovaszálltak. Pont olyan, amilyennek lennie kell.

Felpillantok az órára. Lili most végzett a kávézóban, körülbelül tizenöt perc múlva itthon lesz. Szemem az óra alá akasztott naptárra siklik, melyen a mai dátum vastagon bekarikázva jelöli a lány ovulációját. Kellemetlen zsibbadás kúszik fel a gerincem mentén. Folyton attól tart, hogy elfelejtem, holott már a jövő évi termékeny napjait is kiszámoltam.

A mosogatóhoz fordulok, hogy eltűntessem konyhai ügyetlenkedésem nyomait. Gépiesen húzom fel a gumikesztyűt, nyitom meg a csapot, miközben agyamban kitörölhetetlenül izzik a bekarikázott szám. Szeptember 13. Nem csupán a ciklusa közepe, pontosan két évvel ezelőtt Lili ezen a napon vesztette el mindenét. A trónját, a népét, az életét, a gyerekét. A gyerekét, akinek nem volt lehetősége megszületni.

Logan gyerekét.

Kattog a falióra. Legszívesebben a földhöz vágnám. Annak a rasszista, arrogáns hercegnek azonnal sikerült, nekem meg hat hónap után se. Amikor elhatároztuk, pontosan tudtam, hogy a fajtám alacsony fogamzó képességgel rendelkezik. Ő is tudta. Épp ezért mindent megtesz a maga részéről, hogy sikerüljön; egészségesebben étkezik, futni jár, leadott pár fölös kilót és én is kevesebbszer hívom fel magamhoz az áldozataimat önmegtartóztatás végett. Mégis… Egy hang egyre csak a pulzusom ritmusára dübörög a fejemben: Kevés vagy. Soha nem fogod tudni megadni neki. Nem tudod boldoggá tenni. Jobbat érdemel. Sose lesz családod. Nincs jövőd.

Vér örvénylik a lefolyóban. Fogalmam sincs, mikor mostam el az edényeket vagy mikor szorítottam ökölbe a kezemet. A citromsárga gumikesztyű narancsszín cafatokban lóg a karmaimról. Azonnal kidobom, begyógyult kezeimet egymáshoz dörzsölöm a folyóvíz alatt. Lili nem láthatja meg…

– Halihó!

Összerándulok ijedtemben.

– Te meg mikor…? – pördülök meg.

Szélesen mosolygó arca, fekete-fehér felszolgálói egyenruhába öltözött alakja kiűzi elmémből a sötétséget. A nyakánál kigombolt ing alól kivillan az angyalt formázó ónixmedál. Szívem csordultig telik szeretettel.

– Túl sokat gondolkozol – ingatja a fejét.

– Néha te is szoktál – borzolom össze szőke fürtjeit.

– Az tuti: hetek óta állandóan sültkrumplira gondolok. No de mégis mire véljem ezt? Csak nem fölmentesz az „egészséges életmódnak” csúfolt emberkínzás alól?

– A mai nap engedélyezem a dőzsölést. De csak ma.

Rögtön az asztalnál terem, úgy veti rá magát a krumplis tálra, mint ragadozó az áldozatára. Belemarkol, a szájához viszi. Egy pillanatra kínosan érzem magamat, amiért gondosan megterítettem, de boldogságtól táncoló zöld aurája kárpótol felesleges fáradozásaimért.

– Szóval csak ma? – huncut tekintete elnéz a vállam felett, megakad a naptáron.

Megfagy a levegő, egy krumpli a terítőre hullik. Mosolya lehervad, lila szeméből kihuny a csillogás. Arca éveket öregszik az iszonyattól. Részecskéi zaklatott pattogása elárulja, hogy a könnyeit nyeli.

Mondani szeretnék valamit. Bármit, amivel kiemelhetném a múlt mocsarából, de képtelen vagyok. A fájdalomra, amit átélt, nem léteznek olyan szavak, melyek enyhülést hoznának.

Nem tudtad megvédeni. Kevés vagy. Már akkor is az voltál.

Egyik hajtincsem a konyhapulton árválkodó üvegre tekeredik, az asztalra teszem. A tompa koppanás visszarántja Lilit a jelenbe.

– Hát ez…? – nyúl a vérrel teli üveghez. – Basszus, ez még meleg!

– Megöltem valakit és gondoltam…

– Megöltél valakit?! – hangja meg-megremeg, tudva, mennyire szeretek az ágyban enni. – Nem várhatott volna…?

