A motor egyre hangosabb, a menetszél belém vájja hideg karmait. Szívveréseim lüktető gombóccá duzzadnak a torkomban. Remegek. Olyan erősen kapaszkodom karral, térddel az előttem ülő férfiba, hogy olyan izmaim is pattanásig feszülnek, melyek létezését eddig nem is sejtettem. Sajognak, mégis egyre jobban szorítom.

Fehér haja teljesen beborít, vad tengerként hullámzik körülöttem, el-elrejti a világot. Zihálásom újra és újra vastag párát lehel a szemüvegemre, pusztán az elsuhanó lámpaoszlopok sötét sziluettje töri meg a monotonitást. Szédülök.

Basszus, merre járhatunk?

Összes idegszálammal koncentrálok, hogy kilássak, azonban a szemem és elmém képtelen képet alkotni, idő és tér egységes fehérséggé folyik össze.

Bárcsak jönne egy éles kanyar, ahol kénytelen lassítani!

Azonban minden kanyarnál egyre kevésbé fékez. – Fékez egyáltalán? – Mintha azt tesztelné, mi a legnagyobb sebesség, amivel borulás nélkül beveheti.

Oh, bár leszálltam volna annál a lámpánál!

Miért nincs több? Hol a pokolban vagyunk?

Miért szálltam föl mögé? Mi ütött belém? Miért nem menekültem, amikor még volt rá lehetőségem?

Elment az eszem. Ez nem valami romantikus fantasy, amiben az elesett, átlagos lányba beleszeret a különleges, gazdag pasi és megmenti…

Ez egy csapda. Fogságba estem egy sportmotor hátsó ülésén. Önszántamból.

Ő pedig oda visz, ahová akar. Ki a világból. Bele az ismeretlenbe.

A halálba.

Bedől a kanyarban. Mélyebben, mint előtte bármikor.

Fel fogunk borulni.

Testem merev görcsbe rándul. Ordítani szeretnék, ám a rettegés elzárja a levegő útját. Kicserepesedett ajkamba harapok, könnyeim néma segélykiáltásként buggyannak ki.

Visszaáll egyenesbe és tovább gyorsít.

Testével balra mozdítja a motort, hogy kikerüljön egy biciklist, majd hirtelen vissza.

Hogy képes ilyen gyorsan feldolgozni az ingereket és reagálni?

Talán sehogy.

Kanyar követ kanyart.

Egyre gyorsabban.

Ez egy őrült… Meg fogunk halni!

Oldalra pördülünk, lassulunk, a gumik csikorogva csúsznak oldalirányba.

Megáll.

Vérem tovább száguld az ereimben.

Érzem, ahogy leteszi a lábát, leállítja a motort. Alig hiszem el… Mintha nem is velem történne.

– Itt is vagyunk – dallamos hangja pont olyan nyugodt, mint indulás előtt. Hogy lehet…?

Nem érdekes… Minél messzebb kell jutnom tőle.

Kocsonyaként remegő tagjaimba erőt önt az adrenalin. Felállok, kampókká merevedett ujjaikkal markolok a vállába. Átlendülök, talpam aszfaltot ér.

Stabil, kemény aszfaltot. Túl kemény és statikus száguldáshoz szokott testemnek.

A fehér köd fekete szemcsékkel telik meg, térdeim összecsuklanak alattam, táskám tompa puffanással landol mellettem, az út érdes rücskei tenyerem húsába mélyednek.

Hullámzik az utca.

Levegőért kapok. Nem elég…

Remegő kezeim a hideg sisakhoz nyomódnak, hogy levegyem, de beleakad a szemüvegembe; a keret a szemöldökömhöz préselődik. Felhajtom a plexit, kiemelem a szemüvegem, majd eltávolítom a sisakot. Halk koppanással esik ki erőtlen ujjaim közül.

Elvakít a fény, szám, tüdőm megtelik friss levegővel. A fekete pontok felfalják a látómezőmet. Bőröm verítéktől hűvös, nyelvemre forró csoki és gyomorsav kúszik.

Két tenyér ér az arcomhoz, meleg satuba zárja. El akarok húzódni, de nincs erőm elszakadni az egyetlen stabil ponttól az örvénylő világban.

– Minden rendben. Lélegezz az orrodon keresztül. Lassan, mélyeket. – Szelíd, hipnotikus hangja elsimítja felborzolt idegeimet. Becsukom a számat, engedelmeskedem. A látóteremben nyüzsgő sötétség lassan eloszlik.

Előttem térdel, meggörnyedve, fekete tekintete horgonyként fúródik a lelkembe. Van benne valami… Békés és megnyugtató, melytől úgy érzem, otthon vagyok.

– Jobb?

Milyen nagy a keze… beteríti az arcom.

Apa érdes keze csattan az arcomon.

Az ő bőre viszont selymesebb, az ujjai hosszabbak. És nem bántana engem.

– Aha… már jobb.

Lassan enged el, mintha attól tartana, hogy szétesek. Melegsége helyét őszi szellő váltja fel. Hűs, de közel sem olyan fagyos, mint ami a motoron tépázott.

– Tessék – nyújt felém egy kis fehér dolgot. Szemüveg nélkül beletelik pár másodpercbe, mire rájövök: egy zsebkendő.

Mikor kezdtem el sírni? És mikor hagytam abba?

Szégyenkezve, mégis hálásan veszem el, megtörlöm a szemem, kifújom az orrom. Sietve, idegesen, mintha ezzel meg nem történtté tehetném a reakciómat.

Lefejti zsibbadt ujjaimat a szemüvegről, szárait becsúsztatja széltől és izzadságtól loncsos hajam alá, a fülemre, ugyanazzal a lassú mozdulattal, mint indulás előtt. Oly kedvesen és gondoskodóan… Nehezemre esik elhinni, hogy ez a férfi ugyanaz az őrült, száguldó motoros, aki veszélybe sodort.

Talán mert soha nem is voltam veszélyben.

Csak én képzeltem…

Éget a bűntudat.

Amint könnytől maszatos szemüvegem a helyére kerül és a környezet újból éles körvonalakat ölt, mintha az ő enyhén összevont szemöldöke is némi zavarról árulkodna. Félre-félre pillant, hátrasimítja hosszú haját, mely csodával határos módon hibátlan rendezettséggel omlik a vállára.

Egy piros Audi fékez le mellettünk. Ablakán kinéz egy diszkréten sminkelt, középkorú nő. Gesztenyebarna tincsei a festett hajak fényével ragyognak a délutáni napfényben, fülében egyszerű, de drágának tűnő aranyfülbevaló csillan.

– Minden rendben? – zöld szemei aggódva méregetnek. Mintha ismerne.

Nekem is ismernem kellene? Lehet nagyapa egyik ügyfele vagy ismerőse? Láthatott a temetésen, vagy… ki tudja hol. Kínos zavarodottság árad szét bennem. Azok a hírességek érezhetnek hasonlóan, akik egy lépést se tudnak tenni lesifotósok nélkül.

– Igen, minden rendben – mosolygok, farmerom zsebébe gyűröm a zsepit. – Csak hirtelen rosszul lettem, de már jobb – pillantok Devinre, mire a nő sokat sejtően elmosolyodik.

– Akkor jó, már azt hittem, baj van. Vigyázz magadra! – felhúzza az ablakot és tovább hajt.

Amint kifordul a sarkon, Devin feláll, előveszi a mobilját. Jaj ne… Talán most merült fel benne, hogy a nevem nem véletlen esik egybe azzal a sztárügyvédével, aki megannyi bűnözőt juttatott rács mögé. Tuti épp most írja be a nevemet a Google-ba… Rádöbben, mekkora botrányba keveredhet, ha velem találkozgat és faképnél hagy…

– Sajnálom – mosolyától megáll bennem az ütő. – A tizenöt perc az tizenöt perc. Illetve kevesebb – mutatja felém a kijelzőt, melyen a percjelző épp most vált harmincra. Vagyis, ha tizenötkor hagytuk el a kávézót…

Lehetetlen. Hol, milyen utakon jöttünk?

És mennyivel?

Borzongás futkos a gerincemen.

– Legközelebb legyen csak tizenöt. Vagy húsz – hallom a hangomat, de mintha valaki más beszélne helyettem.

Legközelebb?!

Soha. Többé. Nem. Ülök. Fel. Arra.

Miért is? Mert ez volt az első, hogy motoron ültem és túlreagáltam?

– Ha ragaszkodsz hozzá – nevet halkan. Zavartan, ugyanakkor… megkönnyebbülten. Mint aki attól tartott, hogy az első randin túl messzire ment és a lány látni se akarja többé. – Holnap szabadnapom van, így ráérek. Akkor ugyanott ugyanekkor?

– Jó – talpra kászálódom, lesöpröm a térdem.

