Ahogy elém térdel, aurája még reszket az orgazmustól. A szájába vesz, szenvedéllyel és hálával telve. Nincs hozzászokva, hogy az ő gyönyöre elsőbbséget élvez, pedig ha már az utolsó ügyfelével hál, legalább legyen kielégítő. Lehunyt szemmel adja át magát az érzésnek. Bizonyára megtanulta, hogyan mímeljen odaadást. De ez valódi. És csak nekem szól. Milyen naiv… Fogalma sincs róla hogy ezúttal ő fog fizetni… Az életével.
Fekete hajába markolok, mozdulatlanul tartom miközben elélvezek. Érzem, ahogy nyel.
Mellé térdelek, megcsókolom. Sós íz a nyelvemen.
Megnyitom a fogaimat, hajam tiltakozó testére fonódik. Eddig tart a készséges rajongás… A fehér szálak vért fakasztanak izgő-mozgó tagjaiból.
Beleveszek az mámorba, ahogy kitölt rémülettől vibráló energiája.
Leeresztem aszott holttestet a szőnyegre, lehunyom a szemét.
Köszönöm.
Vér csöpög a hajamról, undor borzongat.
Kimegyek a fürdőszobába, ahol Jev már engedett egy kád fürdőt. Kedves tőle…, de semmi kedvem véres vízben ázni. Így bármennyire is csábító, előbb a zuhanyfülkébe állok. Megnyitom a csapot, A meleg víz a fejemen dobol, lemossa rólam a nő édes parfümjével együtt a halált.
Zörgést hallok a szobából. Jev most teríti le a műanyag fóliát. Kisvártatva bárd csattogása szűrődik be. Hús szakad, csont törik…
A zuhany csobogására koncentrálok.
A sárkányok és a hulladékmentes életforma…
„Ha már megölöd, tiszteljük meg azzal, hogy amit lehet, felhasználunk belőle.” – És én egyet is értek ezzel, amíg ő elvégzi a piszkos munkát. Nekem csak a konyhában kell dolgoznom vele, miután Jev kivéreztette. Ugyanolyan hús, mint bármi más. A macskák is örülnek a nyesedéknek. Valamiért mégis megnyugtat, hogy Talia nem a lakásomban fog meghalni; számára a hamvasztás az egyetlen opció, így nem fognak más ragadozók táplálkozni a testéből. Jev lángjai még a csontokat is elporlasztják, kivéve, ha az érdekeink másképp kívánják. Mindig igyekszünk nyomot hagyni, hogy a hatóságok ne kelljen a kelleténél többet nyomozni. A beépített ügynökök intézkednek az ügy végkimeneteléről – a megfelelően elhelyezett bizonyítékok segítik ezt, míg a komplikációk… költségesek.
Elzárom a vizet és átlépek a gőzölgő kádba.
Forró és bódító.
Csop-csop… Gyors és ütemes. Erős és effektív, ahogy az egy sárkányra jellemző.
Alámerülök, hallójáratom megtelik vízzel, a hangok tompulnak. Megnyugtató, akár egy védőburok. Sokáig maradok lent. Ilyenkor áldás, hogy számomra a levegővétel csupán automatikus álca az emberek megtévesztésére. Viszont amikor túl mélyen alszom, és leáll a légzésem… Elmosolyodom, ahogy felidézem, életem során hány lakótársamat rémítettem halálra ezzel.
Amikor a pakolás neszeit hallom, felülök, a tüdőmbe levegő áramlik. Megdörzsölöm az arcomat, hajam a kád szélére kúszik mielőtt hátradőlök.
Jev meztelenül lép be, abban a női alakban, melyben évekkel ezelőtt először találkoztam vele. Hosszú, hullámos haja a hátát verdesi, mellei gömbölyűek, feszesek, dereka karcsú. Teljesen hétköznapi, mégis esztétikus. Elönt a hála, amiért a konyhában mosta le magáról a vért. Ágyékom ismét lüktetni kezd.
– Köszönöm, hogy engedtél vizet, jólesik.
– Bevallom, nem minden hátsó szándék nélkül tettem. – lép be hozzám a kádba, a lábam közé térdel, kecses ujjai közrefognak.
Manapság egyre gyakrabban kíván… És azt szereti, ha én is jól érzem magam közben.