– Férfi volt.

Kivételesen.

– Te komolyan megdugtál egy pasit? – vonja föl az egyik szemöldökét.

– A mai nap számomra épp olyan fontos, mint számodra. Eszemben sincs holmi félórás kalandért elvesztegetni. Mellesleg ismersz; nem fekszem le férfiakkal.

Felnevet.

– Kár. Ha te nem is, én ezért a látványért simán beáldoztam volna egy hónapot.

– Sajnálom Lili, de van, amire még a te kedvedért se vetemednék.

– Azért egyre több olyat bevállalsz, amire egykor azt mondtad, soha – kacsint és folytatja az evést.

Egyik hasáb a másik után tűnik el mosolygó ajkai között, fogai lassan őrölnek keskeny szája mögött, kiélvezve a pillanatot. Lenyeli, szemem mohón issza nyakának minden apró mozzanatát. Ágyékom a nadrágomnak feszül. Bárcsak engem is a szájába venne…

– Nagyon belepirultál valamibe – Amint kimondja, az ő világos, szeplős arca is sötétebb árnyalatot ölt.

– Még mindig szeretem nézni, ahogy eszel.

– Én is, ahogy te.

– Tényleg? – döbbenek meg.

– Persze. Imádok újra és újra ráébredni, hogy én vagyok az egyetlen, aki megéri melletted a reggelt. Na jó, az igazat megvallva először kicsit féltékeny voltam. Azt hittem, menten átharapom annak a vihogó picsának a torkát. De aztán, amikor láttam, ahogy birtokba veszed a testét, a lelkét… Ahogy érintésről érintésre magadba bolondítod, csak azért, hogy aztán kívül-belül megsemmisítsd. Az ábrázata, amikor ráeszmél, hogy nem jut ki élve… Megunhatatlan.

Szavai átmelengetik didergő lelkemet. Mélyen megindít, hogy ennyire megért és elfogad. Hogy nem kell hazudnom, titkolóznom, bujkálnom és olyannak tettetni magamat amilyen nem vagyok. Sőt, osztozik az élvezetemben.

Lüktetek, a nadrágom egyre kényelmetlenebb. Legszívesebben itt helyben leteperném. Vajon ő is ugyanígy érez az asztal túloldalán? Épp keresztbe tenném a lábam, de ő a térdeim közé csúsztatja a lábfejét. Túl jól ismer. Talpával kitapintja a merevedésem, közben ráérősen elmajszol néhány krumplit – ne kínozz… – , beleiszik az üvegbe.

– Úgy véltem, a táplálkozásod meglehetősen egyhangú és jót tenne, ha másokból is innál, de a bolti vér túl sok tartósítószert tartalmaz…

– Aranyos, amikor zavarodban ilyen sokat beszélsz.

Föláll az asztaltól, hozzám sétál, az ölembe ül. Fekete szoknyája a felcsúszik a combjára, nőiessége a farkamnak nyomódik. Nagyon vékony alsóneműt viselhet, mert még az anyagon keresztül is érzem a melegségét.

– Tudod Devin, szörnyen kedves tőled ez az egész és az a másik pasi is finom, de a te ízedet jobban szeretem – félrehúzza a felsőmet, hegyes fogai a nyakamba mélyednek. Vérem kellemesen feszítő, jóleső bizsergéssel tódul át belé. Jó érzés. A közelsége, és hogy engem akar, minden értelemben. Hogy a testem táplálja, tőlem függ az élete…

És a boldogsága, a jövője.

A kétely belém vájja jeges karmait. Egyre fojtogat, de legyűröm. Muszáj. Akármit megtennék, hogy begyógyítsam a Logan által okozott sebeit.

Akármit…

 

 

…de minden kevésnek bizonyult.

Meddőségi klinika.

Vérvétel.

Nőgyógyászat.

Andrológia.

– Köztudott, hogy az energiavámpírok átlagon aluli aktív spermiumszámmal rendelkeznek, azonban az ön mintája egyáltalán nem tartalmaz élő spermiumot.

Biopszia.

– A szövettani vizsgálat Sertoli Cell Only szindrómát igazolt. Ez egy végleges állapot, gyógyítani nem lehet.

– Nincs semmilyen megoldás?

– Donor általi inszemináció vagy örökbefogadás.

Akkor és ott valami meghalt bennem. Mindent megtettem volna, hogy megadhassam neki azt, amire vágyik. Hogy újra láthassam a boldogságtól csillogó, lila szemeit.