Lehajol a sisakért. Amit nekem kellett volna felvenni, visszaadni.

Köszönetet mondani. Elvégre bevállalt egy esetleges bírságot a biztonságom érdekében.

Ám a szavak a torkomon rekednek. Fentebb tolom a szemüveget az orromon.

Hogy lehetek ennyire bunkó?

De ő csak mosolyog. Amikor elhalad mellettem, megszorítja a vállam. Futólag, mégis gyengéden, bátorítóan. Mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben… és hogy mennyit jelent számomra az érintése.

– Akkor viszlát holnap – teszi fel a sisakot.

Köszönésre nyitom a szám, de már indítja is a motort és ott sincs. A kertváros ezen része harmincas övezet, ő mégis túl gyorsan fordul ki a főútra.

Életveszélyesen gyorsan.

És én nemrég még mögötte ültem…

Meg is halhattunk volna.

De nem így történt. Pontosan tudta, mit csinál. Vigyázott rám, aggódott értem, törődött velem.

„Egyedül fogsz megdögleni.”

Talán mégsem.

Egy pillanatra eláraszt a jóleső melegség, de rögtön lelomboz a bűntudat. Zsebre tett kezem a zsepit tépkedi. Nem érdemlek ilyesmit. Ennyi időt, figyelmet, törődést olyasvalakitől, mint ő. Ez… egyszerűen túl jó.

Túl jó, hogy igaz legyen.

Lassan én is a főút széléhez sétálok.

A kártyámról tudnia kellett, hogy a szemközti utcában lakom. Mégse tolakodott kérdésekkel. Szerencsére. Nem szívesen vallottam volna be, hogy jobb szeretném, ha anya még véletlenül se pillantaná meg az ablakból. Ki tudja, hogy reagálna. Lehet örülne neki, de lehet dühös lenne. Lehet jelenetet rendezne…

Egy ezüstszínű autó dudálva fékez le mellettem.

Megtorpant a rémület. Mikor léptem le a járdáról? Itt, ahol még zebra sincs…

– A kurva anyádat! – kiált rám, mire átrohanok a túloldalra.

Basszus! Majdnem elütöttek! Máskor hasonló helyzetben már sírva fakadtam volna, most mégse tűnik olyan nagy dolognak.

Az utca két oldalán gömb formájúra nyírt fák sorakoznak. A délutáni napfény átszüremlik köztük, apró fénypontokat szórva a keskeny járdára. Ameddig ellátok, két-háromszintes luxusházak magasodnak oszlopokkal, árkádokkal, kertjükben egzotikus dísznövényekkel, medencékkel vagy szökőkutakkal. Máskor nyomaszt a látványuk; akár egy falka ragadozó, mely éhségtől csillogó ablakszemekkel figyel, várva a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjanak az oda nem illő, eltévedt prédára. Mindig úgy érzem, menekülnöm kell, most mégis régi ismerősként üdvözölnek. Beszívom a frissen nyírt gyep és bokrok levelének illatát. Az otthon illatát. Talán mindvégig otthon voltam, csupán én éreztem magam kívülállónak és kínoztam magam a számkivetettség gondolatával. Békés boldogság bizserget, legszívesebben nevetnék és rohannék.

Mély hangja a fülemben zeng, arcomon érzem a bőre melegét. Újra és újra felidézem, attól tartva, hogy ha egy pillanatra másra gondolok, kétségbe fogom vonni, hogy valaha is megtörtént.

„Akkor ugyanott ugyanekkor?”

A holnap még sose tűnt ennyire távolinak. Akár gyerekként a karácsony; minél jobban várom, annál lassabban telik az idő.

Ugyan… ez csupán huszonnégy óra, kibírom valahogy.

Kinyitom a vörösesbarna kerítéskaput. Rugalmas léptekkel elhaladok anya rózsaszín-fehér hortenziái közt húzódó térkő ösvényen, meg se állok a márványlépcsőig.

A ház rám veti két emelet magas árnyékát. Szinte magamon érzem a fehérre mázolt falak, ablakok, erkélyek súlyát. De még ez se tűnik oly nehéznek, hogy ne bírnám el.

Belépek az üveggel ellátott, kazettás bejárati ajtón, mely tompán csukódik be mögöttem. Épp veszem le a cipőmet, amikor anya papucsának koppanása visszhangot vet a lépcsőn, megdermesztik boldogan hömpölygő gondolataimat.

Várom, hogy leszidjon. Igaz, késtem, de tegnap elmosogattam és ki is teregettem…

Felbukkan a lépcsőfordulóban. Elegáns, bő szabású pulóvert visel, testhezálló leggingse kissé eláll a combjaitól. Egy hónappal ezelőtt még csinosan feszült rajta – ennyi utal csupán arra, mennyit fogyott apa halála óta. A sminkje továbbra is tökéletes, a haja rendezett lófarokban verdesi a hátát, francia műkörmei ápoltsága elárulja, hogy ma is manikűrösnél járt. A szemei változatlanul sötétek és szúrósak.

– Te meg hol a picsá… ban voltál ilyen sokáig? – Éles hangját hirtelen megszelídíti a döbbenet. –Mire fel ez a jókedv?

Valóban mosolygok. Mióta? Azonnal le kell törölnöm a képemről… De nem megy. Talán mert nem is akarom. Hadd lássa, hogy bármennyire dühös rám, nem hagyom magam letörni.

– Hiába mondanám, úgyse hinnéd el.

Ábrázata elnyúlik a kíváncsiságtól, mire egyre szélesebben mosolygok. Hogy elvesztette a kontrollt!

– Azért tégy egy próbát! – szája fölfelé rándul. Szinte látom, amint pókerarca mögött felsorakoztatja az érveit, hogy bármilyen válasszal állok is elő, ő a megfelelő fegyverrel támadhasson.

– Egy fiúval találkoztam.

Tussal kihúzott szeme elkerekedik, de őszinte kíváncsiságtól csillog.

– Ezt tényleg el kell mesélned! Minden apró részletet! – Könnyed léptekkel az étkezőbe sétál, leül a mahagóniasztalhoz és kedvesen int, hogy csatlakozzak hozzá. Gondterhelt ráncai kisimulnak, a gyász árnyéka elvonul arcáról.

Nosztalgia kerít hatalmába. Két éve elvitt moziba, de lehet volt az három is… Akkor beszélgettünk utoljára a sulin kívül bármiről. Nevetés csiklandozza a torkomat. Talán most minden jóra fordul.

Lehuppanok vele szemben. Mintha egy új személyként, egy új életben foglalnék helyet, melyben Devin puszta emléke olyan védőburkot von körém, mely megakadályozza, hogy bármi rossz történjen velem.

– Szóval, hogy ismerted meg? – búgja lelkesen.

– Tegnap a könyvtárban láttam és azonnal megtetszett.

– Szóval ezért késtél tegnap is – kacsint. – Hogy néz ki? Helyes?

– Nagyon. Izmos is, de nem hivalkodóan. Magas, elegáns, a haja ápolt és fényes. – Belepirulok az emlékbe. – Épp egy könyvet kerestem és ő segített megtalálni. Amikor átnyújtotta, összeért a kezünk és… Nagyon zavarba jöttem. Annyira, hogy ottfelejtettem az olvasókártyámat, ő pedig ma utánam hozta a sulimhoz. Majd elhívott kávézni, beszélgettünk…

– Milyen volt vele?

– Nagyon jó. Kedves és figyelmes. Mint akit tényleg érdeklek. Képzeld, holnap szabadnapja van, és megint találkozik velem!

– Szabadnap? – vonja össze a szemöldökét. – Dolgozik suli mellett?

– Hát… Ő már nem iskolás.

– Szóval idősebb nálad – őszinte mosolya mesterkélt vigyorrá változik. – Mennyivel?

A szégyen tüskés gombócot gyúr a nyelőcsövemben.

– Valamennyivel… – sütöm le a szemem, térdeim egymáshoz préselődnek az asztal alatt, hátam meggörnyed.

– Akkor ha jól értem, ez a te „fiúd” egy felnőtt férfi – felkönyököl az asztalra, állát öklére helyezi, felsőbbrendűen sandít le rám hosszú szempillái alól. – Igaz?

Nyelek egyet, de a szúrós gombóc ezer tűvel kapaszkodik a torkomba.

– Jaj, drágám… – sóhajt, hangja csöpög a kedvességbe bugyolált szánalomtól. – Ne éld bele magad ebbe.

Fájnak a visszatartott könnyek.

Kérlek, ne folytasd! Hadd örüljek még egy kicsit! Amint fölmegyek a szobámba, úgyis rájövök magamtól is…

– Nézz magadra! Kopott fiúruhák, zsíros haj, fölös kilók… Ő pedig elegáns, ápolt és kisportolt. Meg se fordult a fejedben, hogy vajon miért állt szóba veled?

