No matter how many times I read @lorian.ain.dal ‘s poem about Devin, I am always amazed by how powerfully and vividly the poetic imagery reflects Devin’s soul-draining process – and how perilous it is. After all, the souls he consumes do not reincarnate…
Thank you for honoring me with your lines – it means a lot to me that you like my character so much that they inspire you.
His fingers glide gently over every arch, stroking along the curves. Only reluctantly, I can see, does his gaze break away from the soft black shimmer of the lacquer, but he doesn’t want to reach blindly for his tool. Every movement speaks of tenderness. He carefully dips the sponge into the water, his strong hands protected by gloves. No splashes stray onto his black clothes, so carefully he begins the washing.
Fascination and rage fight inside me. Maybe it’s not even anger. Jealousy? I contort my face in displeasure.
Fuck. I’m not really jealous of a motorcycle, am I?
Devin doesn’t particularly like me watching him take care of his bike, but I wanted to talk to him. About his current job. About how he’s working too slowly.
Instead, I’m sitting here, chomping down on a snack, almost choking on watching this white-haired devil cuddle his rideable.
Heat rises up inside me, teasing me, making my mouth go dry. I want him. Now.
But he wouldn’t want me, not the way I look right now. Of course, I could change, adapt, so he would fuck me after all. But even then, he wouldn’t look at me like that. Not touch me like that. I might get passion, but not that devotion, that tenderness.
I’m choking on the bone I just licked clean. Now that’s bullshit.
What do I care what exactly he feels, as long as he satisfies my needs every now and then.
I sit up a little differently so my erection isn’t throbbing anymore. Men’s bodies are treacherous.
When he’s done with his bike, I’ll take care of getting what I want.
To distract myself from my arousal, I finally address what I went to him for.
“What is it about this girl that you still haven’t killed her?”
A sideways glance from his dark eyes brushes me. Briefly, I see the monster flashing in them, an ancient instinct. The reason I, too, am sometimes wary around Devin.
“I have yet to get to know her better.” His voice is calm and low. He doesn’t seem fazed by my impatience.
“What for? Have some fun with her and get done with what’s due.” I shrug, though he’s not looking at me so he can’t see it.
“She undresses you with her looks as soon as she sees you. You could probably take her on your bike in front of everyone and she wouldn’t mind.”
Meanwhile, my food tastes good again, so I pluck another piece of meat from the package. A vertebrae emerges from underneath, its marrow will make an excellent dessert.
Devin continues to work conscientiously, however I can feel his inner tension very clearly. He doesn’t want to share his thoughts with me, but I know he’s thinking about whether it’s really necessary to consume Talia’s soul. Pleasurable it would be, energizing. Still, he hesitates.
“Not yet.” He falls quiet again, and we spend a while in silence.
I’m glad Devin can’t see my aura. Otherwise, he’d know I’m a little worried. If he doesn’t do his job and the Order finds out about it… Eventually someone will act, and if it’s not him, it will be someone from the Order.
In the end, Talia is dead, one way or another. And I don’t want Devin to come to any harm.
The black polish is applied, every speck of dust wiped away, metal and paint gleaming.
Devin seems a little more relaxed, as he always does when everything is clean.
I lick my fingers clean, wipe them with a cloth in addition. No blood on me, otherwise he won’t be convinced.
A little more relaxation, then maybe he’ll be more motivated to let go of this Talia. He doesn’t need her. And I can certainly help him see that.
While Devin is putting away all the utensils, I start to reshape myself. My help will be more convincing if I make it as comfortable as possible for him.
I smile confidently. Yes, this girl will soon be history. Then we can move on. Just the two of us. As it should be.
I received this amazing poem by Lorian about Talia.
I’m always curious about the imprint my characters leave behind, how their emotions resonate with my readers, and how authentically I can convey their inner worlds and struggles. That’s why fanfictions and poems are always fascinating, insightful, and motivating for me. It was truly an honor to read Lorian’s poem—I think it portrays Talia’s everyday life, her inner turmoil, and doubts very realistically, with striking poetic imagery, capturing how she often feels like she’s “drowning” in all of it.
Thank you so much for this poem! I am so happy you like my story enough to feel inspired by it.
I turn off the alarm on my phone. I sleepily roll over to the other side to snuggle back into Devin’s protective embrace for a brief moment, but the dream image is suddenly replaced by the thought of the maths test that awaits me. My pulse quickened to an excited rhythm, but instead of my usual desperation, I am filled with a bubbling curiosity. Maybe this time I won’t panic during the test…
And if I do, I’ll be more depressed than ever before before Devin’s lesson. After all, he’s been tutoring me, investing his time and energy, believing in me… If I fail, I’ll shame him.
I put my glasses on, but as soon as I open my eyes I feel dizzy and take them off.
Shit… My eyesight is getting worse again? And so quickly, by so much?
My hands… I stare at the sharp outlines, my pink fingernails, the texture of my skin, as if I’m seeing it for the first time. My room, the furniture, is drawn in the morning sunlight with sharp edges rather than in patches of colour. The fluff on the worn sweaters, the logo on the crisps’ bag, the books on the carpet… I can read their titles!