– Na és mondd – búgja gerjedt hangon, – mikor tervezed hátravinni a zárolt részlegre?
– Kit?
– Hát a lányt, akire vadászol! Igazán vad jeleneteket pörget a fejében esténként…
Testem megfagy a forró vízben, farkamból úgy szalad ki a merevség, mintha vért csapoltak volna belőle.
– Jev… Az orromat viseli!
– Igen, láttam. Annál kívánatosabb.
Szóval ezért jár ki éjjelente… Elhúzódom tőle, mire felvonja a szemöldökét.
– Most mi a baj?
Felsóhajtok, a kád szélére könyökölök. Annak a napnak még az emlékétől is viszolygok, mégis felidézem. Ahogy a lábunk összeütközik az asztal alatt, ő fentebb tolja a szemüvegét… És a világ kifordul a sarkából. Hagyom, hogy a frissen átszivárgott emlékek ülepedjenek benne, de mosolya lankadatlan. Pár pillanatig múlva megszólalok:
– Csak képzeld magad a helyembe: szembejön veled valaki, aki a te orrodat viseli, ugyanúgy mosolyog és ugyanúgy teszi keresztbe a lábát amikor nyilvános helyen begerjed, az aurája pedig pont ugyanúgy tombol, mint a sajátod.
– Rendben – dől hátra, behunyja mandula vágású szemét. – Elképzelek egy helyes, gyönyörű kék-fehér transzformálódó sárkányt. A modora lehengerlő, és épp úgy szeret alacsonyabb létformák bőrébe bújva közösülni, mint én. Szintén vezet bakancslistát, még naplót is ír… – Felnevet. Derűsen, kéjesen, melyet bármely más körülmények között vonzónak találnék. – Nem megy. Belőlem csak egy van.
A sárkány-lét átka. Hogy is érthetné ezt olyasvalaki, aki annyi testben fordult már meg az évmilliók alatt, hogy már a saját arcára se emlékszik…
– Hé! – csattan fel sértődötten.
– Most mi a baj? – idézem ártatlanul.
Kék szemébe könnyek gyűlnek, és én azonnal megbánom, hogy ilyesmit mondtam és gondoltam. Hajammal kisimítok egy könnyet a szeme sarkából mielőtt kicsordulhatna.
– Sajnálom. Tényleg. De számomra az, amit azzal a lánnyal nap mint nap megtapasztalok, legalább olyan irtózatos, mint neked a te… dolgaid. – Megfogom ökölbe szorított kezét. Beletelik pár másodpercbe, mire görcsös ujjai ellazulnak.
– Akkor, ha nem tervezted ide felhozni, hogyan ölöd meg? – terel, de hangja elfojtott érzelmektől terhes.
– A héten lesz a születésnapja; hétvégén elviszem kirándulni.
– Akkor jó. – Feszes vállai kiengednek.
– Ez egy komplikált eset. De hamarosan lezárul.
– Pedig finom volt az a süti… – sóhajt. – Ha még kicsit tanítottad volna, egy nap túlszárnyalhatott volna téged a konyhában.
– Szerintem nem bánod, hogy egyedül főzök – mosolygok.
– Olykor azért kivételt tehetnél…
– Csak rumlit csinálnál.
– Imádom a káoszt – keze újból a lábam közé téved. Pontosan tudja, hol és miként érjen hozzám, hogy vágyat ébresszen bennem, mégis…
– …nem biztos, hogy ez egyhamar újra összejön.
– Még szerencse, hogy van időnk – szólal meg Lili hangján, fehér bőrén halványkék szeplők jelennek meg.
Ne… ezt ne csináld…! Ne merészeld…! – Hajam ingerülten vonaglik körülöttem.
El akarom taszítani, tiltakozni, de megbénít a fájdalomtól pulzáló vágy.
Hiába telt el annyi év, túlságosan hiányzik. Hogy fogok így valaha továbblépni, felejteni? Sehogy.
Talán nem is akarok…
Hajammal a villanykapcsolóért nyúlok, leoltom.
Hallom ahogy a víz alá merül. A szájára, a kezére figyelek. Ugyanazok az ujjak, az ajkak és mozdulatok. Végigsöpör rajtam a múlt. Minden apró részletével….
Igyekszem nem gondolni arra, hogy azért bírja ilyen sokáig levegő nélkül, mert kopoltyút növesztett.
<< Previous Next >>