Beharapom az ajkam. Erősen. A fájdalom a jelenben tart, eltereli a figyelmem lelkem sajgásáról. A kín dagályként duzzad bennem. Középről indul, majd fokozatosan elárasztja az egész testemet, a fülemtől a lábujjam hegyéig.

Kérlek… Ne mondd ki!

– Mert könnyű préda vagy. Pontosan látja a köztetek lévő kontrasztot és ki akarja használni. Csak arra kellesz neki. És csak addig.

– Nem… Te nem voltál ott. Nem értesz semmit! – vágom rá, de főleg csak magamat akarom meggyőzni.

– Oh de, nagyon is értem. És te is, csak épp nem tetszik, amit hallasz. Márpedig én az anyád vagyok, és anyaként kötelességem figyelmeztetni. A te érdekedben.

Az én érdekemben…

Belemerülök érintésének emlékebe, fekete szemeinek mélységébe.

Ne éld bele magad ebbe.

Akkor ugyanott ugyanekkor?

Csak arra kellesz neki.

Csak arra… És az olyan nagy baj volna? Legalább arra kellek valakinek.

Ki akarna megdugni egy disznót? – Apa hangja olyan tisztán zeng a fülemben, mintha itt állna mögöttem.

A könnyeimet nyelem – egyre nehezebb visszatartani őket. De ki kell tartanom. Még egy kicsit.

Elszánt tekintete visszavágásra vár, csak hogy újra és újra hangoztathassa az igazát, porig alázva engem.

Szó nélkül felállok.

Kihívóan felvonja az egyik szemöldökét – ha most megfutamodsz, azzal elismered a saját vereségedet.

Igen, így van. De inkább csöndben visszavonulok, minthogy megadjam neki az örömöt, hogy újra sírni láthat.

Vállamra veszem a táskámat és elindulok fölfelé a lépcsőn.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

– Ültél már motoron? – A pokoli gépezethez sétál, hosszú ujjaival végig simít az ülésén, a fekete domborulatokon, végül keze megállapodik a kormányon.

A makulátlan karosszériát beragyogják a levelek közt átszüremlő fénysugarak. Keresztbe teszem a karjaimat magam előtt, egyik lábamról a másikra nehezedem. Mellkasomat rettegés szorongatja. Akárcsak gyerekkoromban, amikor nem akartam, hogy az orvos vért vegyen tőlem. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, mégis vonakodtam átesni rajta. Gyerekként nem volt választásom.

Most viszont enyém a döntés. Még elsétálhatok anélkül, hogy kockára tenném az életemet holmi tizenöt percért.

Tizenöt perc… Nevetséges; kocsival is legjobb esetben fél óra.

De legalább addig is vele lehetek. A férfival, aki kíváncsi rám, törődik velem és haza szeretne vinni.

Halk nevetése végigborzong a gerincemen.

Ennyire kiülhetett az arcomra a félelem?

– Na, meglátod, nem olyan szörnyű – nyújtja felém a fekete bukósisakot, de habozok elvenni. – Nem bízol bennem?

Félszeg mosolya, sötét szemei egyre könyörögnek. Kedvesen, barátságosan, akár egy ételért ácsingózó kiscica, melynek lehetetlen nemet mondani. Lenyelem a szorongásom, elveszem a sisakot.

Kezei lassan fentebb emelkednek, az arcomhoz közelítenek, én pedig kővé dermedve hagyom, hogy leemelje orromról a szemüveget.

– Most már felteheted.

Engedelmeskedem, de amint a fejemre nehezedik, baljós érzés kerít hatalmába.

– Várj; ha ezt nekem adod, akkor rajtad mi lesz?

– Semmi. – Hangja bizalmas és higgadt.

– És ha megbüntetnek?

– Akkor megbüntetnek – von vállat, oly természetes könnyedséggel, mintha arra hívtam volna fel a figyelmét, hogy ernyő nélkül el fog ázni az esőben.

Homályos sziluettje közelebb hajol, felnyitja az átlátszó részt és betolja a szemüveget. Levegőt se merek venni, ahogy a műanyag szárak becsúsznak a sisak bélése és a fejbőröm közé. Kicsit magasan vannak, de fokozatosan ereszkednek. Lassan, finoman csinálja, ügyelve rá, nehogy felsértse a fülemet. Végezetül ráigazítja az orrnyergemre.

Bizsergek. Vajon az ágyban is ilyen figyelmes és gyengéd?

Többen is próbálták már feladni a szemüvegem az életem során, de eddig ő járt a legközelebb a tökéleteshez. Stabil, viszonylag kényelmes és még a papucs se irritálja a szemem.

Ez annyira… valószerűtlen. Újra bizalmatlanság ébred bennem.

– És ha karambolozunk és meghalsz? – keresem a kifogásokat, ám hangom halk, szám száraz.

– Nem halok meg egykönnyen – arcán mosollyal hajtja le a sötétített plexit, mégis nyomasztó bezártság telepedik rám. Mintha a koporsófedelet zárta volna rám úgy, hogy még élek.

Felül a motorra, kirúgja a támaszt, a kormányra támaszkodik.

– Gyere! – biccent a mögötte húzódó rövid, keskeny részre.

Még közelebb araszolok, abban a reményben, hátha megpillantok egy szélesebb, biztonságosabb utasülést. De nincs.

Az a pici az utasülés!

Te jó ég… Tán el se férek rajta.

– Először is: mindig a bal oldalról szállsz fel-és le a kipufogó miatt. Kárt tehetsz benne, illetve frissen leállított állapotban meg is égethet.

Bólintok.

– Fogd meg a vállam – veszi előre a haját a jobb oldalra, majd amikor rádöbben, milyen alacsony vagyok, előrébb hajol, de még így se érem el kényelmesen. – A karomat is megfoghatod. Ezután tedd a bal lábadat a lábtartóra, lendülj át és ülj le.

A kezem úgy remeg, mintha a meztelen testét kellene megérintenem. Davidet és apukámat leszámítva ő az első férfi, aki ennyire közel enged magához. Nem csupán enged; utasít. Kedvesen, a zavar legkisebb jele nélkül, mégis határozottan. Úgy fest, nincs más választásom; megteszem.

A szövetkabát anyagán keresztül is érzem, hogy kemény izmok feszülnek alatta. Átvetem a lábam, leülök, a lehető legtávolabb…

Megbillenek.

Riadtan húzódom közelebb, térdeim keskeny csípőjéhez érnek.

Arcom lángra lobban. Közénk rakom a válltáskámat. Biztos ő se akarná, hogy…

Hátranyúl, megragadja a csuklóm és magára húz.

– Nincs kapaszkodó; így ha nem akarsz leesni, át kell ölelned – vonja karjaimat a dereka köré. –Főleg gyorsításnál. Fékezésnél pedig támaszkodj a tankra – simítja tenyerem a kormány és az ülés közt domborodó vázrészre. Kezem a hideg fém és az ő meleg marka közé préselődik.

Elenged, hogy ismét a kormány fölé hajoljon.

A szégyenlősség arra sarkall, hogy azonnal húzódjak el tőle. Mégsem teszem. Olyan jólesik a közelsége. Beszívom parfümjének fűszeres illatát. Fahéj és kardamon. Különben is; ez csak a dereka. Viszont ha a kezem egy kicsivel is lentebb lenne…

– Próbálj meg ellazulni. Ne ülj mereven, egyenes háttal, és ne forgolódj! Ha dőlök, velem dőlsz, máskülönben felborulunk. Csak akkor szállj le, amikor szólok. Van esetleg kérdésed?

– N-nincs.

– Akkor Széna tér?

– Kicsivel előtte jobbra nyílik a Tél utca. Ha ott leraksz, az tökéletes.

– Rendben, kapaszkodj! – Hallom a hangján, hogy mosolyog. Van valami benne, ami nyugtalanít. Valami vad és bestiális…

Beindítja a motort. Hangos, de feleannyira se fülsértő, mint amire számítottam.

Nagy sebességgel megindul, mire csúszni kezdek hátra. Le fogok esni… Zavarom rögtön elpárolog; úgy simulok a hátához, mintha bele akarnék olvadni. A táskámban lapuló könyvek a hasamba fúródnak. Kétségbeesett kezem Devin puha garbójába kap, pont azoknál az izmoknál, melyeket tegnap úgy csodáltam könyvpakolás közben. Most mégse hoznak lázba.

Túl kell élnem.

A szél belekap a sisak alól kilógó hajamba, keresztülsüvít a pulóveremen.

Mire megpillantok egy gyalogost, már el is hagytuk. Majd még egyet… és még egyet.

Szívem a torkomban lüktet.