I wait for the illusion to fade and the world to go back to it’s usual blurry mess.. Maybe I’m still dreaming…
I run to the bathroom and wash my face with cold water. It’s icy, almost painful, but I keep washing it. When I looked out from between my fingers, I catch a glimpse of myself in the mirror. Not the white-skinned, red-haired nightmare, but my own pale face. The pimple on my temple, the dried teardrops on my eyelashes, my eyelashes – I can see them… all of them! Brown irises with a few greenish flecks. How much bigger my eyes look without the lenses! Of course, I wouldn’t call myself beautiful… But still…
I laugh.
I can see!
How can it be? – The question, eager with happiness, echoes sinisterly inside me. My smile fades and I stare into the mirror as if I am seeing a terrifying, abnormal apparition. It all started with the hallucinations, then my strength improved, now this…
Is this even possible? If so, how? I should see a doctor. I can almost see their confused faces as they search for logical explanations, force me to undergo various tests and examinations, take blood, dissect me…
No. I’m not going to visit a doctor. Why should I? I have no complaints. They’d laugh at me. Or they’d show me something I’m not prepared for.
Mutation… insanity…
So what do I tell my Mum? I haven’t even told her about what happened in PE. But how can I keep this a secret?
Somehow I have to.
I go back to my room, put my glasses back on, try to force the blurry silhouettes into shape, but all I achieve is a headache. Too dangerous to wear. I put them in the case and slide them into my bag, like a kind of mascot to protect me from embarrassing questions.
I get dressed and go downstairs. Meanwhile, I pray that Mum is still drunk and sleeping the sleep of the righteous.
But I have no such luck. She’s sitting in the living room, turning towards me at the sound of my footsteps.
“You’ve fallen asleep aga… Talia, where are your glasses?”
“In my bag,” I avoid her gaze. “I’ll pick them up at school.”
“Are you seeing your prince in the morning now? I understand if you want to look pretty to please him, but you’re hardly going to impress him by falling through cracks in the pavement.”
Devin… My heart jumps into my throat. What’s he going to say? What am I going to tell him? He’ll think I’m torturing myself just for him.
“If it bothers you that much, you should consider contact lenses. But this way, you’ll only strain your eyes and make them worse. Is that what you want?”
I’m going to get my shoes without a word. She came closer so I can properly hear every word, but despite all her efforts, in my head, Mum’s sermon fades into the background noise.
Contact lenses… All my life I’ve been reluctant to put anything in my eyes: I’m never going to have anyone, so why should I suffer the stinging, the inflammation? But now, going out with Devin is a great excuse for a change. That’s what I’m going to tell Mandy and anyone else who asks.
Even to Devin?
My shoelace knitting fingers pause.
Would I lie to him? He’s always been honest with me. He has his secrets, but what he tells me is like opening his heart to me. That sad, black look…
“…does he really mean that much to you?”
I look at my mother as if she can read my mind, then realise she’s still worried about my eyes.
I’m overcome with anger. When has she ever truly cared about me?
“Yes,” my voice interrupts her confident monologue. “He accepts me. Even if I am fat, with greasy hair, in boy’s clothes. No glasses would keep him away from me. I decided to take them off. Believe me, as soon as I feel bad, I’ll put them back on.”
Her dark eyes sparkle with silent rage.
“Do what you want. Destroy your eyes, get yourself pregnant, I don’t care…,” she sits back on the sofa and pours wine.
“Exactly. Everyone ruins their own life as they please,” I close the door behind me.
With a force that frightens me. The handle loosens in my hand.
What is happening to me?
<< Previous Next >>
Kinyomom a telefonom ébresztőjét. Kómásan fordulok a másik oldalamra, hogy még egy röpke pillanatra visszabújjak Devin oltalmazó ölelésébe, azonban az álomképet hirtelen a rám váró matekdoga gondolata váltja fel. Pulzusom izgatott ritmussá gyorsul, ám a szokásos kétségbeesés helyett pezsgő kíváncsiság árad szét bennem. Talán ezúttal nem merülök el a pánikban tesztírás közben…
Ha pedig mégis, az jobban le fog sújtani, mint Devin előtt bármikor. Elvégre ő korrepetált, rám áldozta az idejét, az energiáját, hitt bennem… És ha elbukom, azzal rá is szégyent hozok.
Felveszem a szemüvegem, de ahogy kinyitom a szemem, megszédülök és rögtön le is kapom.
Basszus… Már megint romlott a látásom? Méghozzá ilyen gyorsan, ennyire sokat?
A kezem… Úgy meredek az éles körvonalakra, rózsaszín körmeimre, bőröm textúrájára, mintha most látnám először. A szobám, a bútorok színes foltok helyett teljes valójukban rajzolódnak ki a reggeli napfényben. A szöszök a kopott pulóvereken, a csipszeszacskó logója, a könyvek a szőnyegen… El tudom olvasni a címüket!
Várom, hogy a káprázat tovaszálljon és a világ homályba boruljon. Talán még mindig álmodom…
Kirohanok a fürdőszobába, megmosom az arcomat hideg vízzel. Jeges, szinte fáj, mégis újra és újra megmerítem a markom. Ahogy kilesek az ujjaim közül, megpillantom magam a tükörben. Nem a fehér bőrű, vörös hajú lidércnyomást, hanem a saját fakó arcomat. A pattanást a halántékomon, a csipát a szemzugomban, a szempilláimat – mindet. Barna írisz, pár zöldes pöttyel. Mennyivel nagyobbak a szemeim a lencsék nélkül! Szépnek persze így se nevezném magam… Mégis…
Felnevetek.
Látok!