 

 

De soha nem fogom.

 

 

A kudarc húsdarálója újraőrli bensőmet, hajszálaim hátam vérébe tapadnak. Belepillantok a tükörbe; arcomat sötét csíkok keretezik.

A kék csempék gúnyos táncba kezdenek a látómezőm peremén. Mintha a véremmel együtt a lelkem is kiszökött volna a testemből.

Kidobom a kondomot és beállok a zuhany alá. A forró víz végigcsobog fejbőrömön, kisodorja fejemből a gondolatokat, lemossa rólam a múlt vörös hullámait. Lepereg a hajamon, a hátamon, megmelengeti a talpamat. Ez a meleg üresség…

Kellemes.

Akárcsak az a kék hajú lány volt. Felidézem sóvárgó tekintetét, résnyire nyíló száját, puha forróságát, a mámoros érzést, ahogy a lelke belém áramlik. A rémületét. A hatalmat. A szabadságot.

Újra át akarom élni. Minél előbb. Vajon kaptam új megbízást? Ma még nem néztem a postaládát, ideje megtenni.

Kilépek a zuhanyzóból, magamra terítek egy törölközőt. Odabent frissen áthúzott ágy fogad, a holttest átkerült a padlóra terített nejlonzsákra. Jev a bevetett ágyon trónol, teljesen belemerül a lány anime tokos mobiljába, szájából aszott, fekete műkörmös mutatóujj lóg. Azzal oldhatta fel a képernyőzárat.

– Ejnye Devin, ez a nőstény még csak tizennyolc éves volt – mosolyog.

Vállat vonok. Itt, az Alvilágban ez a kor már elég idősnek számít ahhoz, hogy egy éjszakai bárban alkoholizáljon a barátaival, flörtöljön egy idősebb férfival…

– Na és a barátai láttak titeket elmenni?

– Azt hiszem.

– Ők azok? – mutatja felém a telefont. A kijelzőről áldozatom vigyorog rám egy rózsaszín és egy piros hajú lánnyal karöltve. Arcukat néhol kitakarja a nyuszis filter, de felismerhetőek.

– Szuper, ma végre nem kell beérnem ezzel a szottyadt hússal. Írok is nekik: ha még a Ruinban vagytok, talizhatnánk. Képzeljétek, életem legjobb élményében volt részem! Mosolygós, szívecskés, pirulós smiley.

Összeszedi az ágy mellől a ruhákat, felöltözik, alakja és melle fokozatosan kisebb lesz. Amikor ismét felém fordul, ugyanazzal a lánnyal találom szemben magam, akit alig egy órával ezelőtt felhívtam a lakásomra. Leszámítva a szájsarkából kikandikáló emberi csonkot. Az ő hangján szólal meg:

– Pont olyan kék a haja, mint az enyém; micsoda testhezálló feladat! Bízd csak rám; meg a kamerákat is.

Zavarba hoz a lelkesedése és mindaz, amit értem tesz. A Szövetség egyik alapító sárkányaként nem kötelessége gondoskodnia rólam, ő mégis hajthatatlan. Remélem, a takarítóosztagok értékelik a szorgalmát.

Pittyen a messenger.

– Már vissza is írtak! – Arcán széles ragadozómosoly terül szét, beszívja az ujj maradékát. Vér csorog az állára. Elfordulok, de így is hallom a műköröm halk koppanását a padlón, a csontok ropogását a fogai alatt. Tekintetemmel mohón keressek valamit, bármit, ami elvonja róla a figyelmemet.

Az asztalomon egy boríték hever.

– Behoztam a postát amíg zuhanyoztál – felel kimondatlan kérdésemre.

Devin Morawának címezték. Ideát csak a Szövetség használja a valódi személyazonosságomat.

Azonnal felnyitom, átfutom a levelet. Két embert is megölhetek: egy ötvenöt éves férfit és egy tizenhét éves lányt. Ugyanaz a lakcím, mindketten doxik, eliminálásuk oka önidentifikáció. Apa és lánya lehetnek.

James Morawa. A névrokonság gyakori errefelé, viszont beesett arca, lapos orra, fakó tekintete ismerős valahonnan. Tovasiklok a lány fényképére, elidőzök rajta. Fekete keretes szemüvegén, félénk mosolyán, hosszú, barna haján.

Nyelvem izgatottan végigsiklik fogaim élén.

Talia Morawa.

 

                                                                                                                                                                                                    Next >>