Vajon megengedett ekkora sebességgel hajtani a sétáló övezetben? Őt mintha nem is érdekelné; úgy szlalomozik a járókelők között, mintha útjelző bóják lennének, melyeket nem baj, ha véletlenül elsodor.

Enyhe döccenés jelzi a belváros végét, a főút kezdetét.

A motor felbőg ahogy még több gázt ad, a közegellenállás nekinyomódik a vállamnak. Testem minden izma megfeszül, hogy az ülésen tartsam magam. Jeges orkán tépázza barna tincseim, a pulcsim viharban lobogó vitorlává duzzad mögöttem. A fagy ezer tűvel fúrja keresztül a farmerom anyagát. Devin haja pókhálóként burkol be, mozgó szálai el-eltakarják a kilátást.

Autók suhannak el mellettünk. Úgy maradnak hátra, mintha forgalommal szemben száguldanánk. Alattunk a sávjelző fehér szakaszai egységes záróvonallá olvadnak, míg az utat szegélyező fák, boltok és lámpaoszlopok szürreális masszává folynak össze.

Reszketek.

Ujjaim szorosabban markolnak Devin pulóverébe. Görcsösen, pont ahogy az életemhez ragaszkodom.

Le akarok szállni. Menekülni. Azonnal.

De hogyan?

Ha letenném a lábam, leszakítaná az aszfalt.

Vajon mennyivel mehetünk?

Kapkodva szedem a levegőt, leheletem vékony párát képez a szemüveglencsén.

Mi lesz, ha megbüntetnek?

Akkor megbüntetnek.

Kedves mosolyának emléke démoni vigyorrá torzul. Talán soha nem is volt kedves, csak én akartam annak látni…

És én felültem a motorjára. Egy idegen férfi motorjára.

Idegen…. Idegen…

Semmit se tudok róla.

Komolyan ennyire magányos volnék? Pár percnyi együtt töltött időért eldobnám az életem?

Könny szúrja a szemem, de kipislogom. Most nem sírhatok…

Lefékez. Épp olyan hirtelen, mint ahogyan elindult.

Csúszok előre, kezem beszorul a tank és Devin közé. Fáj, de amint megállunk, a nyomás enyhül. A fehér hajzuhatag leomlik, az utca és a forgalom szilárd formát ölt. Mellettünk betonépület magasodik, rajta piros kakast ábrázoló logóval.

A vágóhíd. Ismerem ezt a környéket!

Előttünk a vasúti sínt jelző lámpa pirosan villog, a sorompó elzárja az utat.

Itt az alkalom, hogy leugorjak és elmeneküljek.

Csak akkor szállj le, amikor szólok.

Légzésem egyre gyorsul, a pára vastagodik.

Ne, ne! Így még ennyire se fogok látni! Teljesen ki leszek szolgáltatva!

Már most is ki vagyok. Balesetet szenvedhetünk. Meg is halhatok.

Nem, az nem lehet. Bizonyára tapasztalt motoros, vigyáz rám. Muszáj így tennie; ha történik velem valami, akkor őt vonják felelősségre. Elvégre még kiskorú vagyok; látnia kellett az olvasójegyemen. Meg aztán, ha az én életemet veszélybe sodorja, akkor a sajátját is. Olyat pedig nem tenne.

Biztos? Elvégre odaadta nekem a sisakját.

Nem halok meg egykönnyen.

Karomat még szorosabbra fonom a dereka körül, érzem, ahogy izmai egybefüggő, kemény tömbként emelkednek és süllyednek. Milyen feszesek…

Olyan, akár egy ugrásra kész ragadozó. Pedig piros a lámpa.

Szívem egyre vadabbul tombol.

Beharapom a szám, de hiába; a pára tovább vastagodik.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Ismét a fehér ledlámpák fényében úszó spirálfüzetem fölé görnyedek, hogy a jegyzetelés látszatát keltsem, amikor megszólal az óra végét jelző dallamos csengő. A kréta serceg a táblán ahogy Mr. Toth felírja a házit; valami esszét, amit úgyse fogok megcsinálni.

Körülöttem az osztály egy emberként pakol, mintha azon versenyeznének, ki jut ki előbb a töri teremből és a suliból. Mr. Toth még beszél pár szót a faktosokkal, megvakarja rövidre nyírt vörös haját, majd felnyalábolja a naplót és kimegy. Nekem is menni kéne; anya ki fog nyírni, ha lekésem a 14:25-ös buszt. Öt percem maradt kiérni… De olyan jól esik itt ülni és ábrándozni. Bárcsak tegnap ilyenkor lenne és láthatnám Őt! Közben az ötvenedik virágminta indáját kanyarítom a füzetembe a második világháború helyére. Sose tudtam rajzolni, mégis segít előhívni az emlékeimet és elmélyülni bennük. Felidézem a tegnapot, úgy, mintha most történne.

– Te nem jössz? – huppan mellém Mandy, hangja megtöri az üres terem csöndjét. Vattacukor illatot áraszt. Émelyítő ez a parfüm. Akárcsak ő. – Mi a fene ez?

– Semmi! – elejtem a tollamat, becsapom a füzetet.

– Tudom, hogy ma van a bajnokság első napja, de…

– Oh, de jó, hogy szólsz! Egy pillanatra el is…

– Elfelejtetted?! – csap az asztalra rózsaszín porcelánkörmös kezével. – Te? Akinek más se jár a fejében, csak az a Meta-izé? Meg Bill, aki bizonyára már a 14:25-ös buszhoz siet… – Résnyire húzza fekete tusvonalas szemeit. – Te titkolsz valamit.

– Nem én! – górom be a cuccaimat vállpántos táskámba, közben néma fohászt mormolok, hogy Mandy ne faggasson tovább. – Most már tényleg sietnem kell… – állok fel, de ő a pulcsim ujjánál fogva visszaránt a padba.

– Kedves barátném. Négy hosszú év alatt igazán kiismerhettél annyira, hogy tudd; szerelmi ügyek kiszagolásában profi vagyok. Ennek a nagy titkolózásodnak márpedig pasi szaga van. De miért félsz elmondani? Mindent tudsz rólam. Még azt is, hogy Mattel kutyapózban, Eugene-nel hatvankilencben toltam, míg Tomot napi kétszer leszoptam a régi épület vécéjében. Azt hittem, hogy ez a bizalom, ami közöttünk…

– Jól van, jól van! – fordulok beletörődötten a vörös-fekete felsős, miniszoknyás lányhoz. Másképp úgyse szabadulok tőle. – Tegnap, miután otthagytalak a plázában, nem mentem egyből haza. Nagyon féltem, és ilyenkor mindig David jut az eszembe, és hogy miket csináltunk régen. Gondoltam, nosztalgiaként elmegyek a könyvtárba és kiveszek egy Harry Pottert. De a könyvtárat a tavalyi tanév óta átrendezték…

– A lényeget csajszi – piszkálja a körmét.

– Volt ott egy férfi. Egy könyvtáros, aki úgy nézett ki, mint Metamorph harcosa. Fekete szerelés, hosszú, fehér haj…

– Pff… Mit eszel te ezeken a hosszú hajú fazonokon? Az a Meta-gyerek is baromi jó pasi lenne, ha levágatná azt a nagy kék loboncát.

– Ez nem lobonc volt. Hanem valami ragyogó, túlvilági dolog.

– Aha, persze. Magyarán belezúgtál egy slampos, szimatszatyros rockerbe.

– Mandy! Ő teljesen más. Mintha egy fantasyből lépett volna ki, csak épp páncél helyett garbót viselt…

– Garbót?! Hány éves ez az álompasi?

– Szerintem harminc körüli… – hangom elhal. Ez még a fejemben is borzasztóan hangzott, nemhogy így, hangosan kimondva. Megvakarom a halántékomat a szemüveg szára alatt.

Mandy felnevet. Harsányan, fülsértően.

– Egy harminc éves, vézna rocker! Hát ez jó!

– Nem, nem rocker. Annál sokkal elegánsabb. És kigyúrtabb. Nem egy agyonszteroidozott testépítő, hanem az arányos, vonzó férfiak mintapéldánya. Azon a vékony felsőn átlátszottak az izmai. Persze nem úgy, mint egy izompólón, csak olyan sokat sejtetően, hogy szinte viszket a kezed, hogy letépd róla. Nyilván nem tettem, csak figyeltem, ahogy a könyveket pakolja. De esküszöm, már az a látvány is…

– Jesszus! – Egy ujjal végigsimít nevetéstől könnyes szemein. Sajnos vízálló a szempillaspirálja. – Te totál beleestél!

– Nevess csak. Úgyse tudom szavakkal visszaadni, amit átéltem. Csak akkor értenéd, ha…

– Látnám? Rendben. Indulhatunk is! – áll fel.

Kifut belőlem az erő.

Bármit, csak ezt ne! Valamit ki kell találnom, hogy eltántorítsam. De mit?