Hogy lehet ez? – A boldogságtól lelkes kérdés baljósan visszhangzik bennem. Mosolyom lehervad, úgy meredek a tükörre, mint rémisztő, abnormális jelenésre. Az egész a hallucinációkkal kezdődött, majd javult az erőnlétem, most meg ez…
Lehetséges egyáltalán? Ha igen, hogyan? Orvoshoz kellene mennem. Szinte látom gondterhelt arcukat, ahogy logikus magyarázatok után kutatnak, különféle tesztek és vizsgálatok alá kényszerítenek, vért vesznek, felboncolnak…
Nem. Nem megyek orvoshoz. Miért is mennék? Nincs panaszom. Kinevetnének. Vagy olyasmit mutatnának ki, amire nem vagyok felkészülve.
Mutáció… Elmebaj…
Na és anyának mit mondok? A tesiórán történtekről se számoltam be neki. De ezt hogy titkolom el?
Valahogy muszáj lesz.
Visszamegyek a szobámba, ismét felveszem a szemüveget, igyekszem a homályos sziluetteket formákba kényszeríteni, de csak a fejem fájdul meg tőle. Túl veszélyes hordanom. Beleteszem a tokba és a táskámba süllyesztem, akár valami kabalát, mely megóvhat a kínos kérdésektől.
Felöltözök, lemegyek a földszintre. Közben azért rimánkodom, hogy anya másnaposan még az igazak álmát aludja.
De nincs ilyen szerencsém. Ott ül a nappaliban, lépteim hangjára azonnal felém fordul.
– Már megint elalu… Talia, hol a szemüveged?
– A táskámban – Lesütöm a tekintetem. – Majd a suliban felveszem.
– Már reggelente is találkozol a hercegeddel? Megértem, ha szebbnek szeretnél tűnni, hogy a kedvében járj, de azzal aligha fogsz imponálni, ha felbuksz a járda repedéseiben.
Devin… Szívem a torkomba ugrik. Mit fog szólni? Mit mondok neki? Azt fogja hinni, hogy miatta sanyargatom magam.
– Ha ennyire zavar, fontolóra vehetnéd a kontaktlencsét. Így viszont csak megerőlteted a szemed és tovább fog romlani. Ezt akarod?
Szó nélkül a cipőmért indulok. Anya prédikációja háttérzajjá tompul a fejemben, hiába áll föl és sétál oda hozzám.
Kontaktlencse… Világéletemben viszolyogtam tőle, hogy valamit a szemembe rakjak: úgyse lesz soha senkim, akkor meg minek szenvedjek a szúró érzéssel, gyulladással? Viszont most az, hogy Devinnel összejárok, egy remek ürügy a változásra. Ezt fogom mondani Mandynek, és mindenkinek, aki faggatózik.
Devinnek is?
Cipőfűzőimet kötő ujjaim megtorpannak.
Neki is hazudnék? Ő mindig őszinte hozzám. Megvannak a maga titkai, de amit megoszt velem, az olyan mintha a szívét tárná ki előttem. Az a szomorú, fekete tekintet…
– … komolyan ilyen sokat jelent neked ez a fiú?
Úgy nézek anyára, mintha a fejemben olvasna, majd rájövök, hogy még mindig a szemem miatt aggódik.
Elborít a harag. Ugyan, mikor törődött ő velem?
– Igen – hangom félbe metszi magabiztos monológját. – Ő elfogad engem. Kövéren, zsíros hajjal, fiú ruhákban. Nem egy szemüveg fogja tőlem távol tartani. Én döntöttem úgy, hogy leveszem. Hidd el, amint rosszul érzem magam, fel fogom tenni.
Sötét szemei néma haragtól szikráznak. De nem törnek meg, hiába próbálnak.
– Csinálj amit akarsz. Tedd tönkre a szemed, csináltasd föl vele magad, bánom is én… – ül vissza a kanapéra. Bort tölt.
– Pontosan. Mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy neki jólesik – csukom be magam után az ajtót.
Oly erővel, hogy magam is megijedek. A kilincs meglazul a kezemben.
Mi történik velem?
<< Previous Next >>
As she kneels before me, her aura is still shaking with orgasm. She takes me in her mouth, full of passion and gratitude. She’s not used to her pleasure taking precedence, but if she’s going to sleep with her last client, at least it should be satisfying. With her eyes closed, she surrenders to the sensation. She must have learned how to fake devotion, but this is real. And it’s only for me. How naive… She has no idea that this time she will pay… with her life.
I grab her black hair, holding her still as I come. I feel her swallow.
I kneel beside her to kiss her. A salty taste on my tongue.
I open my teeth, my hair braiding over her protesting body. The willing infatuation has only lasted so far… The white strands draw blood from her agitated, writhing limbs.
I’m caught up in the rapture, filled with her energy, that is vibrating with terror.
I close her eyes and lower the dried body onto the carpet.
Thank you.
Blood drips from my hair, disgust makes me shudder.
I go into the bathroom, where Jev has already prepared a bath. How nice of her… but I don’t feel like soaking in bloody water. Tempting as it is, I’ll take a shower first. I turn on the faucet, the warm water hitting my head, cleansing me of her sweet perfume and death alike.
I hear a clatter from the room. Jev is spreading out the plastic sheeting. Soon the sound of a meat cleaver comes in. Tearing flesh, breaking bones…
I concentrate on the splash of the shower.