– Gyanús lenne, nem gondolod? Max amikor visszaviszem a könyveket, csatlakozhatnál. – Úgyis elfelejti addigra.

– Na és az mikor lesz? – teszi csípőre a kezét türelmetlenül.

– Mindjárt mondom…

Fájó szívvel veszem elő a mobilomat, rácsatlakozok a suli harmatgyenge wifijére. Amíg a könyvtár oldala tölt, előveszem az irattárcámat, hogy megnézzem a belépéshez szükséges olvasókártya azonosítómat. Átlapozom, de nem találom. Újra átpörgetem. És újra. Talán összetapadt két oldal… vagy a pénztárcámba raktam… vagy a táskámba.

– Minden oké? – szakítja félbe a kotorászásom.

– Nem, nincs. A könyvtárbérletem…

Hirtelen bevillan.

– … a kölcsönzőpulton felejtettem. Hozzám ért a keze és…

– Hozzád ért a keze? – szótagolja.

– Véletlen volt; adta ki a könyveket, én meg…

– Direkt hozzáértél.

– Nem! Oda se néztem!

– Hát jó… – somolyog kételkedve. – Úgy fest, hamarabb vissza kell menned abba a könyvtárba, mint tervezted. Nem gond, ha veled tartok?

Dehogynem.

– P-persze… gyere.

Kilépek a fehér falú, boltíves folyosóra. A tömeg már elvonult, csupán egy-két diák beszélget a lépcsőn üldögélve. A nyitott ablakokon beáramlik a délutáni szellő, én mégis fuldoklom a düh és kétségbeesés könnyeitől.

Miért mondtam el? Dicsekvésből, vagy csupán meg akartam osztani az örömömet? Fogalmam sincs. Mindenesetre ha Amanda Taylor eljön velem, tuti lecsapja a kezemről. Őt aztán kicsit se tántorítaná el a korkülönbség és a botrány. Sőt. Még élvezné is az irigy, vagy épp rosszalló tekinteteket. Neki semmi se szent, csak hogy tovább gyarapítsa a tapasztalatait. Egész pontosan; a gyűjteményét, melynek az elf harcos lesz a díszpéldánya. Szinte hallom, amint arról áradozik, melyik drága étteremben vacsoráztak, melyik sorozatot nézték, hová mentek kirándulni, milyen pózokban szexeltek… Holott mindezt én akartam vele átélni.

De soha nem fogom.

Lenyomom a főbejárat rézkilincset, nekifeszülök a kétszárnyú faajtónak. Odakint a diáksereg mostanra szétszéledt, csupán néhányan olvasnak a padokon, fociznak a betonudvaron, mely tavaly még zöld parkként árasztotta a virágok illatát. Az antik, kovácsoltvas kerítés kapuja nyitva, mellette pedig…

Hosszú fehér haj, távolba révedő intelligens arc, fekete szerelés.

Úgy lépek vissza az épület árnyékos belsejébe, mintha megégetett volna a napfény. Becsapom a nehéz ajtót.

– Téged meg mi lelt? – sepri le Mandy bakancsának orrát. Észre se vettem, hogy ráléptem.

– Ez Ő. Itt van.

– Nagyon vicces – forgatja a szemét, de ahogy sápadt arcomba egyre több vér tódul, végül enged a kíváncsiságnak és résnyire nyitja a bejáratot.

A kinti világosság fénycsíkot rajzol vastagon sminkelt ábrázatára. Mogyoróbarna szemei kerekre tágulnak, barackszínű ajkai résnyire nyílnak. Alig észrevehetően megnyalja a szája szélét. Ismerem ezt a nézést; milliószor láttam már. A nézést, mely szilánkokra zúzza reményeimet.

– Öhm… Izé… Azt elfelejtetted megemlíteni, hogy a pasas divatmodell. Ráadásul gazdag. Lehet neked nem tűnt fel, de az az elegáns szövetkabát igen márkás darab. A felső tízezer hord ilyet. Nem tudom, mit dolgozhatott ezelőtt, de erre aligha futja egy könyvtárosi fizetésből.

Vágyakozó sóhaj szakad fel belőle.

– Igazad volt; ez tényleg az a fajta pasi, akinek fizetnék, hogy rám élvezzen.

Bármilyen más helyzetben már rávillantanám az „ugye megmondtam” győzelmi vigyorom. De bár ne mondtam volna meg! Bár ne válna ez az álom is rémálommá! Mandy, a tökéletes alakjával, előnyös szerelésében itt folyatja a nyálát…

– … rajtam meg pont ez a szakadt ujjú pulcsi van – szalad ki a számon.

– Látod-látod; én szóltam neked tegnap, hogy vegyél valami csini rucit! – dorgál leereszkedően. – Büntetésből te mész elöl.

Mielőtt észbe kapnék, már ki is taszít az udvarra. Innen pedig már nincs menekvés; muszáj elmennem a kapuig, ki az utcára, el mellette…

Sose volt ennyire nehéz egyik lábamat a másik elé rakni. A térdem úgy remeg, hogy attól félek, összecsuklik alattam. Ahogy közeledek, a szívem egyre vadabbul ver. Igyekszem a földet bámulni, hátha úgy könnyebb, de pillantásom minduntalan visszatéved rá. Olyan akár egy mágnes, melynek vonzásától nem szabadulhatok. Irigylem Mandyt, amiért a hátam fedezékéből méregetheti.

Hátra simít egy fehér tincset, fülének porcos szélén fülbevaló csillan. Ezüst, vagy fehérarany, benne zöldeskék kő. Előveszi a mobilját; az időt nézi.

Vár valakit. De kit? Sose járt itt ezelőtt. Lehet, hogy az egyik fiatal tanárnő új pasija… Esetleg az egyik diák a barátnője?

Mellkasomra mázsás súly nehezedik.

Egy szélfuvallat meglibbenti a haját, felém sodorja az illatát.

Lüktet a nyakam, a fülem, a szemem.

Kilépek elé.

Ő rám néz, fekete tekintete csapdába ejti az enyémet.

– Talia, igaz? – mosolyodik el.

Összerezzenek, mozdulatlanná dermedek.

Honnan…?

– Tegnap ezt a pulton felejtetted – nyújtja át a könyvtárbérletemet. – Útba esett hazafelé menet – biccent a suli felé, – gondoltam, visszaadom.

Honnan tudta, melyik suliba járok? Biztos rám keresett Facebookon. Nyomozott utánam. Csakhogy idehozhassa. Nekem. Úgy kapok a kártyáért, akár a nyertes lottószelvényért, a zsebembe süllyesztem. Köszönetet szeretnék mondani, de a torkomat mintha elvágták volna.

– Devin vagyok, Devin Wiczanovski – nyújt kezet.

Habozok hozzáérni. Félek, ha megteszem, felébredek. De nincs mit tenni…

Apró, nyirkos kezem hosszú, meleg ujjai közé simul. Pont olyan, mint amilyennek képzeltem: nagy, határozott, selymes tapintású. Elveszek az érzésben, akárcsak a tenyerében. Gondolataim szétesnek, de stabil, gyengéd szorítása egyben tart. Bőröm átveszi az övének melegét, nyugalom és biztonság árad szét bennem.

Fogalmam sincs, hogy pillanatok vagy percek telnek-e el így összekapcsolódva.

– Én Amanda Taylor vagyok, Talia legjobb barátnője – tol félre a vállával finoman.

Vele is kezet fog, de mintha futólag, udvariasságból tenné.

– Örvendek – mély hangjába közöny vegyül, majd ismét felém fordul. – Lenne kedved meginni velem valamit?

Hogy tessék? Ő most… Randira hív? Nem, ez bizonyára egy félreértés. Nyilván Mandynek címezte a szavait és pusztán véletlenül pillantott rám.

– É-én? – bökök a mellkasomra, csalódásra számítva.

Bólint.

– Természetesen megértem, ha mást terveztetek. – Mosolya szomorú, lemondó. Én szoktam így mosolyogni amikor Mandy levadássza előlem az infószakosokat.

De őt nem fogod.

– Persze, miért is ne. Mandy úgyis siet, randija van Alannel. Annyit készültél erre a napra, nem szeretnélek feltartani. Szóval menj csak nyugodtan, én megleszek.

Mit művelek?

Mandy homlokára szaladó szemöldökéből ítélve benne is ugyanez a kérdés fogalmazódott meg.

– Köszönöm, ez igazán nagylelkű. Akkor én lépek is. Viszlát holnap! – integet barátságosan, ám szemei azt üzenik: ezt még nagyon meg fogod bánni.

Talán tényleg meg fogom, de jelenleg beharapom a szám, hogy elfojtsak egy győzedelmi kacajt. Utálom, hogy mindig minden összejön neki. Jöjjön is, csak Devint hagyja ki belőle.

Devin. Milyen szép név… Habár a halott bátyámat is így hívták.

– Legjobb barát, hm? – sandít le rám sokat sejtően, mikor Mandy hallótávolságon kívülre kerül.

– Ja, gimi első osztálya óta. Szüksége van valakire, aki kiokítja, ha épp kockákat támad kedve felszedni, nekem meg nem akadt más jelentkező a „legjobb barát”-posztra.

– Részvétem.

Mi ütött belém? Fiúk jelenlétében általában meg se merek mukkanni, erre jön ez az idegen férfi és minden szorongásomat a múltba száműzte egyetlen kézfogással.

Odalép a járda szélén letámasztott motorhoz, ami csak most tűnik föl nekem. Áramvonalas, futurisztikus, mintha egy sci-fiből szalasztották volna. Fényes, fekete, sehol egy felcsapódott földszemcse, odaszáradt sárdarab. Alján szürke szöveg: Yamaha R1. Annyira értek a motorokhoz, mint az öltözködéshez, de annyi biztos, hogy többe kerülhetett némely autónál.

Erre aligha futja egykönyvtárosi fizetésből.

Sötét árnyék vetül rám. Semmit nem tudok róla. Honnan szerzett ennyi pénzt? Örökölt, vagy valami illegális munka? Mit keres itt valójában? Mit akar tőlem? Pont tőlem és nem Mandytől?

Mellém tolja a motort. Mintha a gondolataimban olvasna, megszólal:

– Ha még most utána rohansz, talán kiengesztelheted.

Eszemben sincs.

Az arckifejezésem valószínűleg többet árul el a bennem támadt iszonyatról, mint szerettem volna, ugyanis Devin szájsarka fentebb rándul. Halvány, cinkos mosolya az én lelkem tükre.

Én is elmosolyodok.

Fogalmam sincs, ki ez a férfi. De meg akarom ismerni.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

Már sötét van, amikor bezárkózom a szobámba. Egyedül kuporgok az ágyamon, beborít a csönd, de anya hangja tovább üvölt a fejemben.

Hol a picsában voltál ilyen sokáig? Komolyan azt hitted, megúszod amit napok óta halogattál? Hogy lehetsz ennyire trehány? Egy lusta dög… Még szerencse, hogy apádnak már nem kell ezt látnia…

Dühtől szikrázó sötét szeme, szoros lófarokba fogott haja, igényes alakja minduntalan betolakodik a gondolataim közé. Az utóbbi időben még többet jár vásárolni és körmöshöz. Akárcsak apa, ő is felmondott a munkahelyén a gyászra és az örökölt vagyonra hivatkozva. Alig eszik, így sokat fogyott, holott eddig sem volt rajta felesleg. Esténként sír, reggel pedig gyakran újabb borosüveg várja a kuka mellett, hogy levigyék a szelektívbe. Hiába tölti ki a napjait a boltokkal és a barátnőkkel való chateléssel, valójában fogalma sincs, mihez kezdjen az apával folytatott háború nélkül. Egyetlen céljává azt tűzte ki, hogy „embert farag belőlem”. Mert ha már apámnak nem sikerült, majd őneki fog. Minden nap otthon várja, hogy suli után hazaérjek. Délutánonként random rám nyit, hogy ellenőrizze, mennyit tanulok, mikor kapcsolom be a gépem. Azon se lepődnék meg, ha levetetné az ajtómat, megfosztva a maradék személyes teremtől is.

Vajon mit szólna hozzá, ha egy pasival állítanék haza? Mondjuk egy nálam kétszer idősebbel? Elmosolyodok a lehetetlen jeleneten. Magam köré fonom karjaimat, elképzelem, hogy az ő erős karjai ölelnek, a nagy, meleg tenyerébe rejti mosogatástól száraz kezemet…

Az ajkamba harapok.

Nem volna szabad ilyenekre gondolnom. A bűntudat savként áramlik a bőröm alá. Fáj. Sokkal jobban, mint ezelőtt bármikor. Talán mert a vele való kapcsolat több valóságalappal bír, mint az összes eddigi plátói szerelmem együttvéve. Ő ott a könyvtárban megszólított. Rám mosolygott. És kétszer is összeért a kezünk.

Vajon másodjára direkt csinálta?

Ugyan, miért tette volna? Flört? Bizonyára jobb nőket is megkap ugyanennyi erőfeszítéssel… Gúnyolódás egy kiskorú szűzlány zavarán? Aligha. Azok a barátságos, fekete szemek nem nevettek rajtam, pedig olyan mélyre ástak bennem, ahol még senki nem járt azelőtt. Inkább sajnálat és empátia tükröződött bennük. Mintha pontosan tudná, mi játszódott le bennem, mégsem zavarná…

Áh, ugyan már! Túlgondolom. Csupán egy olvasó voltam egy könyvtárban, neki meg az a munkája, hogy segítsen és kiszolgáljon. Nincs ebben semmi rendkívüli.

De úgy szeretném hinni, hogy van.

Telefonomon egyre a könyvtár dolgozóinak listáját görgetem. De nincs köztük. Talán az egyik olyan személy, akinek nincs kép a neve mellett. Vagy egy új dolgozó, akinek az érkezése óta nem frissítették a weboldalt. Talán a Facebookon, a könyvtár több ezer követői között…

Miért csinálom ezt? Miért nem megyek vissza egyszerűen valami ritka könyvet keresve?

Nem. Ennél mélyebbre nem süllyedhetek. Ő egy felnőtt, önálló férfi, akinek eszében sincs botrányba keveredni egy kiskorú miatt. Munka után otthon várja a felesége, a gyerekei, nekem nincs helyem az ő életében. Hiába ért össze a kezünk, ezerszer elérhetetlenebb, mint Bill valaha is lesz.

El kell engednem.

Megnyitom Metamorph egyik videóját, csakhogy lássam, amint a fehér hajú elf harcos halomra öli a démonokat. A könnyed, légies mozgását, izmos testét.

Segíthetek valamiben? – Mély, hipnotikus hangjának emlékébe be-beszivárog Metamorph narrációja. Milyen ideges… Hát persze; holnap lesz a világbajnokság első napja! Hogy felejthettem el? Erre várok a tavalyi felsülése óta! Vajon az idén hogy fog szerepelni?

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>

– Na, hogy festek? – húzza el Mandy a próbafülke függönyét, föltárva topmodell alakját. Mély V dekoltázsú pólóban, bézs cicanadrágban pózol.

– Jól. – Oltári dögös, pont, mint az előző húsz szerelésben. Én pedig bármimet odaadnám egy ilyen testért. Ő meg mintha direkt bosszantana az elégedetlenkedésével. Karjaim majd’ leszakadnak a még felpróbálásra, illetve visszaakasztásra váró ruhadaraboktól.

– Simán jól? Egy jól szerinted le fogja nyűgözni Alant szombaton? Add ide azt a fekete felsőt!

Odanyújtom a teljes stócot, jelezve, hogy szolgálja ki magát, mert nincs több szabad kezem. Azonnal kiszúrja a mozdulatom mögött megbújó kedvetlenséget.

– Mi a baj? Olyan morcos vagy ma.

– Tegnap elfelejtettem mosogatni és anyám ki fog nyírni – felelem, noha ez csupán az érme egyik oldala.

– Azóta se javíttattátok meg a mosogatógépet?

Kifejezéstelen arcomat látva rögtön hangnemet vált:

– Oh… Sajnálom… Igen, említetted, hogy apud balesete után anyukád még szigorúbb lett – folytatja jóval halkabban, részvétet mímelve.

Ki tudja, talán tényleg szeretne együtt érezni. De nem az ő apja lett öngyilkos. Fogalma sincs róla, mit érzek.

– Add ide ezeket! – veszi el tőlem a ruhahegyet, mire pár darab lehull a tetejéről, vállfájuk csörömpölve landol a bolt padlóján. Épp lehajolnék, hogy fölvegyem, de rám szól: – Hagyd csak, megoldom! Inkább menj, próbálj fel valami csini rucit! Nekem attól mindig jobb kedvem lesz.

Neked talán. Valóban felüdülés lehet újabb és újabb trendi darabokban megcsodálni magát olyasvalakinek, aki bármely divatmagazin címlapjára odakerülhetne.

Csak kedves akar lenni, én mégis legszívesebben felképelném. Miért?

– Talán majd máskor… Az igazat megvallva, egyre jobban nyomaszt ez a mosatlan-ügy, és hogy mit fogok én ezért kapni… Szóval, ha nem bántalak meg, én most…

– Persze, menj csak – mosolyog.

– Biztos?

– Tuti. Na, nyomás! Holnap tali a suliban! – kacsint.