The dragons and the zero-waste lifestyle…
“When you kill her, let’s honor her by using up everything we can.” And I agree, as long as he does the dirty work. I just have to process it in the kitchen after Jev bleeds it out. It’s just like any other meat. The cats are happy for the trimmings, too. For some reason, though, I’m relieved that Talia won’t die in my apartment; for her, cremation is the only option, so no other predators will feed on her body. Jev’s flames consume even the bones, unless our interests dictate otherwise. We always try to leave a trail so the authorities don’t have to investigate any further than necessary. Undercover agents take care of the outcome of the case – properly planted evidence helps, while complications are… costly.
I turn off the faucet and step into the steaming bath.
Hot and intoxicating.
Chop-chop… Fast and rhythmic. Powerful and effective, as befits a dragon.
I dive down, my ear canal fills with water, the noise becomes muffled. Soothing, like a protective shell. I stay under for a long time. It’s a blessing that for me breathing is just an automatic function to fool people. But if I sleep too deeply I stop breathing and… I smile unintentionally as I remember how many roommates I have scared to death with this in my life.
When I hear the sound of packing, I sit up, air rushing into my lungs. I rub my face, my hair crawling to the edge of the tub before I lean back.
Jev enters naked, in the female form I first met her in all those years ago. Her long, wavy hair cascades down her back, her breasts round and firm, her waist slender. She is completely ordinary, yet aesthetic. I’m overwhelmed with gratitude that she washed off the blood in the kitchen. My loin begins to throb again.
“Thank you for preparing the water, it’s nice of you.”
“I must admit that I did not do it without an ulterior motive.”
She steps into the tub, kneels between my legs, her graceful fingers entwining me.
She craves me more and more these days… And she wants to make me feel good during it.
“So tell me,” she hums, with an aroused tone, “when do you plan to take her back to the locked section?”
“Her?”
“The girl you’re after! She’s got some really wild scenes in her head at night…”
My body freezing in the hot water, my erection is fading as if drained of blood.
“Jev… She’s wearing my nose!”
“Yes, I saw it. All the more desirable.”
So that’s why she goes out at nights… I pull away from her and she raises an eyebrow.
“What’s wrong now?”
I sigh, resting my elbow on the edge of the tub. Even the memory of that day makes me shudder, but I recall it. As our feet collide under the table, she pushes up her glasses… And the world turns on its heel. I let the freshly seeped memories settle into her, but her smile is unshakable. After a few moments I break the silence:
“Put yourself in my place: you’re facing someone who wears your nose, smiles the same way, crosses their legs the same way when they get horny in public, and their aura is just as fierce as yours.”
“Okay,” she leans back, closes her almond-shaped eyes, “I’m imagining a handsome, beautiful, blue-and-white transforming dragon. His manners are overwhelming, and he enjoys getting into the skin of lesser life forms as much as I do. He also has a bucket list, even a diary…”
She laughs. With a gleeful lasciviousness that I would find attractive in any other circumstance.
“Nope, sorry I can’t. There’s only one of me.”
Of course, the burden of dragon-kind. How could she understand? She’s been in so many bodies over millions of years that she can’t even remember her own face…
“Hey!” she snaps, offended.
“What’s wrong now?” I quote innocently.
Tears well up in her blue eyes and I immediately regret having said or thought such things. I brush a tear from the corner of her eye with my hair before it runs down her cheek.
“I’m sorry. I really am. But to me, what I experience with this girl every day is just as despicable as your… stuff.” I hold her fist in my hand. It takes a few seconds for her cramped fingers to relax.
“So if you didn’t plan on bringing her up here, how are you going to kill her?” She’s changing the subject, but her voice is thick with suppressed emotion.
“It’s her birthday this week; I’m taking her on a trip this weekend.”
“Good,” her tight shoulders finally start to loosen.
“This is a complicated case. But it will end soon.”
“Still… that the cake was delicious…” she sighs. “If you’d taught her a bit, she could have surpassed you in the kitchen one day.”
“I don’t think you’d mind if I cook on my own,” I smile.
“You could make an exception once in a while…”
“You’d just make a mess.”
“I love chaos,” her hand wanders between my legs again. She knows exactly where and how to touch me to arouse my desire, still…
“…I’m not sure it’s going to happen again anytime soon.”
“We’re lucky we have time,” she says in Lili’s voice, pale blue freckles appearing on her white skin.
No… don’t do that…! Don’t you dare…! My hair waves around me in irritation.
I want to push her away, to protest, but I’m paralyzed by desire pulsing with pain.
All these years have passed in vain, I miss her too much.
How can I ever move on, forget? I can’t.
Maybe I don’t want to.
I reach for the light switch with my hair and turn it off.
I can hear her as she dives under the water. I focus on her mouth, her hands. The same fingers, the same lips, the same movements. The past is sweeping over me. With every little detail…
I try not to think that the reason she can stay down without air for so long is because she’s grown gills.
Ahogy elém térdel, aurája még reszket az orgazmustól. A szájába vesz, szenvedéllyel és hálával telve. Nincs hozzászokva, hogy az ő gyönyöre elsőbbséget élvez, pedig ha már az utolsó ügyfelével hál, legalább legyen kielégítő. Lehunyt szemmel adja át magát az érzésnek. Bizonyára megtanulta, hogyan mímeljen odaadást. De ez valódi. És csak nekem szól. Milyen naiv… Fogalma sincs róla hogy ezúttal ő fog fizetni… Az életével.
Fekete hajába markolok, mozdulatlanul tartom miközben elélvezek. Érzem, ahogy nyel.
Mellé térdelek, megcsókolom. Sós íz a nyelvemen.
Megnyitom a fogaimat, hajam tiltakozó testére fonódik. Eddig tart a készséges rajongás… A fehér szálak vért fakasztanak izgő-mozgó tagjaiból.
Beleveszek az mámorba, ahogy kitölt rémülettől vibráló energiája.
Leeresztem aszott holttestet a szőnyegre, lehunyom a szemét.
Köszönöm.
Vér csöpög a hajamról, undor borzongat.
Kimegyek a fürdőszobába, ahol Jev már engedett egy kád fürdőt. Kedves tőle…, de semmi kedvem véres vízben ázni. Így bármennyire is csábító, előbb a zuhanyfülkébe állok. Megnyitom a csapot, A meleg víz a fejemen dobol, lemossa rólam a nő édes parfümjével együtt a halált.
Zörgést hallok a szobából. Jev most teríti le a műanyag fóliát. Kisvártatva bárd csattogása szűrődik be. Hús szakad, csont törik…
A zuhany csobogására koncentrálok.
A sárkányok és a hulladékmentes életforma…
„Ha már megölöd, tiszteljük meg azzal, hogy amit lehet, felhasználunk belőle.” – És én egyet is értek ezzel, amíg ő elvégzi a piszkos munkát. Nekem csak a konyhában kell dolgoznom vele, miután Jev kivéreztette. Ugyanolyan hús, mint bármi más. A macskák is örülnek a nyesedéknek. Valamiért mégis megnyugtat, hogy Talia nem a lakásomban fog meghalni; számára a hamvasztás az egyetlen opció, így nem fognak más ragadozók táplálkozni a testéből. Jev lángjai még a csontokat is elporlasztják, kivéve, ha az érdekeink másképp kívánják. Mindig igyekszünk nyomot hagyni, hogy a hatóságok ne kelljen a kelleténél többet nyomozni. A beépített ügynökök intézkednek az ügy végkimeneteléről – a megfelelően elhelyezett bizonyítékok segítik ezt, míg a komplikációk… költségesek.
Elzárom a vizet és átlépek a gőzölgő kádba.
Forró és bódító.
Csop-csop… Gyors és ütemes. Erős és effektív, ahogy az egy sárkányra jellemző.
Alámerülök, hallójáratom megtelik vízzel, a hangok tompulnak. Megnyugtató, akár egy védőburok. Sokáig maradok lent. Ilyenkor áldás, hogy számomra a levegővétel csupán automatikus álca az emberek megtévesztésére. Viszont amikor túl mélyen alszom, és leáll a légzésem… Elmosolyodom, ahogy felidézem, életem során hány lakótársamat rémítettem halálra ezzel.
Amikor a pakolás neszeit hallom, felülök, a tüdőmbe levegő áramlik. Megdörzsölöm az arcomat, hajam a kád szélére kúszik mielőtt hátradőlök.
Jev meztelenül lép be, abban a női alakban, melyben évekkel ezelőtt először találkoztam vele. Hosszú, hullámos haja a hátát verdesi, mellei gömbölyűek, feszesek, dereka karcsú. Teljesen hétköznapi, mégis esztétikus. Elönt a hála, amiért a konyhában mosta le magáról a vért. Ágyékom ismét lüktetni kezd.
– Köszönöm, hogy engedtél vizet, jólesik.
– Bevallom, nem minden hátsó szándék nélkül tettem. – lép be hozzám a kádba, a lábam közé térdel, kecses ujjai közrefognak.
Manapság egyre gyakrabban kíván… És azt szereti, ha én is jól érzem magam közben.
– Na és mondd – búgja gerjedt hangon, – mikor tervezed hátravinni a zárolt részlegre?
– Kit?
– Hát a lányt, akire vadászol! Igazán vad jeleneteket pörget a fejében esténként…
Testem megfagy a forró vízben, farkamból úgy szalad ki a merevség, mintha vért csapoltak volna belőle.
– Jev… Az orromat viseli!
– Igen, láttam. Annál kívánatosabb.
Szóval ezért jár ki éjjelente… Elhúzódom tőle, mire felvonja a szemöldökét.
– Most mi a baj?
Felsóhajtok, a kád szélére könyökölök. Annak a napnak még az emlékétől is viszolygok, mégis felidézem. Ahogy a lábunk összeütközik az asztal alatt, ő fentebb tolja a szemüvegét… És a világ kifordul a sarkából. Hagyom, hogy a frissen átszivárgott emlékek ülepedjenek benne, de mosolya lankadatlan. Pár pillanatig múlva megszólalok:
– Csak képzeld magad a helyembe: szembejön veled valaki, aki a te orrodat viseli, ugyanúgy mosolyog és ugyanúgy teszi keresztbe a lábát amikor nyilvános helyen begerjed, az aurája pedig pont ugyanúgy tombol, mint a sajátod.
– Rendben – dől hátra, behunyja mandula vágású szemét. – Elképzelek egy helyes, gyönyörű kék-fehér transzformálódó sárkányt. A modora lehengerlő, és épp úgy szeret alacsonyabb létformák bőrébe bújva közösülni, mint én. Szintén vezet bakancslistát, még naplót is ír… – Felnevet. Derűsen, kéjesen, melyet bármely más körülmények között vonzónak találnék. – Nem megy. Belőlem csak egy van.