Erős a késztetés, hogy futva meneküljek az öltözők és ruhaállványok labirintusából, de higgadtságot erőltetek magamra, és normális tempóban lépek ki az automataajtón a fehér lámpákkal megvilágított üzletfolyosó kirakatai közé. Körülöttem harsány fiatalok és munkából frissen szabadult középkorúak nyüzsögnek, esznek az étkezdében, kígyózó sorokba tömörülve vásárolnak. Némelyek arcán fáradtság látszik, de a többség örömét leli benne, beszélgetnek, nevetnek, míg én értetlenül pislogok és igyekszek mielőbb a kijárathoz evickélni az emberáradat hullámai között.

Amint kilépek a plázából, mélyet sóhajtok a délutáni csúcsforgalom benzingőzéből. Mintha tíz év börtön után először fürödhetnék a lemenő nap rózsaszín fényében. Ám boldogságom azonnal elillan, amint a buszmegálló felé veszem az irányt. Rettegés kúszik a bőröm alá. Ha felszállok, nem egy tömlöcbe, hanem egyenest a vérpadra jutok.

Mégis elindulok.

Miközben a csillogó üvegű, emeletes luxushotelek és irodaházak völgyében ballagok, egyre mélyebbre temetnek a gondolataim.

Még, hogy próbáljak fel pár „csini rucit”! Már csak az hiányozna…

Földereng, amint apa és anya szülinapról névnapra, húsvétról karácsonyra sorra veszik nekem a szebbnél szebb ruhákat, abban a naiv reményben, hogy egy nap hordani fogom őket, és olyanná válok, mint ők. Normálissá. Mit meg nem adna anyám, ha olyan lánya lenne, mint Mandy! Aki sminkel, randizik, sportol, szociális; értelmes tagja a társadalomnak. Akivel kibeszélhetné a műkörmösöket, a cipőket, a neten olvasott botrányokat, és nem csak az „egyedül fogsz megdögleni” és „kukás leszel” az egyetlen közös téma. Tervek, trükkök, korlátozások végtelen arzenálját vetették be annak érdekében, hogy egy általuk jobbnak tartott irányba tereljenek. Házimunkára fogtak, közös kerti partikra kényszerítettek a barátaikkal, megvonták a zsebpénzem, nehogy könyvekre költsem, lekapcsolták az áramot, elvették a gépemet… Észre se vették, hogy az egyetlen eredmény, amit elértek, egy áthatolhatatlan fal lett közöttünk.

Vagy csak nem akarták észrevenni.

Egyedül David ért meg. Ezért hordom az ő viseltes pulcsijait a többi méregdrága gönc helyett. Biztonságban érzem magam bennük. Mint amikor ROTA-ztunk, sorozatot néztünk, Harry Pottert olvastunk…

Szívem összefacsarodik.

Fogalmam sincs miért, azt képzeltem, hogy apa halála után több időt töltünk majd együtt.

De nem. Hála Sophie-nak.

Utoljára egy hónapja láttam, amikor megkértem, vigye vissza a könyveimet a könyvtárba. Nem kértem, hogy vegyen ki nekem bármit is; a gyász teljesen megbénított. Semmihez se volt kedvem. Főleg nem kimozdulni. Meg akartam semmisülni.

Hogy kívánhattam, hogy ne térjen haza? Pont azon a napon…

Ha nincs az iskola és Mandy, talán még most is a szobámban kuporognék.

A könyvtár kupolái és hatalmas ablakai kiragyognak a járművek forgatagából.

Te jó ég, mikor keveredtem ide?

Mit szólna ehhez apa?

Torkom elszorul, gyomrom gombóccá zsugorodik.

Újraélem a rettegést, amint az erotikus fantasyket dugdosom előle az ágy alá, a gardróbba, majd, amikor megtalálja őket, elver velük. Bordáim közt érzem a borító kemény sarkát.

Nem tudtam olyan lánya lenni, amilyet szeretett volna.

A kudarc súlya az aszfalthoz szögez.

Mégis… Minden, ami én vagyok, amit egy teljes nyáron keresztül próbáltam lakat alá zárni, bízva benne, hogy majd az idő felemészti, egyre unszol. Gyerünk, tedd meg! Menj be!

Nem. Haza kell mennem elmosogatni és tanulni.

Ő is ezt akarná…

De meghalt. Nincs itt, hogy leszidjon, megverjen, ítélkezzen felettem. És azzal, hogy magamat sanyargatom, nem hozom őt vissza.

Forró könnycsepp gördül le az arcomon. Bár másmilyen lehetnék!

De nem vagyok.

Ökölbe szorított kézzel, remegve lépek át a küszöbön.

Fellélegzek. Évek óta először.

Szabadon.

Az ajtó becsukódik mögöttem, kirekesztve a külvilágot. Ahogy a kinti zajok elhalnak, az én lelkiismeret-furdalásom is némaságba burkolózik. Eltelek az ódon lapok illatával. A mahagónipult, a barackszínű falak nyugalma kioldja görcsbe feszült izmaimat.

Hazatértem.

Új élettel telve lépek beljebb, elhaladok a kölcsönzőpult és a büfé mellett, nekivágok a krémszínű márványlépcsőknek. Mintegy megszokásból végigsimítok a fényesre kopott fakorláton. Régebben mindig kifulladtam, meg kellett állnom pihenni az első emeleten, ám most ugyanazzal a tempóval, erőlködés nélkül érek föl a másodikra.

A kupolán átszüremlik az alkonyat narancsos rózsaszínje, meleg tónusba öltözteti a faragott fenyőasztalokat, a sarkokban megbújó páfrányokat. Máskor egyetemisták, külföldi diákok tömege szokott itt tanulni, a tankönyvekbe és laptopjukba feledkezve, de most csak két lány és egy férfi olvas és jegyzetel. Szokatlan, mégis tetszik, hogy a nagy, gótikus beltér ennyire üres.

A baloldali részleg ajtajához sétálok. Lassan, minden lépést kiélvezve. Odabent szinte lábujjhegyen haladok a padlótól mennyezetig nyújtózó polcok között, nehogy cipőm neszével megzavarjam az ide beköltözött békességet. Ujjamat végigfuttatom néhány könyv gerincén, magamba szívom a belőlük áradó időtlen méltóságot. Szemem megakad egy címen.

Klasszicista építészet?

Összeráncolom a homlokom. Másnak kellene itt lennie. Olyan rég jártam itt, hogy elfelejtettem volna, hol találom a fantasy könyveket? Nem, az kizárt. Több százszor megtettem az ide vezető utat.

Halk nesz üti meg a fülem a terem túlsó végéből. A polcfolyosó túloldalán egy magas, sötét alak tűnik föl egy könyvtári szállítókocsi társaságában. A fekete ruhás férfi karcsú, izmos sziluettje köré éles kontúrt rajzol a nagy, árkádos ablakon beáradó fény, fenékig érő fehér haja szinte világít, ahogy visszaveri a nap egyre gyengülő sugarait. Levesz néhány könyvet az állványról, hogy elhelyezze őket a polcon sorakozó könyvek réseiben. Mozgása folyamatos, mégsem kapkodó. Sokkal inkább kimért. Látszik, mennyire mélyen áthatja a munkája iránti tisztelet. Hosszú ujjai lazán ölelik a borítót, mintha attól tartana, érintésével kárt tehet az ódon, vaskos példányokban.

Nem úgy, mint a szüleim, akik lelkiismeret-furdalás nélkül dobják a földre, rúgnak beléjük.

Akárcsak belém.

Eláraszt a fájdalom. Tekintetemmel teljesen belekapaszkodok ebbe az idegenbe, mintha a puszta látványa képes volna meg nem történtté tenni a múltam. Tudatom megtelik széles vállával, keskeny csípőjével, erős karjaival. Pakol. Egyik könyvet rakja helyre a másik után. A kín a mellkasomban fokozatosan eloszlik. Mintha a könyvekkel együtt szétzúzott lelkemet is helyre rakná, egyre erősítve bennem a reményt, hogy nem én vagyok az egyetlen degenerált szörnyeteg a világban.

Déjà vu kerít hatalmába.

Most látom először, mégis honnan ilyen ismerős? A fekete szerelés, a hosszú fehér haj…

Hát persze! Metamorph elf harcosa!

Ilyen nincs… Arcom átmelegszik a felismeréstől. Hirtelen leesik, hogy ki tudja, mennyi ideje faragatlanul bámulom. Gyorsan leveszek egy könyvet és úgy teszek, mintha olvasnék, de ő annyira elmélyülten dolgozik, hogy észre se vesz.

Fentebb tolom a szemüvegem.

Igen, pontosan olyan. Csak nem visel páncélt. Jobb is így; testhezálló fekete garbója látni engedi hasizmai emelkedését-süllyedését minden egyes nyugodt lélegzetvételénél.

Hányszor néztem órákon át ezt a karaktert sóvárogva, azon ábrándozva, milyen volna hozzá simulni, megérinteni. Elképzeltem, amint erős karjai biztonságába zárnak a szüleim háborúja elől.

És most itt van. Egy könyvtárban. Velem.

Ahogy tovább halad a következő sorba, kikerül a látóteremből. Ösztönösen vele mozdulok. Ismét leveszek egy könyvet.

Kommunikáció és testbeszéd.

Tényleg eltévedtem, mégse bánom.

Felütöm a könyvet, közben belefeledkezem az idegen harmonikus lényébe, a fény játékába hosszú haján. Arca szimmetrikus, arányos. Lépései rugalmasak, mégis magabiztosak. Pontosan tudja, mit miért és hova rak, egy pillanatra se bizonytalanodik el, nem fordul vissza. Határozott, független férfi,  aki elégedett a munkájával és önmagával. Olyasvalaki, akire felnézhetek. Mellett soha többé nem kellene félnem. Szívem megtelik melegséggel.

Tovább halad. Én is. Újabb könyv.

Szárazföldi növények evolúciója és rendszertana – remegő kézzel nyitom ki, olvasást mímelek.

Józan eszem apró csökevénye arra int, tegyem vissza és távozzak, mert az, amit művelek, aljas és illetlen. De képtelen vagyok. Semmihez sem fogható vonzást érzek az irányából. Minden apró sejtem reszket, hogy eggyé váljon vele.

Mintha csak megérezné, elindul felém.

Talán csak errefelé pakol, vagy valaki máshoz igyekszik… Gyorsan körbepillantok, de nincs itt senki.

Hozzám jön.

El kell tűnnöm innen. Azonnal.

Gyerünk, mozdulj!

De csak állok és nézek. Ő egyre közeledik, több és több apró részlettel ajándékozva meg felajzott fantáziám. Ápolt és elegáns. Garbóján sehol egy hajszál, korpa, morzsa, mint a sötét ruhák esetében szokás. Ugyanolyan tökéletes fekete, mint a szeme. Az a nyugodt, megértő tekintet… Örökre bele akarok veszni.

Fölém magasodik. Ahogy elállja a fényt, rám vetül az árnyéka. A szívem még soha nem vert ilyen gyorsan.

– Szia – mély hangja végigborzong a gerincemen, a vágy égnek mereszti tarkómon a szőrszálakat. – Segíthetek valamiben? – elmosolyodik. Nem rideg udvariassággal, ahogy az itteni dolgozók szoktak, hanem őszintén. Úgy, mintha tényleg számítanék.

Érzem, amint a bugyim átnedvesedik. Összébb szorítom remegő lábaim, pedig mindennél jobban vágyom megnyílni neki.

– N… nem, köszönöm.

Komolyan ezt mondtam?

Hát persze. Egy magamfajta selejtes, abnormális lánynak nem jár kedves mosoly, se segítség. Várom, hogy sarkon fordul és faképnél hagy.

De nem teszi. A kezemben tartott könyvekre pillant:

– Klasszicista építészet, pszichológia, rendszertan…

Úristen, ezt mindet levettem és elfelejtettem visszarakni?

– Sok minden érdekel.

Főleg Te.

Száraz torokkal nyelek.

– Igazából a Harry Potter és a titkok kamráját kerestem. Nem találtam ott, ahol régebben volt. Viszont rábukkantam ezekre és nem tudtam ellenállni.

Miket beszélek?!

– Az ifjúsági részleget júniusban átköltöztettük a földszintre.

Bizonytalanságomat látva hozzáteszi:

– Gyere, megmutatom.

Amint elsétál mellettem, megcsap a parfümjének illata. Édes és fűszeres. Fahéj, kardamom, cédrus. Béke és biztonság árad szét bennem.

– Persze itt is megvárhatsz, szívesen felhozom neked.

Ráeszmélek, hogy továbbra is egy helyben állok, így gyorsan a nyomába szegődöm.

Sok ember mögött kullogtam már életemben. Apám mögött a túrákon, Mandy mögött a plázában. Alig tudtam velük lépést tartani; alacsony termetemmel, fáradékonyságommal állandóan teher voltam a nyakukon. Ez a férfi is magasabb nálam, méghozzá sokkal, és noha egyszer se néz vissza rám, mégis direkt feleakkorát lép, mint amekkorát termete engedne. Olyan, mintha tartoznék valakihez. Hozzá.

A gondolat megbabonáz. Akárcsak hosszú, fényes haja. Figyelem, amint a szálak külön-külön tökéletes ívben válnak el egymástól, majd érintik a hátát minden lépésnél. Csodálom, hogy így, nap vége felé is ilyen rendezett. Úgy ragyog a lámpák törtfehér fényében, mint a samponreklám-modellek természetes, egészséges haja, mely soha nem lett kitéve olyan rongálásnak, mint a festés vagy a szőkítést. Ami persze lehetetlen. Főleg, hogy a szemöldöke és a szempillái feketék.

Ahogy a percek múlnak, a ritmikus hullámzás hipnózisa szétoszlatja logikus gondolataimat. Már nem érdekel, mitől olyan szép, csak hogy végre megérinthessem. Beletúrhassak… Milyen érzés lenne? Ahogy fölém hajol, míg a haja előre omlik? Rám, körém, a testemre?

Akkor térek magamhoz, amikor leguggol és leemeli a polcról a könyvet, amiért jöttem.

Még így, fél térdre ereszkedve is a mellemig ér.

Elvörösödöm.

Vajon én meddig érnék neki? Ki akarom verni a fejemből ezt a képtelenséget, de minél inkább próbálom, annál inkább befészkeli magát. Még csak nem is ez a legzavaróbb, hanem hogy tényleg képes lennék letérdelni elé. Örömmel. Az se zavarna, ha ő hozzám se ér, nekem már az is megtisztelő lenne, ha…

– Tessék – nyújtja felém.

A keze közelről még vonzóbb, mint távolról. Olyan, akár egy anatómiakönyvben. Mandula alakú körmei egyforma, rövid ívben szegélyezik hosszú ujjait, bőre világos, sima. Ahogy elveszem, úgy reszketek, hogy akaratlanul is hozzáérek.

Összerezzenek, elejtem a könyvet.

Hogy lehetek ennyire ügyetlen?! Égek. A szégyentől és a vágytól egyszerre. Villámgyorsan lehajolok, felveszem. Egy pillanatra egy szintbe kerül a fejünk. Bárcsak megcsókolhatnám…

– Köszönöm! – hadarom és elsietek.

Futólépésben szelem át a folyosót, meg se állok a mosdóig. Becsapom magam után az ajtót, magasról téve a könyvtár csendjére. A kézmosó pultra ejtem a könyveket, majd a hideg kagylónak támaszkodom.

A tükörbe meredek. Arcom kipirult, kapkodom a levegőt. A bugyim annyira nedves, mintha pornót néztem volna. Vajon átáztam? Szerencsére egyedül vagyok, így gyorsan végigsimítok a nadrágomon. Száraz.

Mi a fene ütött belém?

A keze… Egy pillanat tört része volt, mégis újra és újra átélem. Nagy, meleg, selymes, stabil. Az a fajta kéz, melyről nem nehéz elképzelni, hogy örökké védelmezne.

Benyúlna a felsőm alá…

Összébb rándulok odalent. A vágy intenzív, csillapíthatatlan gyötrelemmel söpör végig rajtam. A legközelebbi wc nyitott ajtaja egyre csábít, hogy bezárkózzak és…

Megmosom lángoló arcomat. A víz hidege kijózanít valamelyest.

Ez egy idegen. Egy idegen férfi. Idősebb nálam, méghozzá sokkal. Harminc is lehet. Tuti van valakije; szeretője, felesége, családja, gyereke… Én pedig még csak egy hónap múlva leszek tizennyolc… ifjúsági könyveket olvasok. Meg aztán… nekem ott van Bill.

Akivel még két szót se beszéltem és a kezéhez se értem hozzá.

Ábrándjaim szilánkokra törnek, helyükre keserű, mardosó kín költözik. Magány. Szégyen.

Még egy velem egyidős kockának se kellek. Mert kevés vagyok. Kövér. Egy senki.

Nyakamat egyre feszíti az elfojtott sírás, a tehetetlenség néma, artikulálatlan üvöltése.

Ez a valóság. A kendőzetlen tény, mely elől újra és újra a könyvekbe és az erotikus videókba menekülök. A képzeletembe…. Mert az élet túl szörnyű ahhoz, hogy benne létezzek.

Mégis…

Az az egyetlen másodperc…

Hiába próbálom elnyomni, hiába az észérvek és a teljes reménytelenség… Semmire se vágyom jobban, minthogy újra megérintsem.

És gyűlölöm magamat érte.

 

<< Previous                                                                                                                                                                                                    Next >>