A sárkány-lét átka. Hogy is érthetné ezt olyasvalaki, aki annyi testben fordult már meg az évmilliók alatt, hogy már a saját arcára se emlékszik…
– Hé! – csattan fel sértődötten.
– Most mi a baj? – idézem ártatlanul.
Kék szemébe könnyek gyűlnek, és én azonnal megbánom, hogy ilyesmit mondtam és gondoltam. Hajammal kisimítok egy könnyet a szeme sarkából mielőtt kicsordulhatna.
– Sajnálom. Tényleg. De számomra az, amit azzal a lánnyal nap mint nap megtapasztalok, legalább olyan irtózatos, mint neked a te… dolgaid. – Megfogom ökölbe szorított kezét. Beletelik pár másodpercbe, mire görcsös ujjai ellazulnak.
– Akkor, ha nem tervezted ide felhozni, hogyan ölöd meg? – terel, de hangja elfojtott érzelmektől terhes.
– A héten lesz a születésnapja; hétvégén elviszem kirándulni.
– Akkor jó. – Feszes vállai kiengednek.
– Ez egy komplikált eset. De hamarosan lezárul.
– Pedig finom volt az a süti… – sóhajt. – Ha még kicsit tanítottad volna, egy nap túlszárnyalhatott volna téged a konyhában.
– Szerintem nem bánod, hogy egyedül főzök – mosolygok.
– Olykor azért kivételt tehetnél…
– Csak rumlit csinálnál.
– Imádom a káoszt – keze újból a lábam közé téved. Pontosan tudja, hol és miként érjen hozzám, hogy vágyat ébresszen bennem, mégis…
– …nem biztos, hogy ez egyhamar újra összejön.
– Még szerencse, hogy van időnk – szólal meg Lili hangján, fehér bőrén halványkék szeplők jelennek meg.
Ne… ezt ne csináld…! Ne merészeld…! – Hajam ingerülten vonaglik körülöttem.
El akarom taszítani, tiltakozni, de megbénít a fájdalomtól pulzáló vágy.
Hiába telt el annyi év, túlságosan hiányzik. Hogy fogok így valaha továbblépni, felejteni? Sehogy.
Talán nem is akarok…
Hajammal a villanykapcsolóért nyúlok, leoltom.
Hallom ahogy a víz alá merül. A szájára, a kezére figyelek. Ugyanazok az ujjak, az ajkak és mozdulatok. Végigsöpör rajtam a múlt. Minden apró részletével….
Igyekszem nem gondolni arra, hogy azért bírja ilyen sokáig levegő nélkül, mert kopoltyút növesztett.
The door closes behind me, the sound of the lock clicking into place echoing through the maze of books. Ceiling-high shelves are lined with antique, iron-bound volumes too precious to be borrowed by anyone. There is not a speck of dust, the floor is unstained by the footprints of visitors, the silence distorts my own footsteps into a strange noise. This is a locked section of the library, I shouldn’t be here…
Although Devin said I could visit him anytime.
I look around for other staff, but there is no one here.
Just him.
He’s arranging books on a table, his long hair glistening in the setting sun. At other times he keeps me talking, asking me about my life, talking about himself, but this time he is working in silence, deep in thought. Just like the day we first met, and I watch his broad shoulders and the muscles in his arms with the same quiet awe. His graceful fingers turn the heavy volumes as if they were weightless, their covers land softly over one another. I admire the respectful, gentle and yet swift way he works.
As I watch, a corner of a book slips through the neatly arranged pile, his hand wavering.
I turn to the shelves so as not to disturb him, but none of the titles interest me, and my thoughts return to his hands, his mouth…
His embrace… A warmth runs through me, and I insinctively close my legs.
He picks up a pile of books and begin to walk. I resist the temptation to follow him. The sound of his footsteps moves away, then closer, then stops, finally settling behind me.
My nose fills with his sweet, spicy scent. His arm rises above me, sliding a volume into place. Breathless, I wait for him to move on. But he stays. I feel the inviting warmth of his body, his breath softly brushing a few hairs on my head. My heart leaps into my throat as I turn, my nose almost hitting his chest. He doesn’t pull away as he’s done so many times before, his arm resting on the top shelf, shutting me off from the outside world. I would find this closeness threatening from anyone else, yet I would pull him to me. I could just do it. My cheeks burn, my knees shake.
This is not right. I should go home and study and let him concentrate on his work… I look up at him, let his black eyes penetrate me, hold me. Piercing, loving, with a sadness lurking in the depths that only those who have suffered much in the past can look with. But now there is a new feeling in them, one I hadn’t noticed before, or simply didn’t want to notice: desire, lurking beneath the surface, waiting for the moment when it can sweep away the barriers.
He leans towards me, but stops inches away, waiting for me to close the distance between us. I stand on tiptoe, my lips touching his mouth.
He kisses me back greedily, passionately, burying his hand possessively into my hair. The walls that have held him back are cracking and everything he’s been trying to hide is coming to the surface. Before, I thought it was unimaginable that he could touch me like this.
You are not worthless.
I want to be his, to make him forget that he was ever not enough for anyone. I want to take in his loneliness, all the things he’s suffered in his life but never told anyone about, his disappointments, his doubts. To let him know that he can trust me as much as I trust him, and that he no longer has to hide the storm raging inside him behind kind smiles.
He kneels on the floor with me. As he hugs me, his soft hair falling around me, his hard groin pressed against me. The same two weeks of repressed anticipation are urges him as they are driving me. He lays me on my back on the floor. Not roughly, but there is no trace of his usual restraint. He unbuttons my trousers, releasing me from them with practiced, quick movements. I expect to be overwhelmed with shame, but as soon as I realise that his dark eyes are a mirror of my own misery, his closeness feels natural.
I hear him unbuckle his belt. He presses me down, his full weight on my arms. His fingers grip me so tightly that my hands are almost numb. I wish that he would hold me like this forever, as tight as no one has ever held me before. His hips move firmly between my thighs when he gets inside me,, filling me completely. He holds me firmly, but my body willingly accepts whatever he gives me. Whether it’s pain or pleasure. He pauses for a moment, but I don’t want him to be gentle. I wrap my legs around his waist and pull him deeper into me. Even if it hurts. I want to feel him, not just the side he shows in civilian to please the world.
His muscles force me into passivity, getting deeper inside me with with each thrust, bringing me closer to his true being. Which is far from nice or kind. Wild, howling in pain, possessive. I let his feelings in. His anger at the life others have forced him into. His hatred for those who have hurt him. His grief and loss for those he has lost.
I know exactly what it’s like to suffer, screaming mutely under the surface. I would give anything to ease his burden.
He pushes me closer and closer to delirium. I relax into it, enjoying all the bitterness and sorrow of his soul pouring into me, echoing in me pulse after pulse.
My back arching, my muscles wet with desire contracting around my finger.
When the ecstasy subsides, I pull away. My breathing calms, my mind returns to reality. The dark solitude of my room envelops me, shadows cast on the ceiling by the street lamps.
The emptiness hurts.
What if it never happens?
I crawl under the covers, hug my plush pony and roll over in bed. I remember the embrace of his strong arms, his muscles against me under the turtleneck, the smell of him, the warmth of his breath on my ear.
“Thank you.”
I can hardly believe he actually hugged me, and not just in my imagination.
I can almost hear what Mandy will say tomorrow when I tell her.
“Just a hug? He hasn’t kissed you yet?!”
She wouldn’t understand… There was something about his hug… deep and intimate, that made it hotter than any kiss and swept the thoughts out of my head. I’d even forgotten to ask for his number, although I’d baked the cake in case I might have the confidence if I give him something. But now that the opportunity has passed, who knows if I’ll ever have the courage?
Or is stretching his personal boundaries too pushy? After all, he hasn’t asked for my number. After all, we see each other every day, I don’t want to seem obsessed.
But… what if I am?
A shadow moves across the ceiling, a feathery silhouette of wings. I look up at the window.
These blue and white birds are becoming more common these days. Are they nesting here?
Becsukódik mögöttem az ajtó, a helyére kattanó zár hangja végig visszhangzik a könyvek labirintusában. A mennyezetig érő polcok roskadoznak az antik, vaskos kötetektől, melyek túl értékesek ahhoz, hogy bárki kikölcsönözze őket. Sehol egy porszem, a padlót nem szennyezik látogatók lábnyomai, a némaság idegen zajjá torzítja a saját lépteimet. Ez a könyvtár zárolt részlege, nem volna szabad itt lennem…
Bár Devin azt mondta, bármikor bemehetek hozzá.
Körbefordulok más dolgozók jelenlétét keresve, de nincs itt senki.
Csak Ő.
Egy asztalon könyveket rendszerez, hosszú haja megcsillan a lemenő nap fényében. Máskor szóval tart, az életemről kérdez, magáról mesél, de ezúttal némán, elmélyülten dolgozik. Akárcsak azon a napon, amikor először találkoztunk, és én ugyanolyan csöndes áhítattal figyelem széles vállait, karjainak izmait. Kecses ujjai úgy forgatják a nehéz köteteket, mintha súlytalanok volnának, borítóik lágyan huppannak egymáson. Csodálom, hogy milyen tisztelettel, gyengéden, mégis gyorsan dolgozik.
Miközben nézem, egy-egy könyvsarok elcsúszik a precízen egy vonalba rendezett rakáson, keze meg-meginog.
A polcokhoz fordulok, hogy ne zavarjam, de a címsorok érdektelenül merednek rám, gondolataim visszatérnek a kezére, a szájára…
Az ölelésére… Melegség jár át, összeszorítom a lábam.
Fölemel egy adag könyvet és elindul. Ellenállok a kísértésnek, hogy kövessem. Lépései távolodnak, majd közelednek, meg-megszakadnak, végül megállapodnak mögöttem.
Orrom megtelik édes, fűszeres illatával. Karja fölém emelkedik, helyére csúsztat egy kötetet. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy tovasiessen. De ott marad. Érzem testének hívogató melegét, lélegzete lágyan súrol pár hajszálat a fejemen. A szívem a torkomba szökik, megfordulok, orrom szinte a mellkasába ütközik. Nem hátrál el, mint előtte annyiszor, karja a felső polcon pihen, elzárva engem a külvilágtól. Mástól fenyegetőnek találnám ezt a közelséget, őt mégis magamhoz húznám. Egyszerűen megtehetném… Arcom lángol, térdem megremeg.
Ez nem helyes. Haza kellene mennem tanulni és hagyni őt a munkájára koncentrálni… Felnézek rá, hagyom, hogy fekete tekintete belém mélyedjen, fogva tartson. Átható, szeretetteljes, a mélyben olyan lappangó szomorúsággal, mellyel csak azok tudnak nézni, akik sokat szenvedtek a múltban. De most egy új érzés is csillog bennük, amit eddig nem vettem észre, vagy csupán nem akartam észrevenni: vágy, mely ott buzog a felszín alatt, keresve a pillanatot amikor elsodorhatja a gátakat.
Lehajol hozzám, de tőlem pár centire megáll, várva, hogy én szüntessem meg a kettőnk közti távolságot. Lábujjhegyre állok, ajkam a szájához ér.
Mohón, szenvedéllyel csókol vissza, birtoklón túr a hajamba. A falak, amik visszatartották, megrepednek és mindaz, amit rejtegetni próbált a felszínre tódul. Ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam, hogy képes volna így érinteni.
Nem vagy értéktelen.
Az övé akarok lenni, elfeledtetni vele, hogy valaha, bárkinek is kevés volt. Be akarom fogadni a magányát, mindazt amit életében elszenvedett, de senkinek nem beszélt róla, a csalódásait, a kétségeit. Tudatni vele, hogy úgy bízhat bennem, mint én őbenne és többé nem kell kedves mosolyok mögé rejtenie a benne tomboló vihart.
Velem térdel a földre. Átölel, puha haja körém omlik, kemény ágyéka hozzám nyomódik. Ugyanaz a két héten át elfojtott várakozás sürgeti, mint engem. Hátradönt a padlón. Nem durván, de nyoma sincs benne a tőle megszokott mértékletességnek. Kigombolja a nadrágom, gyakorlott, gyors mozdulatokkal szabadít meg tőle. Arra számítok, elönt a szégyen, de amint ráeszmélek, hogy sötét szeme az én nyomorúságom tükre, természetesnek hat a közelsége.
Hallom, ahogy kioldja az övét. Leszorít, teljes súlyával a karjaimra nehezedik. Ujjai úgy markolnak, hogy a kezeim szinte zsibbadnak. Bárcsak örökké tartana így, szorosan, ahogy soha nem ragaszkodott hozzám senki. Csípője határozottan mozdul a combjaim között, belém hatol, teljesen kitölt. Feszít, de testem bármit készséggel fogad, amit tőle kap. Akár fájdalmat, akár gyönyört. Egy pillanatra megtorpan, de nem akarom, hogy kíméletesen bánjon velem. Lábaimmal átfogom a derekát és mélyebbre vonom magamba. Akkor is, ha fáj. Érezni akarom őt, és nem csupán azt az oldalát, amit civilben mutat, hogy a világnak megfeleljen.
Izmai passzivitásba erőltetnek, minden lökéssel egyre mélyebbre jut bennem, ahogy én is közelebb jutok a valódi lényéhez. Mely koránt sem szép, vagy kedves. Vad, fájdalomtól üvöltő, birtokló. Beengedem az érzéseit. A dühét az élet iránt, melybe mások kényszerítették. A gyűlöletét azokkal szemben, akik bántották. A gyászát és veszteségét azok iránt, akiket elvesztett.
Pontosan tudom, milyen némán ordítva a felszín alatt szenvedni. Bármit megadnék, hogy könnyítsek a terhén.
Egyre közelebb taszít az önkívülethez. Belelazulok, élvezem, ahogy lelke minden indulata, késerűsége belém ömlik, lüktetésről lüktetésre visszhangot vet bennem.
Hátam ívbe feszül, vágytól nedves izmaim összehúzódnak az ujjam körül.
Mikor az extázis alábbhagy, elválok magamtól. Légzésem csillapodik, elmém visszatér a valóságba. Beburkol a szobám sötét magánya, a mennyezetre árnyakat vetít az utcai lámpák fénye.
Fáj az üresség.
Mi lesz, ha soha nem fog megtörténni?
Nyakig bújok a takaróm alá, magamhoz szorítom a plüss pónimat és befordulok az ágyba. Felidézem erős karjainak ölelését, a hozzám simuló izmait a garbó alatt, az illatát, a leheletének melegét a fülemen.
„Köszönöm.”
Alig hiszem el, hogy valóban megölelt, és nem csak a képzeletemben.
Szinte hallom, mit fog mondani Mandy holnap, amikor elmesélem neki.
„Csak megölelt? Hát még mindig nem csókolt meg?!”
Ő ezt úgysem értené… Volt az ölelésében valami… mély és bizalmas, ami forróbbá tette bármilyen csóknál, és kiverte a fejemből a gondolatokat. Még a számát is elfelejtettem elkérni, pedig a sütit is azért sütöttem, hátha úgy több bátorságom lesz, ha én is adok neki valamit. De most, hogy a lehetőséget elszalasztottam, ki tudja, lesz-e merszem hozzá valaha is…
Vagy talán túl rámenős ilyesmivel feszegetni a személyes határait? Elvégre ő se kérte el az enyémet. Végtére is; minden nap találkozunk, nem szeretnék megszállottnak tűnni.
De ha egyszer az vagyok?
Árny mozdul a plafonon, szárnyak tollas sziluettje. Az ablakra kapom a tekintetem.
Ezek a kék-fehér madarak egyre gyakoribbak manapság. Itt fészkelnek?
Sometimes I like to look at my old works to see how much I improved. I thought to share some – I tried to pick not so spoilery ones. (I’ve been working on this story for a while… I wrote the first version in 2006)
